Előszó (1983)

„Észrevettem – mondotta K. úr – , hogy sokan azért riadnak vissza a tanításunktól, mert mindenre tudunk valami választ. Nem állíthatnánk össze a propaganda érdekében azoknak a kérdéseknek a jegyzékét, amelyeket – úgy véljük – nem tudjuk megválaszolni?”

(Bertolt Brecht: Történetek Keuner úrról)

A könyv, amit az Olvasó a kezében tart, nem a kapitalizmus politikai gazdaságtanának tankönyve, és nem is tudományos szakkönyv. Nem tankönyv sem terjedelme, sem szerkezete szerint. Kitűzött témáját meglehetősen szabadon tárgyalja: egyes, a hivatalos tanterv szempontjából lényeges kérdéseket nem, vagy csak hozzávetőlegesen érint, máshol talán túlságosan is a részletekbe mélyed.

De nem is tudományos szakmunka, hiszen nincsenek benne lényegesen új eredmények vagy felfedezések. Újat elsősorban azzal kíván adni, hogy esetenként nem a megszokott helyre teszi a hangsúlyt. Sem stílusa, sem a téma kifejtésének módszere nem ragaszkodik a tudományos műveknél megszokotthoz. Nincs megterhelve, például, idézetek sokaságával. Az egyes fejezetek és alpontok élén álló, főként a marxizmus klasszikusaitól származó idézetek hivatottak utalni arra, hogy a szerző műve megírásakor eléggé nagy számú forrásirodalomra támaszkodott.

Ezeknek a mottóknak van azonban mélyebb, fontosabb célja is. Mivel a könyv csak ízelítőt kíván adni a marxista politikai gazdaságtan gondolatvilágából, a mottók mutatják meg, hogy hol keresse az első komolyabb falatokat az, akinek megjött az étvágya a politikai gazdaságtan, illetve a marxizmus tanulmányozásához. A szerző nem titkolja, hogy az „olvassuk újra Marxot!” mozgalom elkötelezett híve.

Mi tehát a könyv valódi műfaja? Úgy szokták mondani: népszerű tudományos ismeretterjesztés. Irodalmi példaképe egy merőben más tudománnyal foglalkozó kitűnő ismeretterjesztő könyv, R. Courant és H. Robins „Mi a matematika“ című műve volt. A cím ötlete is innen származik. Couranték könyvük előszavában megadják a tudományos ismeretterjesztés olyan alapállását, amelyet a jelen könyv szerzője is maradéktalanul magáénak vall:

„A matematika megértését ugyanúgy lehetetlen könnyű szórakozásként közvetíteni, mint ahogy a zenei műveltséget sem adhat még a legragyogóbb népszerűsítés sem annak, aki maga nem hallgatott hosszú időn át intenzíven zenét. Az élő matematika tárgyával kell ténylegesen érintkezésbe kerülni. Ez nem jelenti azt, hogy a technikai részleteknél kell időzni. A matematikának egyaránt mentesnek kell lennie a rutin hangsúlyozásától és attól az ijesztő dogmatizmustól, amely minden célt és motívumot elrejt.”

Ha az Olvasó „matematika” helyett mindenütt „politikai gazdaságtant” olvas, akkor előtte áll a jelen könyv ars poeticája.

Tudományos ismeretterjesztő művek előszavában általában szerepel a következő kitétel: „a könyv megértéséhez nem szükséges semmiféle különleges előképzettség”. Esetünkben a helyzet nem ilyen egyszerű. Egyrészt a könyvet szerzője megfelelő általános műveltséggel rendelkező közönségnek szánta, másrészt a baj éppen az, hogy a témához sokan túlságosan is sok „különleges előképzettséggel”, meggyökeresedett előítéletekkel rendelkeznek. A könyv egyik célja némileg csökkenteni ezeknek az előítéleteknek a tömegét.

[A könyv][1] témája a marxista politikai gazdaságtan, ami nem csak tudomány, de a marxista világnézet alapja is - ideológia[2]. Agitációs céljai letagadhatatlanok.

