HTML

Marxista politikai gazdaságtan

Néhány egyszerű gondolat a marxizmus közgazdasági elméletéből

Friss topikok

  • nandras1951: @LeslieFrank: Végül az engem "barátilag vállonveregető" ex-cathedra kritikáidra csak azt tudom v... (2016.10.24. 16:43) "Dogmák" a pénzről
  • nandras1951: @nandras1951: Ha én munkás vagyok, akkor nagyjából pontosan tudom, kinek adtam el a munkaerőmet,... (2016.09.26. 13:03) A részvénytársaság
  • nandras1951: @enel: Kedves Enel! Nem igazán értem indulatos kitörésedet. Ha tényleg végigfutnád eddigi vitán... (2016.09.15. 10:19) A jelenlegi válság - pénzügyi vagy túltermelési válság?
  • : @nandras1951: Tisztelt Nagy András! (Na, letöltöttük a doksit! :) Ha lesz időm, elolvasom!) Mive... (2014.06.09. 07:10) Mi a politikai gazdaságtan?

Linkblog

A deviza alapú hitelek – mítoszok és a valóság

2017.06.26. 12:36 nandras1951

Ez a cikk eredetileg a Munkások Ujsága 25-ik számában jelent meg, de onnan (online verziójából) valamiért nyomtalanul eltünt

---------------------------------

A deviza alapú hitelek – mítoszok és a valóság

„A bankok prédának tekintik a devizahiteleseket” címmel Kalmár Szilárd interjút készített a MU 23. számában Szabó Józseffel, a Hiteles Mozgalom egyik alapítójával.

http://muon.hu/123-munkasok-ujsaga/23-szam/1518-a-bankok-predanak-tekintik-a-devizahiteleseket

Ezt a riportot használnám fel arra, hogy megpróbáljak a deviza alapú hitelekkel kapcsolatban keringő számtalan téveszme közül néhányat a helyére tenni.

* * *

Mindenek előtt tisztázni kell néhány alapfogalmat.

1) Valuta – deviza

A deviza alapú hitelezés kérdésében nyilatkozók jelentős része (a lakosság egy jelentős részéhez hasonlóan) nincs tisztában a valuta és a deviza közötti különbséggel. Az általam általában fenntartásokkal kezelt Wikipédia e kérdésben meglehetősen pontosan fogalmaz:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Deviza

„A valuta valamely ország (országcsoport) törvényes fizetési eszköze egy más ország fizetési forgalmában, annak fizikai megjelenési formájában. … A deviza ezzel szemben valamilyen valutára szóló követelést testesít meg, ez egy nemzetközi elszámolásra szolgáló fizetőeszköz,”
Témánk szempontjából két dolog fontos:

a) A valuta abban az országban, ahol kibocsátották (például a svájci frank – CHF – Svájcban) törvényes fizetőeszköz, amit ott kötelesek elfogadni, ezzel szemben a deviza egy szerződésekkel körülhatárolt értékpapír, amit az ezekre a szerződésekre vonatkozó (nemzetközi) jogszabályok alapján lehet érvényesíteni (tehát nem automatikusan kötelező az elfogadása). Valutát csak és kizárólag az illető ország (CHF esetén Svájc) Jegybankja bocsáthat ki, devizát bárhol az említett jogszabályok betartásával bárki létrehozhat (a magyarországi CHF-deviza alapú hitelekhez a bankok a CHF-devizát túlnyomóan távolkeleti pénzpiacokon szerezték be). Ugyanakkor a deviza árfolyama és kamata szoros összefüggésben van a valutát kibocsátó Jegybank által szabályozott valuta-árfolyammal és jegybanki alapkamattal.

b) A deviza alapú hitel deviza alapját kétségbevonó nyilatkozatok által negatívan emlegetett SWAP-ügyletek éppen a hitel alapjául szolgáló deviza megszerzésének egyik (törvényes) módját jelentik.

2) Hibás termék-e a deviza alapú hitel?

Róna Péter közgazdász, egyetemi tanár évekkel ezelőtt bedobta a köztudatba, hogy a deviza alapú hitel „hibás termék”, mert nem hitel:
"A devizahitel azért nem hitel, mert a hitel egy meghatározott összeg kölcsönadása, melyet az adósnak meghatározott feltételekkel vissza kell fizetnie. A devizahitelnél ezzel szemben nem tudjuk, mekkora összeget kell visszafizetni, mert ezt az összeget egy devizaárfolyam alapján számolják ki. Emiatt a hitelfelvevő nem tudja, mekkora kötelezettséget vállalt sem a a teljes futamidőre előretekintve, sem közben, a hitel törlesztése folyamán”.

