HTML

Marxista politikai gazdaságtan

Néhány egyszerű gondolat a marxizmus közgazdasági elméletéből

Friss topikok

  • nandras1951: @LeslieFrank: Végül az engem "barátilag vállonveregető" ex-cathedra kritikáidra csak azt tudom v... (2016.10.24. 16:43) "Dogmák" a pénzről
  • nandras1951: @nandras1951: Ha én munkás vagyok, akkor nagyjából pontosan tudom, kinek adtam el a munkaerőmet,... (2016.09.26. 13:03) A részvénytársaság
  • nandras1951: @enel: Kedves Enel! Nem igazán értem indulatos kitörésedet. Ha tényleg végigfutnád eddigi vitán... (2016.09.15. 10:19) A jelenlegi válság - pénzügyi vagy túltermelési válság?
  • : @nandras1951: Tisztelt Nagy András! (Na, letöltöttük a doksit! :) Ha lesz időm, elolvasom!) Mive... (2014.06.09. 07:10) Mi a politikai gazdaságtan?

Linkblog

A jelenlegi válság - pénzügyi vagy túltermelési válság?

2012.03.05. 11:53 nandras1951

 

A jelenleg kiterjedő válságot a szaksajtó egy része, a közgazdasági bulvársajtó és a köztudat is előszeretettel azonosítja, mint pénzügyi válságot, amelynek okozói a felelőtlenül gazdálkodó bankok, akik olyan pénzt hiteleznek ki, amely nem is létezik.

Anélkül, hogy a már évtizedek óta haldokló bankrendszert akarnám védeni, azt kell mondanom, hogy ez a magyarázat nem állja meg a helyét, illetve összekeveri az okokat az okozatokkal.

I. Némi elméleti megalapozás

A bankok általában olyan pénzt hiteleznek, amely nem létezik – hiszen éppen ez a hitel lényege. Kezdetben ugyan a bankok csupán összegyűjtötték a háztartásokban megtakarított pénzt betétek formájában, és azt hitelezték ki a beruházni kívánó vállalkozóknak. A ragaszkodás ahhoz, hogy csak a betétként elhelyezett pénzt hitelezzék ki egyrészt nagyon beszűkítette a gazdaság beruházási forrásait (ezt szokták úgy mondani, hogy kevés a pénz a piacon), másrészt nagyon sebezhetővé tette magukat a bankokat. Ugyanis, ha a betétesek jelentkeztek a pénzükért, és a bank megtagadta annak kiadását arra hivatkozva, hogy az éppen ki van hitelezve, akkor hiába magyarázta, hogy éppen most keletkezik az a kamat, ami miatt érdemes a bankban tartani a pénzt – a bankpánik elháríthatatlanul kitört.

A bankok azonban a hitelt nem csak a háztartások direkt megtakarításaiból folyósítják. A hitel másik – nem kevésbé fontos – forrása a váltóforgalom.

Tudni kell, hogy Marx, amikor tőkésekről beszélt, általában nem választotta szét a tőketulajdonost és a vállalkozót (kivéve a vállalkozói nyereségről szóló, szinte mellékesen kezelt bekezdéseit). Ma már világos, hogy a tőke funkciója, és a tőke tulajdona szétválasztható, és rendre szét is válik. A tőke értékesülési folyamatában nem a tőketulajdonos, hanem a vállalkozó játsza a főszerepet. Manapság a polgári szociológia igyekszik azt a képzetet elterjeszteni, hogy a vállalkozó ugyanúgy a tőke alkalmazottja, mint a gép mellett álló munkás. Másfelől arról értekeznek, hogy a modern munkás maga is tulajdonos (tartós fogyasztási cikkek, „tudástőke”) és így a marxi osztályszemlélet elvesztette minden relevanciáját. Valójában az osztályviszonyok szövevényesebbé váltak, de a lényegük nem változott. Az elnyomó osztály az elnyomottak számukra (az elnyomók számára) idegen munkája felett uralkodnak, kizsákmányolják azt. Az elnyomó osztály alapvető érdekeit ma már nem a tulajdonosok, hanem a vállalkozók fejezik ki a legadekvátabb formában. A (polgári értelemben vett, a PTK által szabályozott) tulajdon nagymértékben szétmosódott, megfoghatatlanná vált. Ám ez nem teszi semmivé azt a marxi álláspontot, hogy a tőkés osztályviszonyokat a termelési eszközök magántulajdona határozza meg, ugyanis Marx a magántulajdont nem a PTK alapján értelmezi. A PTK például összekeveri a magántulajdon, az egyéni tulajdon, és a személyi tulajdon nagyon is különböző kategóriáit, Marx viszont világosan megkülönbözteti azokat. Az egyéni tulajdon a PTK fogalma: arra utal, hogy a tulajdon tárgya felett egy (természetes vagy jogi) személy rendelkezik, ellentétben a társas tulajdonnal, ahol a rendelkezés joga megoszlik a társtulajdonosok között. A polgári jogászok (tudatos?) trehánysága, hogy az egyéni tulajdon fogalmát a jogszabályok szövegében rendre összekeverik a magántulajdon fogalmával. Az már a „hab a tortán”, hogy bár a fenti értelmezés alapján a tulajdonosként fellépő állam tulajdona, mint egyedüli jogi személy tulajdona egyéni tulajdonnak kellene minősülnie, a társas és a társadalmi tulajdon összekeverése révén az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg. Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik. És mivel „az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok” (Német Ideológia MEM 3), azért nem kell csodálkoznunk, hogy a tulajdon körül az átlagpolgár fejében is a legnagyobb zűrzavar uralkodik. Marxnál azonban a magántulajdon egyértelműen az idegen munka leigázásának, az idegen munka feletti uralomnak, az idegen munka kizsákmányolásának eszköze – maga a tőkés termelési mód. Ennek a magántulajdonnak a tényleges mozgatója nem a PTK szerinti tulajdonosok tarka serege (tehát például semmi esetre sem a törperészvénnyel rendelkező bérmunkás) hanem a vállalkozó.

E kis kitérőt az indokolja, hogy amennyiben elfogadjuk a vállalkozó kulcsszerepét a tőkés termelési módban, akkor azt is jól látnunk kell, hogy a vállalkozó vállalkozása a termelés, különböző tulajdonosok (a PTK szerint értve természetesen) kezében levő termelési tényezőknek a termelés folyamatában való egyesítése. És itt jön a témánk szempontjából a lényeg!

A vállalkozó minden tulajdonostól a birtokában levő termelési tényezőt hitelbe veszi át! Hitelbe, mert hitele van, és csak annyiban lehet sikeres vállalkozó, amennyiben hitele van. A vállalkozó hitele abban áll, hogy a tényezőtulajdonosok elhiszik neki, hogy sikeresen fogja a tényezőket a termelésben egyesíteni, és a termelés eredményéből a hiteltartozásait kamatostul vissza fogja tudni fizetni.

A PTK legfontosabb, a tőkés termelési módot jogilag megalapozó kitétele alapján a termelési folyamat eredménye azé lesz, akié a tényezők tulajdonjoga. Ennek semmilyen „természetes” alapja nincs – csupán a jogi elfedése annak a nyílt erőszaknak, amivel a magántulajdon eredetileg keletkezett. Ugyancsak a tőkés termelés zavartalanságát biztosító „mesterséges” jogszabály (tulajdonképpen az előző sajátos arculcsapása), hogy a termelés eredményének elsajátítási joga azt is megilleti, aki a tulajdon feletti rendelkezés jogát „csak” hitelbe szerezte meg. Vagyis a vállalkozó által „kínált” fedezet a PTK szerint teljesen jogszerű.

Ezért azok a tényezőtulajdonosok, akik jól ismerik a vállalkozót, hitelbe bérbe adják tulajdonukat neki, amiről a vállalkozó egy adott dátumra szóló fizetési kötelezvényt, egy váltót állít ki. Ha a váltóban megígért pénzre a váltó elfogadójának hamarabb van szüksége, mint a váltó lejárata, akkor a bank átvállalhatja a váltót, és a váltó elfogadójának kifizetheti a pénzt – levonva belőle a neki járó költségeket. Lényegét tekintve ez az eljárás nem különbözik attól, ha a bank adott volna kölcsönt a váltó kiállítójának, aki ebből a pénzből, mint készpénzből vásárolta volna meg a szükséges tényezőket. A visszafizetés garanciája így is, úgy is a sikeres értékesítés. A bank persze eredetileg csak a nála elhelyezett pénzbetéteket hitelezheti ki. De sokszor a váltók elfogadói már azzal is beérik, ha az üzlettársuk csekély forgalmi képességű váltóját (a magánváltót) a bank becseréli a maga sokkal forgalomképesebb bankváltójára. Ez adja az ötletet az államnak, hogy egy (vagy néhány, csekély számú) banknak engedélyezze a pénzhamisítás jogát (amit korábban a kincstárjegyek, állami papírpénz kibocsátásával magának tartott fenn). Ez(ek) lesz(nek) a jegybank(ok), aki(k)nek a bankváltója átalakul bankjeggyé, pénzzé.

A jegybank a törvényes pénzhamisítás joga mellett még egy fontos jogot kap: előírhatja a többi (kereskedelmi) banknak, hogy a náluk elhelyezett betéteknek mekkora részét kötelesek nála megnyitott számlákon tartalékolni. Ez a köztelező tartalékráta.

Ezek után a jegybank kibocsát („hamisít”) X mennyiségű pénzt és azokat valamilyen technikával elhelyezi a kereskedelmi bankoknál. A bankok ezt a pénzt betétként kezelik és a kötelező tartalék lerakása után a maradékot kihitelezik. A hiteleket felvevőik természetesen elköltik és a pénz, immár valódi betétként visszakerül a bankokhoz. Így ezt a bankok, a kötelező tartalék lerakása után, ismét kihitelezhetik. Ez többször (elméletileg végtelen sokszor) megismétlődhet – természetesen egyre kevesebb lesz a kihitelezett összeg, így gyakorlatilag néhány lépés után a pénz a banknál elfogy. Kis matematikai ismerettel kiszámítható, hogy az így forgalomba került pénztömeg a jegybank által „hamisított” pénzmennyiség (1/kötelező tartalékráta)-szorosa lesz, például ha a kötelező tartalékráta 5% azaz minden betét 0,05-szörösét kell a tartalékszámlára áthelyezni, akkor a forgalomba kerülő hitelpénz a jegybank által kibocsátott összeg hússzorosa lesz. Ugyanakkor a kötelező tartalék számlán éppen a jegybank által kibocsátott összeg gyűlik össze, azaz a „hamispénz” voltaképpen nem is kerül forgalomba. Így a forgalomba dobott hitelpénz mögött nem áll pénz (ahogyan a váltó mögött sem), hanem a meghitelezett termelési eredmény adja a fedezetét.