Manapság [az 1970-es, 80-as évek fordulóján] hazánkban marxista világnézetet agitálni közhelyként hat. Elvileg az oktatás minden szintjén ez folyik – az általános iskolától az egyetemekig, nem is beszélve a párt- és KISZ oktatás különböző fórumairól. Több jelenség is arra utal, hogy a marxizmus propagandája mégsem közhelyszerű. A nemzetközi politikai porondon a forradalmi és ellenforradalmi erők harca egyre élesebb lesz, és egyre kevésbé illik bele a megszokott sémákba. Olyan események, mint például az iráni muzulmán forradalom, a libanoni polgárháború, vagy a lengyelországi politikai és gazdasági válság, igen könnyen összezavarhatják azokat, akik túlságosan leegyszerűsítve szemlélik a világ dolgait. De nem kell feltétlenül határainkon kívül keresni a nehezen emészthető problémákat, akad belőlük itthon is jócskán. Áremelkedések, a gazdasági növekedés és az életszínvonal stagnálása, gazdasági decentralizáció, kisvállalkozások, stb. stb. szocialista valóságunk olyan új elemei, amelyekről még néhány évvel ezelőtt az volt a közfelfogás, hogy a szocializmus eszméivel összeegyeztethetetlenek[3].

Bizonyos, és sajnos nem is túl szűk körben – sajnos a fiatal értelmiségiekkel a középpontban – ma „nem divat” marxistának lenni. Hiba lenne ezért kizárólag e körök tagjait hibáztatni. Nyilván a forrófejű felületes ítélkezés, a szakmai beszűkülés nem kis szerepet játszik e hangulat kialakulásában, de a probléma sokkal mélyebb. A szövevényessé vált összefüggések, a létező szocializmus országaiban és a nemzetközi forradalmi mozgalmakban jelentkező és sokasodó problémák és nehézségek azért hatnak sokakra nyomasztóan, mert egy hosszú korszakban (amit ugyancsak hibás egyszerűsítés lenne a „személyi kultusz” éveire korlátozni) a szocializmus eszméjével és gyakorlatával szemben eltúlzott, megalapozatlan és irreális elvárásokat támasztottak. Túlságosan tökéletes, hibátlan és ellentmondásmentes társadalom képét rajzolták fel, amely kép eltakarta a szocializmus valódi értékeit, igazi történelmi szerepét. Nagyon nehéz és fájdalmas dolog most hozzászokni az igazsághoz, ahhoz, hogy a szocializmus építése, a forradalmi átalakulás nem mentes a némileg enyhíthető, de teljesen ki nem küszöbölhető nehézségektől; hogy mint minden fejlődésnek, úgy a forradalmi, szocialista fejlődésnek is motorja az ellentmondás; hogy a módszerek állandóan és szükségszerűen változnak stb. Sokaknak ez „lelki törést” okoz, leginkább éppen azoknak a fiataloknak, akik már beleszülettek a szocializmus építésébe. Ezek a fiatalok már csak a „nyugati” kapitalizmust ismerik (annak is csak a látványos felszínét, amely egyébként éppen a létező szocializmus miatt olyan, amilyen) és vetik össze azzal a szocializmussal, amelybe beleszülettek. Közben felszínes, dogmatikus előítéletektől megfertőzött „hivatalos” ismereteiket azonosítják a marxizmussal és megállapítják, hogy az „nem állja ki a valóság próbáját”. Fogalmuk sincs arról, hogy az a végletekig leegyszerűsített és ezért hamisan fekete-fehér világnézet, amit elvetnek, mennyire távol áll az igazi dialektikus-materialista világnézet ragyogó sokszínűségétől. Ez a könyv szerény kísérlet a marxizmus népszerűsítésére a sokszínűség legalább néhány (a kettőnél – fekete-fehér – mindenesetre több) színének felvillantásával. Igen keveset foglakozik a legaktuálisabbnak tűnő kérdésekkel, az imperializmus (annak állammonopolista formája), valamint a szocializmus politikai gazdaságtanával. Az előbbinek néhány menet közbeni megjegyzést és egy hiányos fejezetet szentel, az utóbbi esetében meg egyáltalán csak itt-ott elszórt összehasonlításokra szorítkozik. A szerző ezzel az Előszó élén álló Brecht-idézet tanácsát kívánta megfogadni. Túl fontosak és aktuálisak ezek a kérdések ahhoz, hogy egy ilyen szűkre szabott, kissé csevegő stílusban megírt könyv belevágjon részletes kifejtésükbe.

Mint említettük, a könyv nem tankönyvnek készült. Mondanivalója azért van a politikai gazdaságtan oktatóinak, tankönyvíróinak számára is. A megszokottól eltérő előadásmód és tartalom óhatatlanul (és tudatosan) vitába száll a jelenleg forgalomban levő tankönyvekkel. Ami az előadás módját illeti, az persze szubjektív dolog, és a szerzőnek nincs joga megítélni, hogy műve ebben a tekintetben jobb vagy rosszabb a tankönyveknél, Egyetlen általános megjegyzést azért megengedhet magának: egy politikai gazdaságtan tankönyvnek nem kell feltétlenül száraznak és unalmasnak lennie (emlékeztetőül: Selma Lagerlöf a törpévé vált Nils Holgerson csodálatos utazását a vadludakkal Svédország földrajz tankönyveként írta meg. Igaz, ő Nobel-díjas író volt).