http://hvg.hu/gazdasag/20130201_Rona_Peter_A_devizahitelezes_miatt_az_all

Ez a tetszetős (és sokakat hiú reményekbe ringató) állítás azonban nem állja meg a helyét.
Róna Péter a legutóbbi nyilatkozatában (ATV 2013. július 19.) a PTK-ra hivatkozott.
Jelenleg két PTK van, a régi 2014. március 14-ig lesz hatályos, az új 2014. március 15-től.
A jelenleg hatályos PTK szerint:
„523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.”
A jövőre hatályba lépő PTK szerint:
„6:383. § [Kölcsönszerződés] Kölcsönszerződés alapján a hitelező meghatározott pénzösszeg fizetésére, az adós a pénzösszeg szerződés szerinti későbbi időpontban a hitelezőnek történő visszafizetésére és kamat fizetésére köteles.”
Látjuk, a két szöveg lényegében ugyanazt mondja ki. A szövegekben nincs megnevezve a pénzösszeg pénzneme. Egyetlen jelentős különbség a két szöveg között, hogy a jelenleg (és a deviza alapú hitelszerződések megkötése idején) hatályos szövegben „… az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni”, míg a majd csak ezután hatályossá váló szövegben „… az adós a pénzösszeg szerződés szerinti későbbi időpontban a hitelezőnek történő visszafizetésére és kamat fizetésére köteles”. Vagyis a jelenleg hatályos PTK nem ad meg kötelező elemeket a kölcsönszerződés számára, a jövőre hatályba lépő viszont igen (visszafizetés határideje, kamat). Azonban az új szöveg sem zárja ki forinttól különböző pénznem szerepeltetését a szerződés szövegében. A (helyesen megfogalmazott) deviza alapú hitelszerződésben tehát szerepelhet az, hogy a hitelező a hitelt meghatározott összegű devizában nyújtja, amit azonban az érvényes árfolyamon forintra átváltva folyósít, az adós a meghatározott menetrend szerint a meghatározott összegű és meghatározott kamattal terhelt devizatartozását az érvényes árfolyamnak megfelelő mennyiségű forinttal törleszt. És természetesen szerepelnie kell a figyelmeztetésnek az árfolyamkockázatot illetően. Róna Péter azon érvelése, miszerint az árfolyamváltozás miatt az adós nem ismerheti a visszafizetendő összeg tényleges nagyságát, és ez ami tulajdonképpen a „nem hitel” jelleget okozza, azon bukik meg, hogy az általa is jogszerűnek tartott (mivel a nemzetközi gyakorlatban széles körben elterjedt) változó kamatozású hiteleknél is ugyanez a helyzet.
A továbbiakban feltételezzük, hogy ilyen helyesen megfogalmazott, azaz „trükközésektől” mentes szerződésekkel van dolgunk, hiszen itt maga a „deviza alapú hitelezés” mint olyan lett „a vádlottak padjára ültetve” – „trükközni” a forinthitelekkel is lehet, a törvénybe ütköző „trükközés” miatt a siker reményében lehet bírósághoz fordulni.