A tényezők eredeti tulajdonosai között azonban jelentős eltérések vannak.

A termelésnek durván három alaptényezőjét különböztethetjük meg:

1.   A termelési folyamatot hordozó, szűkösen rendelkezésre álló természeti szubsztancia, amit az egyszerűség kedvéért földnek nevezünk;

2.   A termelés azon eszközei, amelyek a természetben található dolgainak a termelés céljaira való átalakításával egy korábbi termelőfolyamatból származnak – ezeket a polgári közgazdaságtan tőkének, újratermelhető tőkejavaknak szokta nevezni. Bár a marxi elmélet a tőke alatt termelési, emberek közötti viszonyt ért, mivel ezek a tőkejavak e viszonyok hordozói, azért nyugodtan átvehetjük ezt a szóhasználatot – nem feledkezve meg az elvi különbségekről. A polgári közgazdaságtan a tőke fogalomkörébe vonja – sőt kitüntetett szerepet adva neki – a beruházási célú pénzösszeget is. Látni fogjuk, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy a vállalkozó hitelbe veszi meg a tőkejavakat, vagy pénzt vesz kölcsön, hogy abból vásároljon a termeléshez szükséges tőkejavakat – ezért fenntartásaink fenntartása mellett átvehetjük a polgári közgazdaságtan azon szóhasználatát is, hogy tőkének kifejezetten a beruházásokra felhasználható pénztömeget nevezik.

3.   A termelési folyamat alapvetően a földön (mint a termelést hordozó szubsztancián) tőkefelhasználással (beruházással) létrehozott üzemekben alkalmazott emberi munkával valósul meg. Az emberek egy csoportjának nincs módja másképpen a piacon beszerezni a szükségleteit kielégítő árukat, mint hogy eladják a vállalkozónak a munkavégző képességüket, a munkaerejüket. Azért van ez így, mert vagy nincs más tulajdonuk, vagy ami van, annak a hozama nem elegendő a létfenntartáshoz .

A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma.

Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál.

Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.

A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb.

A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját.

Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt.

Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni.

Van azonban egy harmadik probléma is, amit joggal nevezhetünk a tőkés termelés egyik alapellentmondásának.

Végső soron a társadalmi termelés célja a tőkés termelési módban is az emberi szükségletek kielégítése. Az ehhez szükséges javakat a tőkés piacgazdaságban az emberek a jövedelmüket elköltve vásárolják meg. Bár egyénileg a földbirtokosnak, a tőketulajdonosnak és a vállalkozónak lehet lényegesen magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak, az össztársadalmi jövedelem nagyobbik részét a munkabérek teszik ki. Így a megtermelt javak fő vásárlói a munkabérből élők.

A vállalkozó abban érdekelt, hogy minél nagyobb profitja legyen. A profit számszerűen a vállalkozó által értékesített termék árbevételéből marad a költségek levonása után. A profit nagyságának tehát két forrása van:

1.   Minél több terméket ad el a vállalkozó – változatlan összköltség és adott termékárak mellett – annál nagyobb lesz a profitja.

2.   Adott árbevétel mellett minél kisebb lesz a megtérítendő költség annál nagyobb lesz a vállalkozó profitja.

Tehát egyfelől a munkások, ha többet vásárolnak, akkor növelik az árbevételt és így – az egyéb tényezők változatlansága mellett – a profitot. Másfelől viszont, minél kevesebb bért kell a munkásoknak kifizetni – az egyéb tényezők változatlansága mellett –, annál nagyobb lesz a profit. A két feltétel nyilvánvaló ellentmondásban van egymással: a munkások bére egyfelől a fizetőképes keresletet jelenti, aminek növelése a tőke érdeke, másfelől a munkabér az egyik legfontosabb termelési költség, amelynek csökkentésében érdekeltek a tőke.

A klasszikus túltermelési válságot Marx szerint ez az ellentmondás okozza, kiváltva az úgynevezett relatív túlnépesedést.

A tőke a tőkés termelési mód kezdeteinél a legdurvább módszerekkel, az úgynevezett abszolút értéktöbblet termelés fokozásával (a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a munkaintenzitás erőszakos fokozása, az újkori rabszolgaság bevezetése) növelte profitját, illetve próbált ellenállni a profitráta süllyedő tendenciájának. Ezek a módszerek azonban olyan mértékben növelték a munkásosztály nyomorát, hogy azt sem erkölcsileg, sem fizikailag, de végső soron gazdaságilag sem lehetett fenntartani. Ezért előtérbe kerültek az értéktöbblet relatív termelése növelésének eszközei, amik végső soron a rendkívüli mértékben felgyorsuló műszaki haladásban testesültek meg.

A tőke a drága munkaerőt az olcsóbb gépekkel váltja ki, például úgy, hogy ugyanannyi munkaerővel – mondjuk - kétszer annyit tud megtermeltetni, vagy úgy, hogy a változatlan kibocsátást – tegyük fel - fele annyi munkaerő alkalmazásával tudja biztosítani.

Első ránézésre az első eset (kétszer annyi kibocsátás, ugyanannyi munkaerő alkalmazásával) csupán elméleti, hiszen a változatlan munkaerő változatlan fizetőképes keresletet jelent. Válójában a második eset sem jobb, mert ott viszont a változatlan kibocsátással szemben csökkenő fizetőképes kereslet áll.

Mégis a tőke a második lehetőséget fogja választani, vagyis a műszaki haladás következménye elbocsátásokban jelenik meg, mivel az elkülönült termelés következtében minden vállalkozó először úgy érzékeli, az elbocsátások következtében a munkaerő költségei nála csökkentek, a fizetőképes kereslet viszont mások piacán csökkent. A műszaki haladás által ilyen módon kiváltott munkanélküliséget technikai munkanélküliségnek nevezik.

Azonban azokban az ágazatokban, ahol a fizetőképes kereslet csökkenését kénytelenek érzékelni, csökkentik a termelést, ami újabb elbocsátásokkal jár – ez már konjunkturális munkanélküliség, a válság biztos jele. Ugyanis innentől kezdve egy önmagát erősítő folyamat indul be, dekonjunktúrát, gazdasági visszaesést okozva.
 

A fentebb leírt válságmechanizmus elég jól működött a korai kapitalizmusban és betöltötte azt a funkciót, amit Marx is tulajdonított neki: lerombolta a működési zavarokkal terhes gazdasági struktúrákat, ezzel helyet adva az innovatív kezdeményezéseknek, új, hatékonyabb struktúrák létrehozásának - és így a túltermelési válságok a tőkés termelési mód szerves fejlődésének elemeiként jelentek meg. A válság elpusztította a gyenge, rossz alkalmazkodóképességű vállalatokat, míg az erősebbeket is mérhetetlenül legyengítve arra kényszeríttette őket, hogy új megoldásokat keresve újítsák meg magukat és ezzel magát a tőkés termelési módot is. A válság, mint elemi csapás kezdődött, és úgy is szűnt meg magától, bármilyen külső beavatkozás nélkül. Ez a folyamat ismétlődött 1825-től 1890-ig nyolc-tíz éves időközökkel. Az 1890-es és az azt követő XX. század elejei válságok (az USA-ban 1907-ben) azonban egészen újszerűek voltak. Ezek megértéséhez néhány szót kell szólnunk a "tökéletesen versenyző" piacok úgynevezett "kudarcairól".

A közgazdaságtan meglehetősen alaposan körbejárja a "tökéletesen versenyző" piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról.

Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor további hatásokat fedezhetünk fel. A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak:

  1. Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbe jutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül.
  2. Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.

A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálata arra az eredményre jut, hogy hosszútávon a vállalatok 0 gazdasági profitot[1] realizálnak. Rövidtávon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek gyakran nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövidtávon. Hosszútávon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac versenyeztető jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést.

Látjuk, hogy a verseny állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „kétdimenziós”:

  1. Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést);
  2. másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést).

E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit.

Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné.

Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva.

A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg:

  1. utólag szabályozza a termelést;
  2. folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;
  3. differenciálja a piac (aktív) szereplőit.

A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is. A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a televízió iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg.

A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is.

A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei.

A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő.

Még fontosabb a piacnak a termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg.

Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni.

Tehát a „mainstream” közgazdaságtanban hagyományosan a piac véletlenszerű kisiklásaiként tárgyalt "kudarcok" valójában magából a normális piaci működésből születnek.

II. Válságkezelő kísérletek

A XIX. század végén, a XX. század elején ez az elméleti tétel a gyakorlatban igazolódott. Az eseti, megjelenő-megszűnő - némi extraprofitot eredményező - monopol helyzetek egyre nagyobbakká váltak, állandósultak, kialakultak a nemzeti, majd nemzetközi (transznacionális és multinacionális) óriásvállalatok, a "multik" (bár akkoriban még inkább "trösztöknek", "konszerneknek" hívták őket). Ezek a vállalatóriások a századforduló előtti és utáni válságaiból nem legyengülve, hanem ellenkezőleg mérhetetlenül megerősödve kerültek ki - "a nagyhalak megették a kishalakat". Ezzel azonban maguk a válságok is minőségi változáson mentek keresztül:

1)     A válságok immár nem töltötték be egyértelműen a rendszert megújító szerepüket. A torz és egyre torzabb struktúrájú óriásvállalatokat ugyanis nem lerombolták, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítették. A kapitalizmus új (Lenin szerint - talán némileg tévesen - legfelső) fokára lépett - az imperializmusba, ami Lenin szerint mindenek előtt monopolkapitalizmus

2)    A válságok - éppen a fentiek miatt - nem voltak többé képesek saját magukat megszüntetni. Az 1890-es válságot végső soron a balkáni konfliktusok szorították vissza, az 1900 utáni válság az első világháborúba torkollott.