Tartalmi kérdésekben viszont nem csak megengedhetőnek, de szükségesnek is látszik a szerző elvi-módszertani nézeteire felhívni a figyelmet, azokat vitára bocsátani.

A jelen könyv alcíme szerint népszerű gazdaságfilozófiai bevezetést kíván adni a politikai gazdaságtanba. Ez nem csak - kicsit talán szerénytelen – utalás az ifjú Marx 1844-es [párizsi] gazdaságfilozófiai kézirataira, de több annál.

Úgy tűnik, hogy a marxisták mindmáig félreértették a marxizmus három alkotórészéről beszélő Lenint. Lenin sokat idézett művében a három különálló és merőben különböző indíttatású polgári eszmei forrásból származó egységes marxista tanítás három alkotórészéről szólt. Az orosz „составная часть” kifejezés egyébként - bár szó szerint „alkotórésznek” fordítandó – magyar megfelelőjénél jobban utal az egybetartozás tényére.

A mai alkotó marxista tudomány szerencsére már régen megszabadult a lenini tétel sztálini típusú ellaposításától, de a [marxizmus oktatásában[4]] csak most kezdenek olyan hangok hallatszani, hogy a három alkotórész nem jelent három önálló, egymástól független tudományt. Az Olvasó kezében levő könyv megkísérli e probléma didaktikai felvázolását, amennyiben a politikai gazdaságtant filozófiai megközelítésben próbálja tárgyalni, minden esetben arra törekedve, hogy a politikai és ideológiai (vagyis politológiai – így szokás ma a tudományos szocializmust nevezni) következtetéseket vonhasson le[5].

A filozófiai megközelítésnél a szerző igyekezett olyan kérdésekre összpontosítani, amelyek a jelenlegi politikai gazdaságtan oktatásban nincsenek eléggé kihangsúlyozva, vagy éppenséggel tévedésekre késztetik az oktatás résztvevőit a katedra mindkét oldalán. Két alapvető és egymással szoros összefüggésben levő problémáról van szó: az általános, különös és egyes (specifikus) dialektikájáról, valamint a történelmi és logikai tárgyalás egységéről.

A ma használatos tankönyvek az általános, különös és egyes dialektikáját igen laposan értelmezik. Tulajdonképpen csak a szokásos módszertani fejezetekben („a politikai gazdaságtan módszere”, illetve „a gazdasági kategóriák és törvények” címűekben) foglalkoznak vele, majd a továbbiakban nagyrészt megfeledkezve róla, ténylegesen alig alkalmazzák tudatosan. Jó, ha a különböző termelési módoknál megemlítik, hogy az alaptörvény az adott termelési mód specifikus gazdasági törvénye.

Ebben a könyvben a gazdasági kategóriák és törvények kihangsúlyozott újratárgyalása történik az általánostól az egyesig, az elvonttól a konkrétig. Reméljük, hogy az Olvasó jól érzékeli majd a különös központi szerepét – azt, hogy a különös egyszerre az általános specifikációja és az egyes általánosítása. Ebben a vonatkozásban külön felhívjuk a figyelmet az értéktörvény könyvbeli szerepére.

Az értéktörvényt a tankönyvek megemlítik, megtárgyalják, de korántsem emelik ki azt a központi szerepét, ami a politikai gazdaságtanban megilleti. Pedig az értéktörvény az a különös törvény, ami a társadalmi termelés legfontosabb általános törvényeit (ebben a könyvben: a termelő erők és termelési viszonyok összhangjának, a termelő erők fejlődésnek és a termelési viszonyok újratermelődésnek törvényeit, valamint és mindenek előtt a termelés és a fogyasztás ellentmondását) az árutermelésre specifikálja, hogy azután az árutermelés különböző történelmi formáinak minden specifikus jelensége, törvénye benne általánosuljon.

A tankönyvek például azt bizonyítják, hogy a tőkés átlagprofitráta törvénye nem mond ellent az értéktörvénynek – pedig ellentmond. Azért mond ellent, mert az átlagprofitráta törvénye nem más, mint a tőkés módon megnyilvánuló, tehát specifikált értéktörvény, és az általánosnak a specifikus mindig ellentmond (éppen ezáltal specifikus – hogy tudniillik különbözik az általánostól, miközben azonos is vele).