Hozzászólás a „A bankok prédának tekintik a devizahiteleseket” című interjúhoz

1) Történelmi előzmények

„A korábbi, jórészt még a szocializmus alatt felvett hitelek visszafizetésre kerültek, de lakásépítés ebben az időszakban alig volt.”
A „korábbi, jórészt még a szocializmus alatt felvett hitelek” 3% körüli kamatát az Antall-kormány felemeltette (ez egyébként – Róna Péter álláspontjának megfelelően – jogilag valóban igen aggályos volt, ugyanis azok a hitelszerződések nem változó kamatozásról szóltak). A hirtelen összeomlott gazdaság („transzformációs válság” – Kornai János) óriásira növelte a munkanélküliséget (a „létező szocializmus” 20-30 ezres „kapun belüli” munkanélküliségét 300-400 ezres „kapun kívülire”). Meglódult az infláció is, ami 1991-ben volt a csúcson 35%-kal, de 1988 és 1998 között végig 15% felett volt, átlagosan kb 23%-kal. Ennek megfelelően a betéti kamatláb is 20-30% körül mozgott, ami azt jelentette, hogy a hitel kamatok akár 36%-ig is nőhettek. Ennek megfelelően emelte meg az OTP a korábbi „szocialista” hitelek kamatlábát 3%-ról 15-30%-ra. Mivel a tartozások viszonylag kis összegűek voltak, azért nem voltak tömeges kilakoltatások, de aki tudott, igyekezett szabadulni a tartozással terhelt lakásától. Ugyanakkor „privatizálták” a többségében igen rossz állapotban levő bérlakás állományt – szinte ingyen eladva azokat a bentlakóknak, akik általában nem voltak tisztában vele, hogy mit „vettek meg” (ez bizony „hibás termék” volt a javából!) Összességében a lakáspiacon igen erős túlkínálat keletkezett, ami egyrészt leállította az új lakások építését, másrészt lenyomta a lakásingatlanok árát, amivel szemben még így sem állt megfelelő fizetőképes kereslet. Így gyakorlatilag megszűnt Magyarországon az új lakások építése.
Közben folyt a „privatizáció” rendkívül korrupt folyamata, óriási állami vagyonrészek, közpénzek lettek lenyúlva. Az ilyen gazdasági bűncselekményekből származó pénzeket „pihentették”. E bűncselekmények elévülése kb. 1998-2000 körül következett be. Ekkorra került a leggyorsabban növekvő szakaszába az 1996-ban mélypontjára ért „transzformációs válság” helyreállítási periódusa (Jánossy F.), ami a közgazdasági elemzők szerint akár 8%-os GDP növekedés is lehetett volna. A Fidesz az 1998-as kampányában 7%-os növekedést ígért, ezzel szemben az első Orbán-kormány gazdaságpolitikája következtében a legmagasabb eredmény sem haladta meg az 5%-ot, átlagosan 3-3,5% volt az elért növekedés, ami a korábbi negatív számokhoz képest ugyan igen szépnek tűnt, de az objektív feltételekhez képest elmondható, hogy az összes rendszerváltás utáni kormányok közül (a jelenlegi ciklust figyelmen kívül hagyva) az első Orbán-kormány teljesített a legrosszabbul és az utána következő kudarcokért („az emúlt nyócév”) alapvetően (legalább 60% arányban) őt terheli a felelősség.
Minden esetre a relatíve magas ütemű gazdasági növekedés, a privatizációs bűncselekmények elévülésével együtt, fellendítette a lakás (és gépkocsi) piacot, ami gyors áremelkedést vont maga után. Mivel Orbán Viktor MDF-es és kisgazda koalíciós partnerei (és részben a fideszes garnitúra is) erősen érintve voltak az elévülés által, illetve Fidesz-közeli cégek (Vegyépszer stb) erősen érdekeltek voltak a lakásépítés felfuttatásában, azért a kormánynak sok szempontból érdekévé vált az ingatlan-piac felvirágoztatása. A megemelkedett árú lakások iránt azonban ismét csökkent a kereslet (akik lakás célra akartak vásárolni, azok nem voltak fizetőképesek, akik spekulációs célból, azoknak nem volt elég jó a túl magas ár), ezért indított nem sokkal a választások előtt lakásvásárlás-támogatási akciókat. Kezdetben annyira átlátszó volt a spekulációs célú vásárlások támogatása, hogy már az Orbán-kormány kénytelen volt az akciót korlátozni, 30 millió forintban limitálva a támogatható lakások értékét. A lakásvásárlás állami támogatása még így is annyira megterhelte a költségvetést, hogy nyugodtan mondhatjuk, annak a költségvetési hiánynak az oka, aminek leküzdésére a mostani második Orbán-kormány oly büszke, nagyon nagy részben az első Orbán kormány volt.
Utána a minden korábbinál kiélezettebb 2002-es választási kampányban Orbán Viktor szabályosan belekergette ellenfelét egy őrületes ígérgetés-spirálba. A választásokat megnyerő Medgyessy azután jó úriemberként és rossz politikusként választási ígéreteit igyekezett betartani, ami megroppantotta a költségvetést. Ezért kezdték visszafogni, majd teljesen megszüntetni a lakásvásárlási állami támogatásokat. Ám ha emiatt drasztikusan leállt volna az építőipar, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A bankok már az Orbán-kormány alatt felfedezték, hogy a 30 milliós limit miatt az állami támogatásról lecsúszott spekulánsokat „kárpótolhatják” a deviza alapú hitel konstrukcióval (tehát a „bűnbeesés” nem a szoclib kormányok alatt történt!), amelynek sokkal kedvezőbb kondíciói voltak, mint a nem támogatott forint-hiteleknek. Amikor a Medgyessy-Gyurcsány kormányok megszüntették a lakásvásárlások támogatását, akkor a bankok ezzel a konstrukcióval „mentették meg” a lakásépítő ipart, és így közvetve az egész gazdaságot. Érthető, hogy a kormány, a jegybank, illetve a bankfelügyelet az egyébként teljesen törvényes konstrukcióban rejlő veszélyeket nem túlságosan firtatták. Az a „hab a tortán”, hogy ekkor még a Jegybank élén az Orbán-kormány által odarakott volt fideszes pénzügyminiszter, Dr. Járai Zsigmond (2001. március 2. – 2007. március 2.) állt.