Az első világháború után a győztesek között erős illúzió volt a "boldog békeidők" visszatértével kapcsolatban. Néhány gondolkodó (Lenin, Rosa Luxemburg, Keynes) azonban rámutattak ezen illúzió illúzió-voltára és új, minden eddiginél nagyobb válságot és világháborút jósoltak. Bár nem sokan hittek nekik, jóslatuk pontosan beigazolódott. 1929-ben kitört a minden addiginál pusztítóbb gazdasági válság, és ennek a válságnak csak a minden addiginál pusztítóbb második világháborúra való felkészülés tudott véget vetni.

A burzsoázia lázasan kereste a 29-es válsághoz hasonló katasztrófák ellenszerét.

A három legtipikusabb eseti megoldás, a roosevelti New Deal, a hitleri fegyverkezés és a sztálini tervgazdaság (aminek csekély köze volt a marxi értelmezésű szocializmushoz, sokkal több az előtte említettekhez) tapasztalatait is felhasználva Keynes kidolgozott egy "receptet".

Keynes a problémát az úgynevezett "elégtelen keresletre", a tényleges piaci egyensúly és a termelő kapacitások közötti krónikus eltérésre, a kihasználatlan kapacitásokra vezette vissza. Receptjének lényege az volt, hogy ha a magántőke nem hajlandó a társadalom termelőkapacitásait kihasználni, mert nem bízik a jövőben, akkor az állam kénytelen - minden korábbi gazdasági dogmát megsértve - beavatkozva a piaci folyamatokba ezt megtenni. Ehhez megengedhetőnek tartotta az állami költségvetés felduzzasztását, deficitessé válását, az állam eladósodását. Közvetlenül a második világháború után a recept alkalmazása eredményesnek látszott. Egyfelől ugyan - ideológiailag támaszkodva a hidegháborúra - békeidőben példátlan méretű fegyverkezési hullámot indított el, másfelől azonban legalább is a "centrum országokban" a jóléti állam kialakulását, és megszilárdulását is jelentette. Mindez úgy tűnt, megoldja a "költségcsökkentés-fizetőképes keresletnövelés" válságokat okozó ellentmondását. Leszámítva az USA néhány enyhe lefolyású válságát (amelyek összefüggésbe hozhatóak voltak az USA hirtelen abbamaradt helyi háborúival - Korea, Vietnam) egészen 1973-ig, azaz 27 évig nem volt világgazdasági válság. A közgazdászok a hagyományos válságciklus végéről beszéltek. Ebbe az "idillbe" robbant bele az 1973-as "olajválság".

A keynesi recept szerves részét képezte a krónikus költségvetési deficitből és állami eladósodásból következő infláció.

Keynes maga nem foglalkozott az infláció kérdésével, de optimista követői egész elméletet dolgoztak ki a "kézben tartható" inflációról, ami szerintük az enyhe ajzószerekhez hasonlóan csak fokozta a gazdaság oly áldásos aktivitását. Ez az aktivitás azonban torz módon fokozta a műszaki haladást, ami immár nem a megtakarítás, hanem ellenkezőleg, a pazarlás eszközévé vált. A jóléti - helyesebben megnevezve: fogyasztói - társadalomban a korábbihoz képest összehasonlíthatatlanul fontosabb szerephez jutottak a tartós fogyasztási cikkek - mindenek előtt a gépkocsi és a háztartási elektronika.

Pontosan ez volt az a "pont", ahova becsapott az energiaárak megugrásának villámcsapása. Az energiahordozók robbanás-szerű megdrágulása azt eredményezte, hogy az igen energia-igényes tartós fogyasztási cikkek piacán drasztikusan visszaesett a kereslet, míg az e piacokon hirtelen felszabadult vásárlóerő rázúdult a hagyományos fogyasztási cikkek piacára, időleges túlkeresletet okozva. Ez egyfelől az autó- és háztartásigép-gyártásban túltermelési válságot, a pénzpiacon pedig immár nem "kézben tartható", hanem "vágtató" inflációt robbantott ki.

Egészen újszerű helyzet jött létre. Eddig a gazdasági válságok idején általában a defláció, a pénz felértékelődése, az árak rohamos esése volt a jellemző. Az 1973-as válság a "stagflációt", a hatalmas munkanélküliséget okozó stagnálás és az elsöprő infláció szimbiózisát (együttélését) hozta magával. A keynesi recept bedöglött.

Támadásba lendültek a "monetáris ellenforradalom" erői, Milton Friedman csapata. Milton Friedman, mint a Pinochet-rezsim gazdasági tanácsadója híresült el, de az ő tanácsait követve kezdett a jóléti állam felszámolásához Margaret Theacher és Ronald Reagan is. Friedman receptje az állam kivonulását tartalmazta a termelő szférából, miközben a pénzpiacon az állam (pontosabban a jegybank) pozícióinak megerősítése, a bankszféra és rajta keresztül a pénzforgalom totális ellenőrzése.

Míg Keynes számára az egyes számú közellenség az elégtelen kereslet és következménye, a munkanélküliség volt, addig a monetaristák az inflációt, a pénzfelesleget kiáltják ki közellenségnek (egyikük se nevezi meg az igazi közellenséget, a tőkét). A monetarista elveknek megfelelően az ellenőrizetlen pénz szűkítésébe kezdenek, miközben nincs ellenükre az ellenorzott pénzkibocsátás. Ennek következménye, hogy a lakossági megtakarításokat nem a vállalkozások közvetlen élénkítésébe irányítják, hanem az inflációt lekötő nem likvid vagyonok (ingatlan, értékpapír, nagy értékű gépkocsi) felhalmozásába. Ennek következményeként a bankok egyre nehezebben adnak hitelt a vállalkozásoknak, mig viszont a lakosságra szinte rátukmálják a vásárlási jelzáloghiteleket, állami és vállalati értékpapírokat, illetve a mindezekből képzett különböző "befektetési alapok" papírjait

Rövid távon ez a recept is látványos eredményeket hoz. A korábbi 20-30%-os infláció visszahúzódik 1-2%-ra, ami szinte már nem is számít inflációnak. Ám a világgazdaság mélyén szörnyű erők kezdenek el felgyülemleni. Az USA élvezve a kulcsvaluta-nemzeti valuta előnyeit minden eddigi méretnél jobban eladósodik, a "feltörekvő" gazdaságokban óriási dollárkészletek halmozódnak fel. A pénzintézetek világméretű keresztfinanszírozással kötik magukat egymáshoz. A termelés virágzik, miközben a termékek egyre jelentősebb részét jelzáloghitelekből vásárolja meg a lakosság.

Az első, elméleti részben felvázolt ellentmondás a növelendő fizetőképes kereslet és csökkentendő munkaköltségek között nem szűnt meg. Így nem szűnt meg egy gazdasági, túltermelési válságciklus oka sem.

A keynesiánizmus a kieső keresletet az államilag hamisított pénzzel akarta pótolni, azonban a luftballon kipukkadt.

Most a monetarista gazdaságpolitika következtében az emberek hitelbe vásároltak olyasmit, amit hitel nélkül nem vettek volna meg. Ez azonban még nem elég. Míg korábban a banki hitelek a termelésbe áramlottak, és a fedezetüket a hitellel létrehozott termelőkapacitások leendő bevétele jelentette (ami némileg ingatag fedezet volt, hiszen a kitörő válság e bevételeket semmivé tehette), addig a kialakult új helyzetben a banki hitelek jelentős része nem a termelésbe, hanem a fogyasztói szférába áramlott és fedezetük a hitelből megvásárolt jószágok jelzáloga lett. Ez pedig még látszólagosabb fedezet, mint a majd megszerzendő bevétel. A fogyasztási hitelek fedezete olyan jószágokra bejegyzett jelzálog, amelyeket éppen ebből a hitelből vásároltak, és amelyeket e hitelek nélkül nem tudtak, nem akartak volna megvásárolni! Vagyis ezek a hitelek valójában fedezetlen hitelek! Az az áru, amit nem lehet eladni, az nem áru, annak nincs értéke. Az az áru, amit csak hitelbe lehet eladni, csak addig áru, amíg a hitelt törlesztik. A hiteltörlesztés elmaradása esetén a bank a jelzálogot nem tudja érvényesíteni, mert amire bejegyezték - éppen a hiteltörlesztés elmaradása miatt - értéktelen kacat, nem áru.

Csak idő kérdése volt, hogy a költségtakarékos tőkés gazdálkodás mellett ezek a hitelek mikor fognak "bedőlni" (hogy ezt a manapság oly divatossá vált kifejezést használjuk). Ami várható volt, az be is következett. Az első tömeges bedőlések törvényszerűen abban a gazdaságban következtek be, amely geopolitikai okokból még mindig a világgazdaság vezető gazdaságaként szerepel, holott valós eredményei alapján már régen nem kellene annak lennie - az USA gazdaságában. A pénzintézetek keresztfinanszírozási rendszere miatt a hitelválság (ami nyilvánvalóan a túltermelési válság formaváltozata csupán) szinte pillanatok alatt világválsággá alakult. És mint láttuk a válság nem amiatt tört ki, mert a bankok olyan pénzt hiteleztek ki, amelyik nem létezik, hanem azért, mert a fogyasztási hitel csak látszata annak a fizetőképes keresletnek, amit a tőke a munkaköltségekkel való takarékossága révén felszámol.

A mostani válságban az eladhatatlan gépkocsik (első turnusa) nem az autógyárak udvarain, hanem a bankok jelzálog-aukciós raktáraiban porosodnak. Az eredményt illetően ez egyáltalán nem jelentős különbség.