Ugyancsak a szokásosnál nagyobb teret szentel a könyv a pénz kincsképző funkciójának, mivel a szerző szerint a pénz szervesen összetartozó funkciói közül éppen ebben lehet megtalálni azt a módszertani hidat, ami a pénzt összeköti az értéktörvénnyel. Ez a kapcsolat viszont azért fontos, mert meg kell mutatni (alig van olyan tankönyv, amely ezt megtenné), hogy az általánossá váló árutermelés ugyanúgy hozza létre a pénzt, mint ahogy a pénz létrejötte elengedhetetlen az árutermelés általánossá válásához. Vagyis a pénz nem az árutermelés segédeszköze, hanem annak legbensőbb lényegi eleme.

Az általános-különös-egyes dialektikájának háttérbe szorítása zavarja a tankönyveket a történelmi és logikai tárgyalás egységének megoldásában (miközben ennek az egységnek a hiánya maga is összezavarja az előbb említett dialektikát). Ettől a dialektikus egységtől hol erre, hol arra akarnak egysíkúan eltérni, ami persze metafizikus, nem marxista eredményekhez vezet. A dolog odáig fajulhat, hogy egyes tankönyvek tudatosan szakítanak a történelmi kifejtéssel, amivel a lényegétől fosztják meg a politikai gazdaságtant, mert alkalmatlanná teszik pártos, politikai-ideológiai következtetések levonására.[6] Az ilyen tankönyvek szerzői elfeledkeznek arról a tényről, hogy a marxista politikai gazdaságtan születését szükségszerűen megelőzte a történelmi materializmus módszerének, a „marxi módszernek” a kidolgozása.

Más tankönyvek az „anyag egyszerűsítése” végett kihagyják a csereformák fejlődésének tárgyalását. Pedig éppen ez az a kérdés, amelynek megoldása a legragyogóbb példáját adja az előbb említett „marxi módszernek”. De nem csak illusztratív jelentőssége van a problémának. A marxizmus klasszikusai nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy éppen ez a politikai gazdaságtan legfontosabb fejezete. Nem lehet ugyanis megérteni, hogy hogyan vált a pénz tőkévé, ha nem értjük meg, hogy miként válik az áruk közül egy pénzzé. Nem értjük meg, hogy az árutermelés magántulajdon mellett szükségszerűen tőkés árutermeléssé fejlődik, ha nem értjük meg, hogy a pénz nem véletlenül, hanem szükségszerűen vált ki az áruvilágból.

Ugyancsak rendkívül fontos annak a megértése, hogy a pénz értékmérő funkciója történelmileg is, és logikailag is megelőzi a forgalmi eszköz funkciót. A legtöbb tankönyv nem tartja szükségszerűnek a pénzfunkciók marxi sorrendjét, nem mutatja ki történelmi és logikai egymásból következésüket. Ugyanez egyébként elmondható az imperializmus lenini ismérveiről is.

Jelen könyv ezeket a hibákat szeretné elkerülni, ezért igyekszik mondanivalóját formációelméletileg[7] kifejteni.

A szerző fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy az árutermelés különös termelési mód, amelynek az áru a dologiasult megnyilvánulása. A formációelméleti kifejtés szempontjából fontos a tartalom, belső forma, megjelenési forma kategóriák állandó alkalmazása és összekötése az általános-különös-egyes dialektikájával: az általános tartalom különös belső formájának sajátos [(specifikus)] megjelenése a vizsgálat kiinduló és végpontját jelentő aktuális konkrét jelenség.

A politikai és ideológiai következtetések levonásánál a szerző a következőkben vitázik a tankönyvekkel: a pártosság és tudományosság kérdésének logikus, meggyőző kifejtése, a forradalom és ellenforradalom problémája, a kizsákmányolás és magának a politikai-ideológiai felépítménynek a kezelése.