2) Deviza alapú vs. forinthitelek

„Ha valaki hitelt akart felvenni ebben az időszakban, tizenegy százalék felett volt forintnál a hiteldíj mutató (THM, mely a kamaton kívül más költségeket is tartalmaz), míg 6 százalék körül volt svájci frank esetén. A törlesztőrészletben ez negyedével kisebb terhet jelentett havi szinten.”
Ez nem egészen így volt. A politikailag elhíresült Kúriának küldött PSZÁF-levélben található a 33. oldalon a 7. ábra.

https://www.mnb.hu/letoltes/pszaf-levele-a-kuria-reszere.pdf

Ezen látszik, hogy 2006-ban a CHF deviza alapú hitel törlesztője nem negyedével, hanem felével volt kisebb a forinthitelénél és 2007-2008-ban még mindig a forinthitel törlesztőjének a CHF deviza alapúé mintegy a 40%-val volt kevesebb - a „negyedével kevesebb” 25%-al kevesebbet jelent, ez csak 2009-ben vált nagyjából igazzá. Ami a legérdekesebb az ábrán, az az, hogy a CHF deviza alapú hitel törlesztő részletei csak 2011 közepén érték el az azonos összegű és futamidejű forinthitelét és azóta nagyjából egyformák. Tehát a teljes futamidő átlagában a deviza alapú hitel a mai napig előnyösebb a forinthitelnél.
A szövegben hivatkozott BÉT-elemzésben

https://bet.hu/pfile/file?path=/site/Magyar/Dokumentumok/Befektetok/Elemzesek-Archiv/2004/BET_elemzes_2004okt.pdf1

messze nem a sokat hivatkozott árfolyambecslés (ami mellesleg nem is egészen az) a legérdekesebb. Egyrészt ezt az elemzést ajánlatos a legnagyobb fenntartásokkal kezelni. Ennek teljes címe ugyanis a következő:
„A devizahitelezés kockázati tényezői, és ezek csökkentése tőzsdei származékos termékekkel”
Vagyis ez bizonyos szempontból a tőzsde propaganda-anyaga, amelyben származékos termékeket („derivátumokat”) ajánlanak, vagyis ezt az elemzést nem a bankok számára írták, ott lehet, hogy nem is volt a birtokukban. Ha a deviza alapú hitel „hibás termék” (ami erősen vitatható), akkor a „derivátumok” ezerszer inkább azok. Szingapurban egy amerikai bróker több milliárdos kárt okozott derivátum-kereskedéssel – az illetőt halálra ítélték és kivégezték, a derivátum-ügyleteket betiltották. A derivátum-kereskedés buborékjainak kipukkadása nagy mértékben járult hozzá a jelenlegi gazdasági világválság pénzügyi válságként való kirobbanásához.
Másrészt azonban az elemzés inkább a PSZÁF-levelet, mintsem a Szabó József által képviselt álláspontot támasztja alá. Például le van benne írva:
„A legnagyobb kockázatot a devizahitelekkel kapcsolatban az jelenti, ha valaki akkora összegben vesz föl hitelt, aminek havi törlesztőrészleteit az adott körülmények között még ki tudja fizetni. Azonban a kamat- és árfolyam változások hatására könnyen előfordulhat, hogy ez az összeg jelentősen megnő, amit az adós pénztárcája már nem bír el. Így igaz, hogy jelenleg jobban megéri deviza alapon lakáscélú hitelt felvenni, de ha valaki nem számol ezen hitelkonstrukciók kockázataival, az a körülmények romlása esetén könnyen fizetésképtelenné válhat.”
Ezt bizony nem a bankoknak kellett volna elsősorban elolvasni, hanem a hitelt felvenni szándékozóknak kellett volna végiggondolni. Hogy ezt nem tették, azt bizony lehet felelőtlenségnek nevezni, bár ha azok, akik ezt a „felelőtlenséget” elkövették, nem vettek volna fel hitelt, vagyis nem vásároltak volna lakást, autót, akkor ezek az áruk eladhatatlanok lettek volna, és a hozzájuk kapcsolódó iparágak sokkal hamarabb, és sokkal súlyosabb válságba estek volna. Pontosan ez a „deviza alapú hitel probléma” lényege.

3) Megoldás-e a kedvező kamatozású forinthitellel való kiváltás?