[1]       Itt az egyszerűség kedvéért a "profit" kifejezést nem a marxi, hanem a köztudattal jobban egyező polgári értelemben használjuk

24 komment

Címkék: bank pénz válság kapitalizmus pénzügyi túltermelési

A bejegyzés trackback címe:

https://marxista-polgazd.blog.hu/api/trackback/id/tr994290246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

enel 2016.08.30. 21:01:48

Kritikai észrevételeim:

„Egyébként munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések – az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.” – áll a Német ideológiában.

Sajnos egyet kell értenem azzal, hogy e gondolat megértése sok jogász számára nehézséget okoz. Ám ennek oka nem a „jogászságban” rejlik, hanem abban, hogy ez a gondolat momentán nem éppen az „uralkodó osztály gondolata”, vagyis nem „uralkodó gondolat”. Nem igazán vagyok meggyőződve róla, hogy a közgazdászok többsége jobban boldogulna vele, mint a jogászok általában.

…De nem erről akartam elsősorban írni.

1.) Az első pontatlanságod, hogy nem teszel különbséget a tételes jog és a jogtudomány között. Az előbbi (nagyon leegyszerűsítve) politikai akarat jogi normák formáját öltve, míg az utóbbi a társadalomtudomány egyik (igen) különös ága, s mint ilyen – bár természetesen messze nem érdeksemleges, de azért – a politikához képest még így is (relatíve) autonóm tevékenység a művelése. Ennélfogva számtalan példa akad arra, hogy a jogtudományos álláspontok a tételes jogot éles kritika alá veszik, vagy fordítva: a jogalkotók tesznek magasról a jogtudomány eredményeire.

2.) A Ptk. nem definiálja a tulajdont (sőt, még a dolog fogalmát se!), erre tehát csak a jogtudományban van mód. (Méghozzá az alkotmány vagy államjog, illetve a polgári jog művelői foglalkoznak e kérdéssel. Most az előbbit figyelmen kívül hagyom.)

Felhívom a figyelmedet arra, hogy a jogtudományban is van olyan álláspont, amely a tulajdon jogi fogalmának meghatározásakor a marxi politikai gazdaságtanra támaszkodik. E körbe tartozik példának okáért Eörsi István és Világhy Miklós tulajdonelmélete [lsd. Magyar polgári jog, Tankönyvkiadó, Bp. 1973]

A szerzők álláspontjukat tömören összefoglalva:
A) Materiális értelemben véve a tulajdon a javak elsajátításának módja az adott termelési módon belül. (E fogalom tehát még a jog körén kívül esik, ám mégis a tulajdon jogtudományi fogalmának kiinduló pontja, lévén, hogy a jogi viszonyok [felépítmény] a termelési viszonyok [alap] tükröződései, az utóbbi határozza meg az előbbit.)
B) Tárgyi értelemben a tulajdon a materiális értelemben vett tulajdonviszonyok (elsajátítási viszonyok) tükröződése a jogi szabályozásban, vagyis tárgyi tulajdonjog. (Megjegyzendő, hogy mind az ún. „szocialista”, mind pedig a burzsoá polgári jog a tulajdonra vonatkozó szabályozásban jogalanyok közötti viszonyok szabályozását látja, melyek szerkezete abszolút, azaz a nem tulajdonosokkal [„mindenkivel”] szemben kizárólagos hatalmat biztosít a tulajdonosnak, és fordítva: a tulajdonossal szemben mindenki más kötelezett.)
C) Alanyi tulajdonjog: a tulajdonost a tárgyi tulajdonjog alapján megillető (hatalmi) jogosultságok összessége.

A Ptk. mint tételes jog tehát pusztán az alanyi tulajdonjog tartalmát adó normákat határozza meg és nem általában véve „a tulajdont”.

A fentebb vázolt elmélet – úgy vélem – „forradalmi” érdeme, hogy a tulajdont nem azonosítja magával a jogintézménnyel, valamint lehetővé teszi azt, hogy a tulajdont történeti kategóriaként szemléljük, és ezen belül megragadjuk a tőkés magántulajdon(jog) különösségét. Ez szerintem – annak ellenére, hogy jogászi gondolkodás terméke – egybevág a fejtegetéseiddel, vagyis azzal, hogy az osztálytársadalmakban az elsajátítás az idegen munka feletti rendelkezés által kialakított viszonyrendszerben történik, amely tükröződik a jogi szabályozásban, tehát nem azonos vele.

enel 2016.08.30. 21:02:24

@enel: 2.) A burzsoá tulajdonjog tartalma – ha már jogról beszélünk – azért jóval több, mint a rendelkezés: birtoklás, használat (hasznok szedése) és rendelkezési jog (ún. tulajdoni triász) összessége. Persze közgazdászi szemmel nézve valószínűleg a rendelkezési jog a különösen fontos elem, ám a tulajdonjog tartalmát csupán erre leszűkíteni túlzó leegyszerűsítés, mivel kirekeszti a tulajdon köréből a forgalomképtelen javak tulajdonjogát. (…És ez nem csak a tisztán kapitalista viszonyok szem előtt tartása esetén problematikus. Pl. vitathatatlan, hogy a földtulajdon a szovjet jogban nem szűnt meg tulajdonnak lenni azáltal, hogy az állam 1930-ban rendeletileg megtiltotta a föld bérbeadását.)

Abban valóban igazad van, hogy a tételes jog mindenféle tulajdont egyneműsít (tkp. a burzsoá polgári jog szerint a tulajdon = magántulajdon), ennek oka azonban nem a jogászokon általad számon kért „egyoldalúság”, hanem az, hogy jog sosem „kerekedhet” a termelési viszonyok „fölé”. A tételes jog azt és úgy határozza meg normatíve, amit és ahogyan a termelési, illetve osztályviszonyok megkövetelnek.

3.) Személyi tulajdon kérdése. Az általa említett különbségtétel a magán és személyi tulajdon között szintén nem (volt) ismeretlen a („szocialista”) jogtudományban. A már említett Eörsi és Világhy tulajdonelmélete szerint a tulajdonjog formái (az államszocialista korszakban): termelési eszközök és – vitatható elnevezéssel – használati javak tulajdona. A termelési eszközök – nézetük szerint – döntően társadalmi (állami-össznépi / szövetkezeti) tulajdonban vannak, korlátozott mértékben pedig magántulajdonban, melyre nézve a Ptk. anno kimondta, hogy az a „köz érdekét nem sértheti”.

A használati javakra nézve Eörsiék a személyi tulajdon kategóriáját használták azon az elvi alapon, hogy az úgymond a „szocialista társadalom” állampolgárainak „saját munkával” szerzett tulajdona. Külön érdekes viszont, hogy e „forradalmi különbségtételt” aztán maguk tették zárójelbe azáltal, hogy aztán tartalmilag össze is mosták a magántulajdonnal. Mint írták „a [magántulajdon] is személyi tulajdonnak minősül” a „szocialista társadalomban”.

enel 2016.08.30. 21:03:38

@enel: 4.) Tévedsz abban, hogy a mai polgári jog tartalmilag olyan lényegi megkülönböztetést tenne köz- és magántulajdon között melynek következtében „az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg”. Sőt, az államszocialista korszak jogi szabályozásához képest a mostani szabályozás éppenséggel pont, hogy a köz- és a magántulajdon egyenlőségét teszi meg kiindulópontnak, már ami a köztulajdon alanyainak – állam, helyi önkormányzatok – polgári jogi jogviszonyokban való részvételét illeti. (Persze ettől még fontos részleteiben a köztulajdon vonatkozásában külön jogszabályokban foglalt különös szabályok érvényesülnek, valamint elvileg a „köztulajdon” funkcióját tekintve véve „kötött” – lsd. Nemzeti vagyonról szóló tv., Önkormányzati tv., közjogi igazgatási normák stb.)

Ami viszont marxista szemszögből igazán érdekes lehet az az, hogy a köztulajdon jellegéről vallott jelenlegi felfogás – hogy ti. az lényegében a tulajdonjog jogosultja tekintetében eltérő kategória – egyáltalán nem áll annyira éles ellentmondásban az államszocialista korszak felfogásától. Inkább csak az „ideológiai körítés” változott. A „múlt rendszerben” az állami vagyon – a hivatalos magyarázat szerint – azért volt „szocialista (társadalmi) tulajdon”, mert annak alanya a „munkásosztály állama” volt, mely államban a hatalmat a munkásosztály a dolgozó parasztsággal szövetségben (a „marxista-leninista élcsapat”, vagyis az állampárt útján) „gyakorolta”. Most, az állami tulajdon „nemzeti vagyon”, mert „a nemzet” a hatalmát „demokratikusan választott” képviselői útján gyakorolja. [Sőt, mint tudjuk ez a nemzet már 2010 óta állítólag már teljesen egységes, „osztályok nélküli” (lsd. „nemzeti együttműködés rendszere”).]

Az, hogy mindkét ideologikus magyarázat megkerüli a köztulajdon valós tulajdonosi ellenőrzésnek és „a nép” tulajdonosi tudatának kérdését, arról árulkodik, hogy egyik rendszerben sem álltak/állnak fenn azok a társadalmi feltételek, amelyek a tőkés magántulajdon meghaladásához szükségesek. Vagyis az állami tulajdon (még) nem (vált) közösségi tulajdon(ná). (A szocialista termelőszövetkezeti csoporttulajdon megítélését most nem érinteném.)

Az is érdekes, hogy a „szocialista” polgári jog számára micsoda megoldhatatlan feladat volt, az hogy a „társadalmi” tulajdont tartalmát illetően azt miként válasszák el a tőkés magántulajdontól. A korabeli Ptk. ezt a kérdést azzal „oldotta meg”, hogy kimondta: a „szocialista” tulajdon „felhasználásának alapja a népgazdasági terv”. (A tervezés államszocialista gyakorlata kapcsán számomra elég meggyőzően kifejtetted, hogy mi ezzel a probléma! :-))

5.) Említetted még a társas (magán)tulajdon fogalmát. Ezt a fogalmat a jogtudomány valóban ismeri, de a tételes jogban közös tulajdon a jogintézmény általánosan használt elnevezése.