A politikai gazdaságtan eszmei fejlődésének megértéséhez elengedhetetlenül fontos felismerni és megmutatni, hogy a klasszikus, valóban tudományos igényű polgári politikai gazdaságtan tévedései nem hibák voltak, hanem koruk nagyjából adekvát ideológiai tükröződései. Ez egyébként még az olyan elkötelezett apologéta esetében is így van, mint J.M. Keynes. Ám még a vulgáris, apologetikus irányzatok esetében sem elegendő azt bizonyítani, hogy nézeteik tarthatlanok, mert a gondolkodó tanulókban önkéntelenül is felvetődik a kérdés: akkor ezek az irányzatok miért tartják mégis magukat?! A bírálat csak akkor meggyőző, ha kimutatjuk azt is, hogy e „tarthatatlan” nézetek az objektív valóság mely létező jelenségeinek mértéktelen felnagyításával, vagy éppen elhallgatásával, esetleg eltorzításával keletkeznek, és mi bennük a részigazság, ami mégis fenn tartja őket? Így nem történhet meg például, hogy szegény Ricardot, aki minden idők egyik leglelkiismeretesebb tudósa volt, azzal vádoljuk meg: el akarta kendőzni a tőkés kizsákmányolást. Egyrészt nem akarta, mert amennyire felismerte, annyira be is ismerte; másrészt éppen az volt a baja a kizsákmányolással, hogy a lényegét, az értéktöbbletet nem ismerte fel.

Kizsákmányolás! Ennek a szónak olyan rossz ízű pejoratív csengése van, hogy ma a kiejtése is dogmatizmusnak tűnik. Meg kell fosztani ettől a pejoratív jelentéstől! Ma a nukleáris háború veszélye sokkal ijesztőbbé teszi a kapitalizmust/imperializmust, mint a kizsákmányolás bármikor[8].

A tankönyveket olvasva úgy tünet, mintha csak győzelmesen előre törő szocialista forradalom létezne. Esetleg néhány halovány szó olvasható a polgári forradalomról, körülbelül annyi, hogy az – ellentétben a szocialista forradalommal – nem szüntette meg a magántulajdont, csak megváltoztatta formáját. Mindebből kevéssé derül ki, [hogy miért írta Marx: „A forradalmak a történelem mozdonyai”?] A hazai tankönyvekből szinte teljesen kimaradt a prekapitalista formációk elemzése.

Nem szerepel a tankönyvek túlnyomó többségében egy szó sem az ellenforradalomról, mint politikai jelenségről, és gazdasági alapjáról. Egyébként a politikai-ideológiai felépítmény gazdasági vonatkozásait sem lehet – ahogy ezt a tankönyvek általában teszik – csupán az állam gazdasági beavatkozásának kérdésére leszűkíteni. Az alap és felépítmény dialektikáját, az egész formációelméletet illusztrálni lehet például egy aranypénz-érme elemzésével.

Ki kell térni a még a vallás politikai gazdaságtani vonatkozásaira is, ha meg akarjuk érteni az áru-, pénz- és tőkefetisizmus szentháromságát.

Könyvünk természetesen semmiképpen nem lehet tökéletes. Nyilván semmilyen befejezett munka nem lehet az. A szerző akárhányszor olvasta el újra a kéziratot, abban mindig bőven talált javítani valót. Marx írja: „a nevelőket is nevelni kell”. Ám a kéziratot egyszer csak le kellett zárni.

Van azonban a könyvben néhány gondolat – a szerző igyekezett ezek számát a minimumra csökkenteni – amelyekről a szerző már a leírásukkor tudta, hogy azok túlzott egyszerűsítéseik miatt helytelenek. De részletes kifejtésük sokszorosára növelte volna a könyv terjedelmét, és a stílus szabadságát is fel kellett volna adni. A szerző abban reménykedik, hogy könyvének e félig-meddig tudatos hiányosságai a lényeget nem érintik[9].

A könyv természetesen szerzője világnézetének tükre. Azt tükrözi, ahogyan a szerző a marxizmust, és annak oktathatóságát látja. A könyv gyengéi – bizonyára jócskán akadnak ilyenek – elsősorban a szerző gyengéi. Ezért a szerző szívesen fogad minden kritikai észrevételt.

A szerző könyvét adaléknak szánta a marxizmus népszerűsítésének és oktatásának most megindult megújulási folyamatához.

*****

Jelen könyv megszületésben igen nagy segítséget jelentett az a lehetőség, hogy szerzője politikai gazdaságtant oktathatott a Kertészeti Egyetem néhány tancsoportjában, majd - és jelenleg is – a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán.

Külön köszönet illeti a PSZF Marxizmus-Leninizmus Tanszékét az alkotó légkörért, a kollégákkal folytatott állandó tapasztalatcserékért, és az egészséges vitákért.

Ugyancsak hála illeti a Szovjet Filmművészek Szövetségét, hogy lehetővé tette a repinoi Alkotóház kellemes környezetében a kézirat befejezését.

Budapest – Repino 1978-83    B. Nagy András