Eddig senki nem írta le, hogy hogyan lennének „kedvező kamatozású forinthitellel kiválthatóak a svájci frank hitelek”?
Én jogszerűen erre csak egy lehetőséget látok:
Az eredeti hitelszerződést semmissé nyilvánítják, és az eredeti (forint)összeggel és futamidővel visszamenőlegesen forinthitelként kezelnék, alkalmazva az akkori kamat kondíciókat. A fenti grafikon alapján ezzel a devizahitelesek nagyon rosszul járnának.
Lehetne persze egész abszurd módon is megoldani a problémát: a felvett összeget forint tőkeként kezelnék, de a deviza alapú hitel kamat-kondícióit alkalmaznák. Ebben az esetben az a megállapítás, hogy „a forinthitelesek lennének felháborodva, joggal, mivel ők ma is fizetik az egykori kedvezőtlen kamatozású hiteleket” igen enyhe megfogalmazás lenne.

4) Mekkora problémáról van szó?

„Jelenleg a támogatott kamatozású forinthitelesek 2 százaléka tartósan (egy éven túli elmaradás) nem tud fizetni, míg a deviza elszámolású lakáshitelesek 8 százalékáról mondható el ugyanez.”
Ez bizony olcsó játék a százalékokkal. Az emlegetett BÉT-elemzés 1. táblázatában a következő számok szerepelnek:
Forint alapú lakáshitel-állomány (2004 december): 1765,2 milliárd Ft
Deviza alapú lakáshitel-állomány (2004 december): 145,2 milliárd Ft
Tegyük fel, hogy a további években a forint alapú hitelek állománya csupán 1800 milliárdra nőtt, míg a deviza alapú hitelek állománya megtriplázódott, és 435 milliárd lett (ez valószínűleg nagyon erős túlzás, a deviza alapú hitelek állománya ennél jóval alacsonyabb, a forint alapúaké ennél valamivel magasabb).
Akkor 36 milliárd Ft-nyi forint alapú hitel törlesztését nem fizetik, és „csak” 34,8 milliárd Ft-nyi deviza alapú hitel törlesztésével maradtak el. Ezen abszolút számok fényében Szabó József érvelése már nagyon nem meggyőző, és úgy látszik a bedőlt hitelek nagy száma mégis csak jelentős mértékben a válságnak köszönhető.

5) Egy igazi probléma, amiről eddig alig beszéltek

„… elvárják azok fizetését határidőre pontosan, ha valaki nem tudja ezt megtenni, akkor nem elégednek meg a fedezetbe bevont ingatlan vagy ingatlanokkal, hanem bedöntött hitelesek jövedelmének nagyobb részére is jogot formálnak.”
Ez egy valóban súlyos probléma (eddig ezt rajtam kívül más nem nagyon firtatta), hogy tudniillik a „jelzáloghitel” valójában nem az a szó klasszikus értelmében. Ugyanis az igazi jelzálog a hitel fedezetéül szolgál. Ennek több szempontból van jelentőssége. Egyrészt a bank a jelzálog tárgyat a reálisnál alacsonyabban értékbecsülteti, és a hitelt e becslés alapján folyósítja. Másrészt a hitel bedőlésekor a bank nem abban lesz érdekelt, hogy minél alacsonyabb áron kótyavetyélje el (bennfentes vevőnek) a jelzálogtárgyat, mert az értékvesztés kockázata őt is (főképpen őt) terheli. Végül a valódi jelzáloghitel bedőlése az adós számára legrosszabb esetben az eredeti állapot (nem volt pénze és nem volt lakása/autója) helyreállását jelenti, jobb esetben (ha a jelzálogtárgyat becsült értéke felett értékesítik) még valamicskét nyerhet is rajta (az eredeti állapothoz képest, természetesen).
Mindezzel csak az a probléma, hogy ez nem a deviza alapú hitel sajátossága, bedőlt forinthitelek esetén ugyanez a helyzet.

6) Egy téves információ

„Számos országban kifejezetten tiltották, vagy legalábbis akadályozták a devizahitelek elterjedését.” – állítja a riport készítője, és az alanya lényegében helyesel neki. A PSZÁF levele a Kúria 4. kérdésére válaszolva ezt írja:
„Nincs tudomásunk arról, hogy bármely országban betiltották volna a svájci frank alapú kölcsönszerződéseket, illetve, hogy egyes külföldi országok jegybankjai az árfolyamokat úgy „szabályozták volna”, hogy ne lehessen a svájci frank alapú kölcsönök mellé alacsony – a fogyasztók számára rendkívül vonzó – ügyleti kamatot állítani. Számos országban történtek lépések a devizahitelezés korlátozására, de ezt nem a devizahitelek nyújtásának betiltásával tették, hanem olyan feltételeket állapítottak meg, amelyek jelentősen korlátozták a devizahitel nyújtás lehetőségét vagy jövedelmezőségét.” (10-11. oldal)