6.) A közös tulajdon feletti rendelkezési jog kérdését illetően ugyancsak pontosítás szükséges.
Közös tulajdon az, amikor a tulajdonjog eszmei hányadok szerint több tulajdonost is megillet. Tehát nem a rendelkezési jog oszlik meg ilyenkor, hanem maga a tulajdonjog. Közös tulajdon esetén a saját tulajdoni hányadával bármelyik tulajdonostárs jogosult rendelkezni (Ptk. 5:80. §), azonban a közös tulajdon egészével a tulajdonostársak csak közösen rendelkezhetnek és a tulajdoni hányaddal való rendelkezésnek is bizonyos fokú korlátját jelenti a tulajdonostársak törvényi elővásárlási joga.
Ez a közös tulajdon tipikus alakzata, azonban emellett számos sajátos közös tulajdoni alakzatokat is ismer a magyar polgári jog. Pl. házastársi vagyonközösség (osztatlan közös tulajdon), társasháztulajdon, polgári jogi társaság, vagy éppenséggel a rendszerváltozás egyik nagy és elfeledett szemfényvesztése: a munkavállalói résztulajdonosi programban (MRP) résztvevő szervezetek tulajdonközössége.

(Azért írtam így 3 részletben, mert nem fért el az egész válasz egy kommentben.)

nandras1951 2016.09.01. 21:57:06

@enel:
1) A "tételes jogról" egyáltalán nem beszélek, ha csak annyiban nem, hogy éppen a tulajdonhoz kapcsolódó egyes, évszázadok óta lényegesen nem változó megfogalmazásokra utalok. A "jogtudomány" legalább két tudomány:
a) Jogelmélet, amely a jogszabályok jól definiáltságát (sem nem alulszabályozottak, sem nem túlszabályozottak), konzisztenciáját (ellentmondásmentességüket), teljességét (az adott területen felmerülő valamennyi problémát képesek e szabályozni) kutatja;
b) Jogfilozófia - a jogrendszer és a társadalmi-gazdasági valóság összefüggéseit, a jogrendszer "igazságosságát" kutatja.
Úgy tünik, Te csak az utóbbira gondoltál. Én is ...

2) Az előbbivel összhangban én a PTK-t átvitt értelemben használom és a polgári (burzsoá) jog egészét értem alatta. Egyébként, hogy felkészüljek a Veled való vitára, belenéztem a jelenleg hatályos PTK-ba (2013 évi IV. Trv.) és megdöbbenve konstatáltam, hogy az magába olvasztotta a korábbi Családjogi és Társasági törvényeket (esetleg még mást is - ennyire már nem érdekel a dolog). Ez még inkább aláhúzza, hogy én "PTK" alatt voltaképpen az egész polgári (burzsoá) jogrendszert, mint a tőkés termelési mód jogi felépítményét értem. Mindazonáltal a jelenleg hatályos PTK 5:13. - 5:16. paragrafusai tartalmazzák az általad hiányolt definiciókat - nagyjából ugyanúgy, mint bármely tőkés ország bármikor hatályos PTK-ja, és pontosan ezek a köztudatba mélyen belegyökeredzett definiciók a kritikám (pontosabban a marxista kritika) tárgyai, és egyáltalán nem a jogászok "egyoldalúsága", ahogyan azt Te rám akarod oktrojálni. Az e kérdésben kifejtett "kritikád" tartalmi része lényegében megegyezik az én - e dolgozatban is kifejtett - álláspontommal. Ezt foglaltam össze az Általad tökéletesen félreértett/félremagyarázott "a polgári jogászok (tudatos?) trehánysága" szarkasztikus képpel, ahol a lényeg a zárójeles költői kérdés. Az Általad idézett tankönyv (szerzője nem Eörsi István, hanem a testvére Eörsi Gyula) a korszellemnek megfelelően (1973-ról van szó!) szépen - alapos értelem nélkül - lemásolta Marx gondolatait. Ha ma élne Eörsi Gyula, megtagadná e művét (ezt fia, Eörsi Mátyás vad liberalizmusa sejteti velem). Itt jegyezném meg, hogy olyan, hogy "marxi politikai gazdaságtan" nem létezik, amit így neveztek, az Kautsky-Lenin-Sztálin és epigonjaik fércműve. Marx a politikai gazdaságtan (ami a tőkés termelési mód másik jellegzetes felépítménye az általam PTK-nak nevezett polgári (burzsoá) jogrend mellett) bírálatát alkotta meg, mégpedig a kölni falopási perek után, mint magának a tőkés termelési módnak a forradalmi bírálatát. A perek előtt még a "PTK" birálatában vélte megoldani ezt a feladatot: lásd "A hegeli jogfilozófia bírálata" című torzóban maradt művét. Érdekes, hogy Lenin a "Filozófiai füzetekben" valahol azt írja, hogy a Tőkét nem lehet megérteni Hegel Logikájának tanulmányozása nélkül. Nos én semmi különösebb összefüggést nem fedeztem fel sem a Logika, sem a Kis Logika és a Tőke között, és azt hittem, hogy Lenin hülyeséget írt. Azután beleolvastam a "A jogfilozófia alapvonásai"-ba és megdöbbentem a közte és a Tőke közötti szerkezeti-gondolati hasonlóságokon. Végül is Lenin nem volt hülye, csak "eltévesztette a házszámot". Eörsiék "A hegeli jogfilozófia bírálatá"-nak gondolatait másolták - vörös farokként - tankönyvükbe.

3)

nandras1951 2016.09.01. 22:11:38

@enel:
3) Az előzőekben már megírtam a véleményemet Eörsi Gyula és Világhy Miklós "szocialista" jogtudományáról. A "szovjet" jogról sem kívánok mélyebb vitát folytatni. A szovjet (sztálini-hruscsovi) jelszó "utolérni és meghaladni" (a kapitalista országokat) a gazdaság területén is súlyosan hibásnak bizonyult, hát még a jog (ami természeténél fogva burzsoá, azaz "PTK") területén!

nandras1951 2016.09.01. 22:37:16

@enel:
4) Amikor azt írod, hogy "tévedsz abban ...", akkor - gondolom - azt kifogásolod, hogy azt írtam: "Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik." és persze mindazt a megelőző gondolatsort, amit ebben összefoglaltam. Mivel már kifejtettem, hogy a PTK alatt nem az éppen hatályos 2013. évi IV. Trv-t értem, hanem az egész polgári (burzsoá) jogrendet, meg kell értened, hogy ezt az álláspontomat (amit fentebb idéztem, és ami azt megelőzi) szilárdan fenntartom - függetlenül attól, hogy a 2013. évi IV. Trv "tételesen" mit ír.

Amit e közvetlen kritikán kívűl írsz ebben a pontban, abban nincs lényeges vita köztünk.

5) Most ismételjem meg: nem érdekel a "tételes" jog?! A társasházat nem hívják közös tulajdonú háznak, a részvénytársaságot nem hívják - minek is? részvény-közös-tulajdonuságnak? A gazdasági társaságokat nem hívják gazdasági közös tulajdonuságnak s.i.t.

6) Az itt kifejtett csodaszép polgári elvek halomra dölnek a legfontosabb közös tulajdon, a részvénytársaság esetében - ajánlott irodalom a vonatkozó blogom, illetve Lenin Imperializmusa. Az MRP egyáltalán nem véletlenül bizonyult szemfényvesztésnek.
De - ezt közvetlen tapasztalatból tudom - a társasházak többségénél. Úgy-ahogy léteznek a 15-25 lakásos társasházaknál, de sem a 15-nél kevesebb, sem a 25-nél több lakásból álló társasházaknál nem igazán működik a dolog. A kis lakásszámú társasházak valódi tulajdonosai az összeszövetkezett legagresszívebb tulajdonostársak (akik rendre magukat válsztattják meg Intéző Bizottságnak), a sok lakásos társasházak igazi uralkodója a Közös Képviselő (általában korruptul összejátszva a Számvizsgáló Bizottsággal és a Gondnokkal)

nandras1951 2016.09.01. 22:39:44

@nandras1951: javítva

De - ezt közvetlen tapasztalatból tudom - a társasházak többségénél sem.

enel 2016.09.02. 08:04:00

@nandras1951: Igen, természetesen Gyula az az István. A fáradtság miatt írtam a keresztnevét tévesen. Ilyenkor úgy rühellem magamat, hiszen most én is a "rajtad számonkért" pontatlanság "bűnébe" estem. :)

Hangsúlyozom, nem a bejegyzésed tartalmát vettem kritika alá, csak néhány pontosítást akartam tenni. A válaszreakciódra később még érdemben reagálok. (Szerintem nincs igazán nagy vita közöttünk e vonatkozásban sem, csak kissé elbeszélünk egymás mellett.)

enel 2016.09.04. 19:27:10

…Akkor folytatom.

Először is elnézésedet kérem, de most nem sorrendben haladnék, mert az utolsó pontra írt válaszod bizony igen-igen súlyos tévedésről árulkodik. (A fentebb írottaknak ellentmondva, azt mondanám, hogy itt mégiscsak van közöttünk egy komoly vita.)

● Nos, a társasági tulajdon NEM KÖZÖS (MAGÁN)TULAJDON. Olyannyira nem az, hogy ha pl. a gazdasági társaság tagja a gt. vagyonával sajátjaként rendelkezik, vagy eltulajdonítja, akkor emiatt büntetőjogilag is felelősségre vonható, míg ugyanez nem mondható el pl. az osztatlan közös tulajdont dézsmáló házastársról. A gt. vagyona ugyanis a tag számára idegen vagyon! Sőt, a gt. eleve azáltal (is) rendelkezik önálló jogalanyisággal, hogy van saját vagyona, szemben mondjuk a polgári jogi társasággal (pjt.), amely viszont még valóban csupán egy sajátos tulajdonközösségi alakzat.

Nincs nálam kéznél Lenin említett és általam is olvasott könyve, hogy leellenőrizzem, de nekem nem rémlik, hogy Lenin a társasági tulajdont közös tulajdonnak nevezte volna. Mindazonáltal, ha tudsz tőle ilyen idézetet citálni, azt kíváncsian várom.