7) Egy hamis állítás – a deviza alapú hitelezés lényege

„Ez számukra egy kiváló üzlet, hihetetlen nagyságú extraprofit eredeti elvárásaikhoz képest is.”
Ez egy gyakran terjesztett, minden alapot nélkülöző állítás. Mint fentebb mondtam, abból kell kiindulni, hogy önmagában a deviza alapú hitelezés szabályosan történt.
A PSZÁF levél teljes joggal írja a Kúria 3. c) kérdésre adott válaszában:
„… egyértelmű, hogy a svájci frank árfolyamának emelkedése miatti ügyfelek általi többletfizetés a bankoknál nyereségként nem maradt meg. Az árfolyamváltozás szempontjából a bankok eredménypozíciója semleges.„ (10. oldal)
Hogy ezt megértsük, röviden át kell tekinteni a deviza alapú hitelkonstrukciónak, mint kölcsönösen előnyös üzletnek a lényegét.
Ez abban áll, hogy a hitelfelvevő jól járt, mert a CHF alapú hitel kamata jóval alacsonyabb, mint a forinthitelé (mondjuk 6% a 16%-kal szemben), de a bank is jól jár, mert sokkal magasabb kamatrés-rátát érhet el (a CHF alap esetén 2,5 => 6 => 140%, a forint esetén 8 => 16 => 100%). Mindez csak akkor igaz, ha a hitel valóban deviza alapú – ezért azok a szóbeszédek, hogy a „deviza elszámolású hitelekben nincs is deviza” komolytalan ostobaságok.
A deviza alapú hitelezés a következő gondolaton alapszik.
Valaki, mondjuk Sopronban, fel akar venni 10 millió forint hitelt lakásvásárlás céljából. Azt látja, hogy a soproni bankok forinthitelt 16%-os kamattal adnak (a jegybanki alapkamat 8%), viszont a határ másik oldalán az osztrák bankok 6%-ra adnak hitelt (a jegybanki alapkamat 2%). Ezért ott vesz fel hitelt 10 millió Ft értékben, de devizában. A lakást csak forintért tudja megvenni, ezért a devizát eladja egy soproni banknak (eladási árfolyamon!) és megveszi a lakást. Utána havonta törleszt az osztrák banknál, de azok csak devizát fogadnak el, tehát Sopronban vásárol megfelelő összegű devizát (vételi árfolyamon!) és átviszi Ausztriába, és ott befizeti a törlesztőt. Mindez elég kényelmetlen. A magyarországi bank (mint pénzügyi közvetítő) azonban felajánlja szolgálatait. Majd ő keres a nemzetközi deviza-piacon egy kedvező kamatozású forrást (talál is – a nagybani ügylet miatt – 2.5%-os kamattal) eladási áron átszámítva folyósítja a szükséges forintot kedvező (6%-os, akárcsak az osztrák banknál) kamattal, és a törlesztéseket forintban – vételi árfolyamon számítva – fogadja el, ő pedig devizában törleszt a hitel eredeti forrásánál. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az üzlet nem csak törvényes, de kölcsönösen előnyös is. Ha azonban az árfolyam el kezd nőni, akkor – feltéve (de éppen ebben egyeztünk meg, hogy ezt feltesszük), hogy a bank nem trükközik az árfolyamréssel (a vételi és eladási árfolyamok különbségével) – amennyivel nő az adós törlesztési terhe, ugyanannyival nő a banké is az eredeti deviza-forrás felé, tehát „a bankok eredménypozíciója” valóban „semleges”.
Róna Péter a fentebb említett ATV műsorban azzal is erősíteni szánta álláspontját, hogy arról próbálta meggyőzni a műsorvezető hölgyet (akinek becsületére legyen mondva: sikertelenül), hogy a deviza alapú hitel (ami szerinte nem hitel) úgy alakítható valódi hitellé, ha a folyósított összeget (a folyósításkori árfolyamon számolva) a jegybanki alapkamattal megkamatoztatva fizettetnék vissza, mondván: az, hogy a bank honnan szedte a forrást a hitelhez, az az ő magánügye. Túl azon, hogy ez milyen mérhetetlenül igazságtalan lenne nem csak a bank, de a forinthitelesek számára is, a fenti gondolatmenet alapján teljesen hibás álláspont is. A deviza alapú hitel éppen azért deviza alapú (és ez, mint kifejtettem, a helyesen megszövegezett szerződésből egyértelműen ki is derül), mert voltaképpen devizában nyújtják, csak a hitelt Magyarországon felhasználni akaró adós érdekében forintosították. Ha a forrás a bank „magánügye” lett volna, amihez az adósnak semmi köze sincs, akkor az adóst nem csak az árfolyamkockázattól kellett volna megkímélni, de a kedvező kamatozástól is. És akkor az egész konstrukciónak semmi értelme sem lett volna.

8) A „hibás termék”

„Naponta halljuk a hírekben, hogy autókat hívnak vissza egy-egy apró hiba miatt. Nos, ha a bankok is így járnának el, akkor a devizahitelt, mint hitelterméket vissza kellett volna hívni, és egy normális hiteltermékkel kellett volna kiváltani.”
A hasonlat rossz. Nem naponta, de soha nem hallottuk a hírekben, hogy az autógyárak visszahívták volna az eladott autóikat, mert megdrágult a benzin, és erre a lehetőségre nem hívták fel kellő nyomatékkal a vevők figyelmét.
Szó nincs itt hibás termékről. Arról van szó, hogy a kapitalizmus általános válságát próbálták meg elodázni (egyébként több-kevesebb sikerrel), de az elkerülhetetlen válság erősebbnek bizonyult. A hibás termék tehát maga a kapitalizmus.
A devizahitelesek talán látványosabban estek áldozatul e válságnak, de messze nem ők vannak a legtöbben az áldozatok között, és megkockáztatom, hogy nem is az ő áldozatuk a legnagyobb.
Viszont a rossz hangzású „deviza” kiválóan alkalmas a bűnbakkereső és -találó idegenellenes, bankellenes szociális demagógia felkorbácsolására. Nem véletlen, hogy a „problémát” a maguk módján úgy az egyre szélsőjobboldalibb Orbán-kormány, mind a nyíltan szélsőjobboldali Jobbik felkarolták. Természetesen valódi, hatékony megoldást egyik sem tud ajánlani, mert ilyen – csak a devizahitelesekre leszűkített – megoldás nem is létezik.

9) Egy újabb Orbán-trükk margójára

Most azt szivárogtatja ki a kormány, hogy radikálisan hozzá fog nyúlni a devizahitelesek problémájához. Az is szivárog, hogy ez valószínűleg úgy fog történni, a szerződéseket kötelező lesz módosítani, miszerint a törlesztőket a megkötéskor érvényes árfolyammal kell kiszámolni, ezzel vagy teljes egészében a bankokra hárítva az árfolyamkockázatot, vagy azt három részre osztják a bankok, az állam és a hitelesek között (utóbbi esetben persze nem a megkötéskori árfolyamon számolják a törlesztőt, hanem az árfolyam tényleges növekedése helyet harmad akkora növekedéssel fogják számolni)
Amennyiben ez a terv megvalósul, akkor az igazi Fideszes megoldás lesz!
Mivel megmutattam (egyetértve a PSZÁF levelével), hogy az árfolyam-növekedésből nincs haszna a bankoknak, azért az első megoldás durva érvágás a bankokon, aminek a levét a betétesek és a kishiteleket felvenni akarók (kis- és középvállalkozók, lakosság) fogják meginni. A második megoldásnál ez a "lé" harmad akkora lesz, de a második harmadot azok az adófizető állampolgárok fogják meginni, akiknek többségében semmi közük a deviza alapú hitelekhez, de esetleg nyögik a forinthitelek terhét.
De legalább a devizahiteleseknek könnyebb lesz? Egy frászt! Csak azoknak a devizahiteleseknek, akik ha nyögve-nyelve is, de tudják fizetni a törlesztést. Akik már határidőn túli elmaradásban vannak (és maholnap jön a kilakoltatásuk), azoknak a bank már régen felmondta a szerződésüket, így azokra a kormányintézkedés nem fog vonatkozni (ahogyan az eddigi intézkedések zöme sem rájuk vonatkozott).
Említettem, hogy a devizahitelesek jelentős része spekulációs céllal vette fel a hitelt. Nos ezek a rendelkezések, ha meghozzák őket, elsősorban nekik fognak kedvezni.

2013. július 20-án

Szólj hozzá!

"Dogmák" a pénzről

2016.05.18. 15:23 nandras1951

A Kommunista.neten - több, a modern pénzről szóló poszton - egy nemtelen vitában próbálták félművelt, arrogáns alakok a hozzám igen csak közelálló Phoenixbe belefojtani a szót. Jelen írásban e vitából kilépve, a nem csak kritikusan, de önkritikusan is gondolkodni képes olvasók érdeklődésére számítva a pénz, mint társadalmi kategória néhány vitatott, ám alapvető jelentőségű aspektusát kívánjuk legjobb marxista meggyőződésünkhöz híven tárgyalni.