(És ha már szóba került Hegel is, ez a mozgás is figyelemre érdemes: magántulajdon(jog), majd annak megkettőződése egyéni és társas-közös magántulajdonra, végül pedig a közös tulajdonból – megszüntetve megőrizve – újra egyéni magántulajdon lesz, amelynek alanyai immár nem a természetes személy emberek, mivel annak egyedüli jogosultjává egy absztrahált jogi személy – a társaság – válik.)

● Az MRP szervezetekről azért írtam azt, hogy „szemfényvesztés”, mert jószerivel nem is léteznek, jó ha 100 emberből 1 hallott róluk egyáltalán, holott a rendszerváltás környékén épp’ az volt a mese, hogy na végre lesz valódi dolgozói tulajdonlás. Ezzel szemben végül ez történt: eszmelet.hu/kiss_aranka-a-dolgozoi-tulajdon-tiz-eve/

● A társasházak működésének kérdéséről egy szót sem szóltam. Ne csapogjunk – ha kérhetem – a témák között!

● Írod: „Az előbbivel összhangban én a PTK-t átvitt értelemben használom és a polgári (burzsoá) jog egészét értem alatta.” „PTK alatt nem az éppen hatályos 2013. évi IV. Trv-t értem, hanem az egész polgári (burzsoá) jogrendet” „nem érdekel a "tételes" jog”.

Ne haragudj, de ez így komolytalan! Ha azt írod, hogy Ptk., akkor az egy konkrét jogszabályt jelent, a Polgári Törvénykönyvet. És pont. Ne várd már el az olvasódtól, hogy azon spekuláljon, hogy Te most voltaképpen mi mást is akarsz érte(tt)ni alatta! Ha nem vagy kellőképpen szabatos, akkor sajnos lerombolod az írásod lényegi – hangsúlyozom: általam egyébként több, mint értékesnek és érdekesnek tartott – mondanivalóját.

● Jogtudomány fogalmának kérdése. Itt teljesen összekevered a fogalmakat. A jog hagyományos felosztása: tételes jog és (tételes) jogtudomány + 1: állam– és jogfilozófia (más elnevezésekkel: állam- és jogbölcselet, állam- és jogelmélet – ez utóbbi fogalmat az államszocializmusban használták.)

Vulgárisan leegyszerűsítve:
- A tételes jog az, ami „le van írva” a jogforrásokban.
- A tételes jogtudomány, ami le van írva a szakcikkekben, kommentárokban, monográfiákban stb. az adott jogág jogintézményei vonatkozásában. (A római joggal ellentétben, ahol a nagy jogtudósok responsiumai még úgy-ahogy jogforrásnak számítottak, ma már a jogirodalmi álláspontokra „nem lehet” hivatkozni a bíróság előtt, de a tételes jog értelmezésén keresztül – ha sokszorosan is közvetett módon –mégiscsak formálják a jogyakorlatot.)
- Állam- és jogfilozófia: ami „az állam” és „a jog” mibenlétét kutatja.

Egy példával illusztrálva:
- Azt, hogy mi a bűncselekmény azt a Btk. a 4. § (1) bekezdésében meghatározza.
- Azt, hogy mit jelent maga a cselekmény, azt a jogtudományban kikristályosodott nézetek rögzítik. (E nézeteknek aztán jelentősége van pl. a folytatólagos egységbe tartozó bűncselekmény meghatározásánál.)
- Az viszont már jogfilozófiai (jogelméleti) kérdés, hogy a büntetőjog, mint különös jogág, milyen funkcióval bír a társadalomban.

Én kizárólag a polgári jogi jogtudományról beszéltem, nem a jogfilozófiáról.

enel 2016.09.04. 19:29:22

● Egyébként a tulajdon tételesjogi meghatározása kapcsán egy pontot valóban behúzhatsz magadnak, mivel nekem is elkerülte a figyelmemet az, hogy az új Ptk. az 5:13. § (1) bekezdésében a német BGB 903. §-ának mintájára immáron valóban tartalmazza a tulajdon egyfajta legál-definícióját. Sőt, utána jártam, hogy a Code Civil 542. §-a is ad egy hasonló meghatározást a tulajdonra. Így tehát revideálnom kell azt az állítást, hogy a tulajdonjog fogalmát a tételes jogban nem szokták rögzíteni. Ebben itt valóban én tévedtem.

Mentségemre szolgáljon viszont, hogy a magyar jogban ez „nóvum”, a régi Ptk.-ban még nem volt ilyen, én pedig nem sűrűn szoktam forgatni a Ptk-t., lévén, hogy csak ritkán akad dolgom vele. (Ugyanakkor túlontúl nagy jelentőséget én azért talán mégsem tulajdonítanék a fenti legál-definíciónak. A tételes jog alkalmazása szempontjából valószínűleg továbbra is a tulajdonjog tartalmának meghatározása bír gyakorlati jelentőséggel.)

Mindazonáltal a tulajdonjog bármelyik szabályát azért ne tekintsük már a tulajdonjog definiálásának. A definíció szó köznapi értelemben véve is csupán egy egy-két mondatos rövid fogalom meghatározás. Tehát csak Ptk. 5:13. § (1) bekezdése tekinthető definíciónak. A tartozék vagy az alkotórész fogalmának meghatározása pl. már nem.

● „Amikor azt írod, hogy "tévedsz abban ...", akkor - gondolom - azt kifogásolod, hogy azt írtam: "Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik.”

Nem. Nem ezt a megállapításodat tettem szóvá. (Éppenséggel, pont ezzel egyetértve idéztem bevezetésként a Német ideológiából.) Azt tettem szóvá, amit szerintem elég egyértelműen leírtam: a burzsoá jogtudomány és tételes jog a magán és a köztulajdon között tartalmilag(!) nem tesz olyan éles különbséget, mint amilyet Te feltételezel.

● Írod: „szovjet jog”. De mit is értesz ez alatt?

Az 1917 és 1918-as dekrétumokat és deklarációkat, az első szovjet alkotmányt? Az 1923-as Ptk.-t? Az első ötéves terv rendeleti jogalkotásának termékeit?

Vagy: Reiszner tanait a forradalmi jogtudatról? A NEP korszak Pasukaniszát és Sztucskáját? Esetleg a Visinszkij féle „szocialista normativizmust”? (Nem mellesleg Pasukanisz pl. következetesen vallotta azt, hogy a szovjet jog nem szocialista, hanem szükségszerűen burzsoá, mintegy saját magát predesztinálva ezáltal arra, hogy majdan „trockista elhajlóként” agyonlőjék 1937-ben.)

Ez olyan mintha valaki „szovjet festészetről” beszélne. Mégis melyik festészetről: El Liszickij, Malevics, vagy Dejneka, netalántán Geraszimov munkásságáról? Stb.

● Azon spekulálni, hogy Eörsi Gyula mit tett volna 1989-ben, megint csak értelmetlen dolog. (Pláne azon az alapon spekulálva, hogy ténylegesen mit csinált a fia.) Ezt inkább „meg sem hallottam.”

Nézd, nem véletlenül világítottam rá Eörsi és Világhy „marxista-leninista” korlátaira. Mindazonáltal a tulajdonelméletük kiindulópontja helyes, és ezt eddig Tenmagad sem cáfoltad. (Azon megint nem érdemes spekulálni, hogy ezt most csupán „vörös faroknak” írták-e vagy sem.)

● „olyan, hogy "marxi politikai gazdaságtan" nem létezik” Ezt már szőrszálhasogatásnak tartom. Éppenséggel Marx „gazdasági tanaira” rakosgathatsz akár más címkét is, de azáltal, hogy Marx bírálat tárgyává tette a klasszikus politikai gazdaságtan, bizony ő maga is politikai gazdaságtant alkotott. De mondom, felőlem használhatunk rá más elnevezést is, nyugodtan állj vele elő, hogy szerinted mi lenne a jobb elnevezés. Bár azért megjegyzem egy másik írásod bevezetőjében meg éppenséggel magad is azt írod, hogy annak „témája a marxista politikai gazdaságtan”.

nandras1951 2016.09.05. 11:29:02

@enel: a folytatáshoz

ad első ● A helyzet az, hogy én (gazdasági) jogot (egy félévben a Szovjetunióban tanultam. A Grazsdanszkij Kodekszben szerepelt a tulajdon "meghatározása", mint birtoklás, használat és rendelkezés a tulajdon tárgy felett. Valamiért úgy emlékszem, hogy a MNK PTK-ban is volt hasonló, csak - számomra érthetetlenül - a birtoklás és a rendelkezés tartalmai fel lettek cserélve, a mostani PTK-ban mintha visszaállt volna a számomra elfogadható logika (birtoklás: magaménak mondhatom a dolgot; rendelkezés: meghatározhatom, hogy mi történjen a dologgal)

ad második ● "Azt tettem szóvá, amit szerintem elég egyértelműen leírtam: a burzsoá jogtudomány és tételes jog a magán és a köztulajdon között tartalmilag(!) nem tesz olyan éles különbséget, mint amilyet Te feltételezel." Én semmilyen különbséget nem feltételezek, mert a "PTK-definicióból" csak egyéni és társas (közös) tulajdon értelmezhető. magán és közösségi (társadalmi) nem. Én azt állítom, hogy éppen emiatt a polgári joggyakorlat és köztudat összevissza fecseg, amikor keveri az egyéni és a magán, illetve a közös és a közösségi, végül az állami és közösségi jelzőket.

ad harmadik ● A szovjet jogot Te említetted először (enel 2016.08.30. 21:02:24) én arra reagáltam idézőjelbe téve a "szovjet" jogot - az általam közelről látott 1970-es 80-as évek Szovjetunió-beli joggyakorlatára utalva. Amit, mint írtam egy szemeszterben volt szerencsém tanulni is.

ad negyedik ● Mivel 1989 előtt 10 évig tanítottam "marxista" politikai gazdaságtant, utána 25 évig polgári közgazdaságtant, jól láttam, mivé vált sok-sok kollégám Eörsi Gyuláéhoz hasonló marxizmusa (még Kornai János volt az, aki a legkevesebb marxista tiszteletkört írta le nem-marxista - bár nagyon.nagyon érdekes - műveiben). E tapasztalat birtokában engedtem meg magamnak a "spekulációt" Eörsi István és Eörsi Mátyás rokonáról. A nem marxista, sőt antimarxista művekből kiszűrni a "vörös farkakat" - nos én ezt elég fontos feladatnak tartom (tartottam már a 80-as években is)

ad ötödik ● Tévedsz, ez nagyon nem szörszálhasogatás. Kautsky "Marx közgazdasági tanai"-ától eléggé egyenes út vezetett Kautsky "renegáttá" válásához. Hogy Lenin ezt nem vette észre, abból viszont eléggé egyenes út vezetett Sztálin "bonapartista ellenforradalmához". Persze mindennek a kifejtéséhez itt nincs elegendő hely.

nandras1951 2016.09.05. 11:49:34

@enel: Az elejéhez

ad első ● Itt azt hiszem nem velem vitatkozol, hanem a polgári (burzsoá) jog (az én "PTK"-m) zűrzavarával A részvénytársaságról szóló blogomban (Lenin említett művére támaszkodva) éppen erről írok.

ad második, harmadik ● no comment

ad negyedik, ötödik ● Azt hiszem, itt egy kicsit Önmagaddal kerülsz ellentmondásba, hiszen Te hangsúlyoztad a tételes jog és a jogtudomány nem-azonosságát. Én ehhez a jogtudomány szétválasztását tettem hozzá jogelméletre (jogtechnikára) és jogfilozófiára (Ebbe Te valóban jogászi szörszálhasogatással kötöttél bele). Írod: "Én kizárólag a polgári jogi jogtudományról beszéltem, nem a jogfilozófiáról."

Amit viszont én ebben a blogban műveltem - engedtessék meg egy kis szerénytelenség - az tiszta jogfilozófia. Csak nem gondolod, hogy én a jogfilozófiámat minden PTK módosítás miatt újra fogom fogalmazni?!

nandras1951 2016.09.05. 18:35:06

@enel: ad utolsó ● Kissé figyelmesebben is olvashatnál - az utolsó mondatodban idézett írásom 1983-ban keletkezett, mai véleményemet az [5] lábjegyzet tükrözi. Úgy vélem, nekem is jogom van a fejlődésre.

enel 2016.09.05. 18:52:29

Hidd el kérlek, hogy a jogászok sem tekintik a társasági tulajdont közös tulajdonnak. (Aki ilyet állít, azt már első évben meghúzzák.)

Lehet, hogy nem sikerült világosan fogalmaznom (ha így van, ez kizárólag az én hibám), de akkor még egyszer nekifutok:

A jogelmélet = jogfilozófiai = jogbölcselet. Ugyanazt értik ezalatt csak koronként más volt az épp' divatos elnevezés. A háború előtt Moór Gyula jogfilozófiát oktatott, aztán a 40-es évektől 89-ig jogelméletet oktattak az egyetemeken, a rendszerváltás után meg már inkább jogbölcseletet, változó ideológiák mentén. A tárgy azonban nem változott, a jog "mint olyan" meghatározása.

A tételes jogtudományok ezzel szemben már közvetlenül az egyes jogágak tételes normáihoz kapcsolódnak és ennélfogva szorosabban kötődnek a gyakorlathoz(pl. büntető jogtudomány). "A tételes jogtudományok a hely és idő által meghatározott pillanatban hatályos jogot tárják fel és értelmezik. Rámutatnak esetleges hiányosságaira, felhívják a figyelmet a kor szükségleteire, és javaslatokat tesznek a törvényhozóknak a továbbfejlesztésre (de lege lata, de lege ferenda)." [http://majt.elte.hu/Tanszekek/Majt/Magyar%20JogtorteNET/magyarazatok/tetelesjogtudomanyok.htm]

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a határok a tételes jogtudomány és a jogelmélet (jogfilozófia) között élesek lennének. Viszont tulajdon fogalmának meghatározása tipikusan jogtudományi kérdés, jóllehet - amint e tekintetben helyesen korrigáltad az én tévedésemet is - e meghatározások a tételes jogba is beszüremkednek. (Ettől még számomra kérdés, hogy önmagában mit tud kezdeni a gyakorlat egy ilyen elvont meghatározással, hogy "teljes és kizárólagos jogi hatalom". No, példának okáért ez azon elvek mentén haladva, amelyből a bejegyzésed is született feltétlenül kritika alá vonandó!)

Igen, valóban azt írtam, hogy "szovjet jog", mert a Szovjetunió jogalkotó által alkotott konkrét jogszabályról volt szó. De te - velem ellentétben - értékítéletet kifejezve használtad a "szovjet jog" kifejezést és az én olvasatomban nem is annyira a tételes jogra, hanem sokkal inkább diákkorod divatos jogelméleti szerzőinek "marxista-leninista" teljesítményeire utalva. Én pedig ezután bátorkodtam felhívni a figyelmedet arra, hogy a Szovjetunió joga (igazán jó példa erre a lenini korszak szabad abortuszától a sztálini korszak abortusztilalmáig vezető út) és a szovjet jogi iskolák ennél sokkalta változatosabbak voltak.

Na, de mindegy én a magam részéről úgy vélem, hogy a vitánk lényegében nyugvópontra jutott, és hát végülis a fentiek már inkább kitérőnek tekintendők, végtére is nem elsősorban a jogról írtál.

....

Ahh, azért még ezt szóvá teszem utolsónak: a polgári jogászok nem igazán keverik az egyéni tulajdont a magántulajdon fogalmával. Mint írtam: az egyéni tulajdon a magántulajdon egyik formája. (A Ptk. pont ezért szabályozza mintegy kiegészítőleg a tulajdon eszmei hányadrészek szerinti megoszlása folytán a tulajdonosi joggyakorlás körében előforduló sajátos kérdéseket.) Ez szerintem amúgy gazdaságtani megközelítésben is áll. Pl. a kft.-ben való üzletrész-tulajdon tőkés magántulajdoni jellegén mit sem változtat az a tény, hogy egyazon üzletrésznek a jog szerint egy vagy több személy (tőkés) a jogosultja.

enel 2016.09.05. 19:00:23

@enel: javítás: "Szovjetunió jogalkotó szerve által"

+ 1 kérdésem volna (kicsit offtopic)

Régóta töröm a fejemet, hogy a Kiáltványban a "boszorkánymesteres" hasonlat milyen irodalomra való utalás. Nekem úgy rémlik, hogy valamely görög mitológiai történetből származik az analógia, de nem jut eszembe semmi közelebbi. Ha Te tudod a megoldást, örülnék, ha megosztanád! :)

enel 2016.09.05. 19:51:51

@nandras1951: Nekem speciel nincs bajom vele, de ehhez képest mi is ennek a blog oldalnak címe?

nandras1951 2016.09.05. 23:26:34

@enel:

Az alcímet se feledd:

"Néhány egyszerű gondolat a marxizmus közgazdasági elméletéből"

És ideidézem azt a bizonyos [5] lábjegyzetet - a teljesség kedvéért:

[5] Mindez meglehetősen erőltetett okoskodás. Valójában nem a megfelelő irányba próbáltam kitörni abból a sémából, amelyet bár valóban Sztálin és mamelukjai merevítettek dogmává, de szerzője kétségtelenül Lenin volt. Ő volt az, aki említett cikkében nem domborította ki eléggé, hogy Marx a német filozófia bírálatától eljutva az angol politikai gazdaságtan bírálatához, a két bírálat összefoglalásával bírálta a francia szocializmust (elsősorban Proudhont), és így alkotta meg – Engels hathatós segítségével – a később marxizmusnak nevezett tudományos világnézetet, a tudományos szocializmust – amely lényegénél fogva kritikai világnézet. Lenin ezt a komplexumot alkotórészeire szakította szét, a sztálinizmus pedig e szétszakítást dogmává merevítve kiirtotta belőle a lényeget, a bírálatot – ami a részéről teljesen természetes volt, hiszen a sztálinizmus lényege minden bírálat, minden kritika elfojtása. Miután mindezt nem tárgyaltam le, így az is rejtve maradt előttem, hogy olyan tudomány, mint marxista politikai gazdaságtan egyszerűen nem létezik. Ami létezik, az a politikai gazdaságtan bírálata – Marx legtöbb közgazdasági munkájának ez a címe, vagy alcíme – <b>egy komplex gazdasági, világnézeti és politikai eszmerendszer</b> (a szerző, 2012)

nandras1951 2016.09.05. 23:44:19

@enel:

Én, mint marxista ragaszkodom a Kiáltvány szavaihoz:

"A kommunizmus senkitõl sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi terméket elsajátítson (személyes tulajdon - Nandras), csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon (magántulajdon - Nandras)."

A burzsuázia a "csajkarendszertől" a "nőközösségig" vádolva a kommunistákat mást sem csinál, csak (tudatosan) összekeveri az egyéni, a személyes és a magántulajdont.

Ám mégegyszer handsúlyozom, hogy az a jogi megközelítés, mely szerint "a tulajdon a tulajdonos viszonya a tulajdon tárgyához, amennyiben azt birtokolja, használja (stb.) és rendelkezik vele" csak az egyéni (egy személyé) és a közös (több személyé) tulajdon értelmezését teszi lehetővé. A társasági tulajdon csupán a közös tulajdon cifrázása, amennyiben jogilag szabályozni kívánja "a különböző közös lovak túrós hátait". A (kizsákmányoló) magántulajdon a burzsoá jog szerint értelmezhetetlen - egyáltalán nem véletlenül.

nandras1951 2016.09.05. 23:53:52

@enel:

"Mint írtam: az egyéni tulajdon a magántulajdon egyik formája."

Hát éppen, hogy nem! Az egyéni tulajdon a tulajdon egyik formája, amikor egy (természetes vagy jogi) személy birtokolja a tulajdon tárgyát. Éppen az a lényeg, hogy a polgári jog (a "PTK") szerint a tulajdon ember (tulajdonos) és dolog (tulajdon-tárgy) viszonya, a marxista jogfilozófia szerint a tulajdon emberek közötti viszony. A polgári tulajdon ezért egyéni (egy személy a tulajdonos) vagy közös/társas (több személy, kisebb, nagyobb korlátokkal a tulajdonos), a marxi tulajdon magán (kizsákmányolnak vele) vagy társadalmi/közösségi (nem zsákmányolnak ki vele). Ennyi ...

enel 2016.09.07. 12:04:03

Kissé önismétlő leszek, de nem tehetek róla, ha egyszer nem igazán vagy hajlandó figyelembe venni az érveimet.

1.) Nem, a polgári jog sem dolog és jogosult viszonyának fogja fel a tulajdont, hanem abszolút szerkezetű jogviszonynak (vagyis jogviszony = jogilag szabályozott társadalmi viszony, tehát emberek közötti viszony + abszolút szerkezetű = konkrét tulajdonos(ok) és meghatározatlan számú nem tulajdonosok viszonya).
A burzsoá jogfelfogás fogyatékossága tehát nem ebben áll (azon amit a szemére vetsz, azért már a burzsoá polgári jog is rég túllépet), hanem abban, hogy
ad 1.) a magántulajdont és nem a tulajdont teszi meg „örök” társadalmi kategóriának (s így végsősoron a „köz”tulajdon is csak a magántulajdon egyik sajátos megnyilvánulási formája lehet);
ad 2.) nem látja a tőke és fogyasztási javak tulajdona közötti funkcionális különbséget (ezért pl. abszolút egyet is értek a „csajkarendszerrel riogatásra” vonatkozó szellemes példáddal.)
ad 3.) nem veti fel azt a kérdést, hogy a tulajdoni rend milyen viszonyban áll az idegen munka elsajátításával.

2.) „a marxi tulajdon magán (kizsákmányolnak vele) vagy társadalmi/közösségi (nem zsákmányolnak ki vele)”

Igen, ez pontosan így van. Jelenleg pedig nincs társadalmi/közösségi tulajdon (mint ahogy nincs és nem is volt szocializmus), hanem ami van az a marxi értelemben vett tőkés (polgári) magántulajdon, amely jogi formáit tekintve lehet:
A) egyéni magántulajdon,
B) közös tulajdon (= társas magántulajdon ≠ társasági tulajdon és ≠ „köz”tulajdon),
C) állami / önkormányzati („köz”)tulajdon.

3.) A társasági tulajdon sajátos (eredetét tekintve valóban a közös tulajdonból kifejlődött) egyéni magántulajdon, lévén, hogy a társasági jog alapján a tulajdonos jogalany személye elválik a társaság tagjainak személyétől, mely tagok vagyoni hozzájárulásai adják a társaság vagyonát, ennek tulajdonosa pedig ily módon maga a társaság. (Sőt, akár azt is el tudnám még fogadni, ha nem is egyéni tulajdonként, hanem egy újabb, D) pont alatti kategóriaként fognánk fel. Talán még helyesebb is lenne.)

Értem én persze, hogy Te a társasági tulajdont is több ember „közös” tulajdonának tekinted („társasági tulajdon csupán a közös tulajdon cifrázása”) azon az alapon, hogy a társaság tagjai a társasági jogviszonyuk keretei között tulajdonosi jellegű jogokat gyakorolnak, de ettől még a társasági tulajdon mégsem tekinthető közös tulajdonnak, mert a VAGYON ÉS A TAGOK KÖZÉ BEÉKELŐDIK EGY TULAJDONOS JOGI SZEMÉLY: A TÁRSASÁG. Tehát a jogi személy társaságok tulajdona már nem lehet közös tulajdon, ilyennek csak a nem jogi személyek társaságok (pl: pjt.) tulajdona tekinthető.

Nem akarom megismételni a sikkasztásos példámat, sem az egyéni-közös-társasági tulajdon dialektikus viszonyrendszerének vázlatát. Sajnálom, ha nem értetted meg.

Arra azonban még felhívnám a figyelmedet, hogy a „társasági tulajdon = közös tulajdon” felfogása olyan triviális esetek figyelembe vételével sem tartható fent, mint amilyen pl. az egyszemélyes kft. vagy rt.

4.) Továbbra is várom, hogy a marxista vagy marxi politikai közgazdaságtan elnevezést mire kívánnád lecserélni.

5.) Nem „túrós” a ló háta, hanem turos! :-)

[Tegnap - emlékeim szerint már elküldtem a fenti hozzászólásomat. Hová tűnt?]

nandras1951 2016.09.07. 13:56:18

@enel: Jól emlékszel - elküldted. Nem jól emlékszel, a "Részvénytársaság" blog alá küldted. Ott meg is válaszoltam.

nandras1951 2016.09.15. 00:43:39

@enel: Olvaslak ...

Írod:

"Mentségemre szolgáljon viszont, hogy a magyar jogban ez „nóvum”, a régi Ptk.-ban még nem volt ilyen, én pedig nem sűrűn szoktam forgatni a Ptk-t., lévén, hogy csak ritkán akad dolgom vele. (Ugyanakkor túlontúl nagy jelentőséget én azért talán mégsem tulajdonítanék a fenti legál-definíciónak. A tételes jog alkalmazása szempontjából valószínűleg továbbra is a tulajdonjog tartalmának meghatározása bír gyakorlati jelentőséggel.)"

Valójában a korábbi PTK, az 1959 évi IV. trv Harmadik rész I. cím X. fejezetében ugyan kissé szószátyáran és a "legál definiciót" a tartalmi leírásba belemosva (nem egy §-ban összefoglalva) szerepel lényegében ugyanaz a tulajdon-fogalom, ami a Code Civil-ben, a Grazsdanszkij Kodeksz RSzFSzR-ben és a 2013 évi IV. trv-ben is - a tulajdonos a tulajdon tárgyát birtokolja, használja, rendelkezik vele, és csak ő bír ezekkel a jogokkal, vagy az, akinek ő azokat átengedi.

Ez egy kis adalék ahhoz, hogy a Te közléseid mennyire "szentírások". Ha kicsit inkább a logikai érvelésre, és kevésbé a (a mellékelt ábra szerint eléggé labilis) lexikális citátumokra összpontosítanál, érdekesebb lehetne/lehetett volna a vitánk.

enel 2016.09.15. 07:14:48

Nagyon szánalmas amit művelsz.

Volt egy tárgyi tévedésem, amit önkritikusan azonmód el is ismertem, mert én - veled ellentétben - nem tartom magam tévedhetetlennek.

A logikai érvelést hiányát számon kérő megjegyzésedre, majdnem írtam egy durvaságot, de aztán rájöttem, hogy felesleges, ezt majd megítélik mások.

Jó egészséget és hasonló "szép sikereket" kívánok!

nandras1951 2016.09.15. 10:19:03

@enel:

Kedves Enel!

Nem igazán értem indulatos kitörésedet. Ha tényleg végigfutnád eddigi vitánkat, láthatnád, hogy én még csak hasonlót sem engedtem meg magamanak.

Ráadásul még igazad sincs.

"Volt egy tárgyi tévedésem, amit önkritikusan azonmód el is ismertem ..." - írod. Viszont én éppen arra hívtam fel a figyelmedet, hogy ezen önkritikád után mentegetődzésképpen (amivel önmagában nincs semmi baj) ismét téves állítást tettél ("... a magyar jogban ez „nóvum”, a régi Ptk.-ban még nem volt ilyen ..."). Én csupán erre hívtam fel a figyelmedet - bevallottan kissé nevelési célzattal (egy nyugdíjas tanárnak ez talán megbocsátható), hiszen Te lépten-nyomon arra hívtad fel az én figyelmemet, hogy rosszul, valótlanul idézem a jogszabályokat - ezt a vitatechnikát neveztem én "lexikális citátumokra összpontosításnak".

Nem a logikai érvelés hiányát kértem számon, hanem azt, hogy a "lexikális citátumokra összpontosítás" azt erősen háttérbe szorítja. Én ugyanis a helyedben így vitatkoznék magammal:

a) Te állítottál egy társadalom-elméleti tételt és azon belül hivatkoztál bizonyos jogszabályokra.

b) Az általad hivatkozott jogszabály nem úgy szól, ahogyan azt te írtad (na itt szoktad Te abbahagyni, vagy mellékbágányra futtatni az érvelésedet)

c) Amennyiben a hibás jogi hivatkozásodat kijavítjuk, az általad felállított társadalom-elméleti tétel vagy nem azt fogja jelenteni, amit te ki akartál belőle hozni, vagy egyáltalán nem fogja megállni a helyét, hamisnak fog bizonyúlni

Nos ilyen logikájú érveléssel hosszú vitánk során nem igen éltél.

Például legelső vitánkban hosszan csatáztunk azon, hogy a hatályos BTK mit tartalmaz a pénzhamisításról. Végül is nem győztük meg egymást, de tegyük fel, hogy Neked (és korábbi kritikusaimnak) van igazataok: a számlapénz-hamisítás nincs benne a BTK-ban. Az én igazi alaptételemet viszont meg sem próbáltátok vitatni: ha (feltéve, de meg nem engedve) a számlapénzt a bank tetszése szerint előállíthatja (amennyiben arra igény van) és ezzel sehogyan nem követheti el a pénzhamisítás szankcionált cselekményét, akkor a jegybanki monetáris politika értelmezhetetlen, vagyis a jegybank létének nincs semmi értelme. Ezt viszont senki nem vitatta. Te sem.

Minden áron azt akartad bebizonyítani, hogy nem vagyok járatos a jogban. Tetted ezt annak ellenére, hogy én többször aláhúztam: nem vagyok jogász és nem is akarok az lenni. Bár némi szerénytelenséggel hozzátehettem volna, jogi ismereteim, jogérzékem messze az átlagos felett vannak.

Most Rajtad a sor

a) válasz nélkül kiszállsz

b) ismét megeresztesz egy indulatos tiszteletlenséget

c) megfontolva amit itt írtam, újra nekifutsz a vitának, kissé változtatva vitatechnikádon

a legjobbakat kívánva (párodnak add át hódolatteljes üdvözletemet és bocsánatkérésemet, amiért elvontam a figyelmedet)