A dolgozat - Phoenix "vitapartnerei" dühödt reakcióit kiváltó módon - nem pénzügytani, nem banküzemtani és főképpen nem számviteli módon közelíti meg a témát, hanem közgazdaságtani, azon belül pénzelméleti alapokról. Ugyanis meggyőződésünk, hogy a felsorolt megközelítések nem megalapozzák a pénzelméletet, hanem fordítva a közgazdaságtanilag hiteles pénzelmélet alapozza meg a felsorolt diszciplinákban tárgyalt pénz-kategóriát.

Természetesen minden kultúrált, nem tekintélyalapú, érvelő kritikai észrevételt nagy örömmel fogadok.

-----------------------------------------------------------------------------

A. A pénz, mint társadalmi termelési viszony

Az emberek - különösen a korábbi korok emberei - egy része csak a nemesfémekből vert érméket, lapokat, rudakat ismeri el valódi pénzként, a többi fizetési eszközt csak a "valódi" pénz - jól-rosszul funkcionáló - helyettesítőjeként fogadja el. Mások hajlanak arra, hogy a jegybankok által kibocsátott többé-kevésbé szép és bonyolult rajzolatú, speciális papírra nyomtatott bankjegyeket, esetleg a nem nemes fémekből vert kisebb névértékű érméket is pénzként fogadják el. A korszerűbb gondolkodású emberek esetleg a bankszámlák bejegyzéseit, amelyek az egyik bankszámla-tulajdonos bankszámlájáról a másik bankszámla-tulajdonos bankszámlájára utalnak át összegeket, is hajlandóak pénznek elfogadni (hallottak valamit a "bankszámla-pénzről"), sőt azokat a mágneses, elektronikus jeleket is, amelyek a bankártyák és a netbankár-alkalmazások segítségével történő fizetéséket "közvetítik".

Mi tehát valójában a pénz?

Az emberiséget az emeli ki az állatvilágból, az különbözteti meg az állatoktól, hogy egyedei a szükségleteiket nem szimplán a természethez való alkalmazkodással, hanem a természet tudatos alkalmazásával elégítik ki. A természethez való alkalmazkodás azt jelenti, hogy az állati egyed 1) a szükségletét kielégíteni képes természeti dolgokat kutatja fel, ha nem talál, akkor elvándorol, vagy elpusztul. Ezzel szemben az ember a szükséglet kielégítésre alkalmatlan természeti dolgokat (általában mások segítségével) átalakítja alkalmasakká - ezt nevezem a természet tudatos alkalmazásának.

------------

1) A sokszor az állatvilágban a társadalmiság jegyeit hordozóként emlegetett hangyáknál, termeszeknél, darazsaknál, méheknél stb. nem az egyes rovarok a faj egyedei, hanem a bolyok, kaptárak stb. Abszolút hiányzik náluk a nemek egyenjogúsága, és például egy dolgozó, vagy egy harcos (nőstény) méhből soha nem lehet méhkirálynő, de még a dolgozóból sem harcos és fordítva, vagyis nem munkamegosztásról van náluk szó, hanem szervi elkülönülésről.

--------------

Magát az alkalmatlan dolog céltudatos módon alkalmassá való átalakítását munkának nevezzük, ami mint ilyen, csak az ember sajátja ("differentia specifiká"-ja). Az ember az átalakításhoz, a munkához élő (baktériumok, növények, gombák, állatok) és holt (nyersanyagok, félkésztermékek, szerszámok, gépek, robotok) eszközöket alkalmaz, amelyek önmagukban nem végeznek munkát, csupán az emberi munka eszközei.

A sajátos emberi szükségletkielégítő folyamatot, amelynek összetevői a természeti folyamatok és az azokat uraló emberi munka és az így létrehozott javak elfogyasztása, termelésnek nevezzük. A köznyelv magát a szükségletkielégítő javak előállítását nevezi termelésnek, azonban - ahogyan arra Marx rámutatott - a javak, amiket nem fogyasztanak el, azok nem javak, csupán potenciálisan azok, így az el nem fogyasztott javak előállítása nem termelés, az csak a fogyásztás által lesz azzá. A továbbiakban előfordulhat, hogy ezen megfontolások figyelembe vételével a köznyelvi fordulatot fogjuk használni és a javak előállítását, kibocsátását fogjuk termelésnek hívni (miközben nem felejtjük, hogy ez feltételezi a "megtermelt" javak célszerű elfogyasztását is).

A termelésre egy emberi egyed egyedül nem képes. Egyrészt a természet alkalmazása hatalmas tömegű tapasztalat meglétét igényli, amit egy emberi egyed - korlátozott élettartama miatt - nem képes felhalmozni. Másrészt a sokszor igen hatalmas erejű természeti folyamatok uralására egy emberi egyed fizikailag is képtelen. Ezért a termelés csak szellemi és fizikai együttműködés, kooperáció révén lehetséges. A szellemi kooperáció igen fontos - döntő - eleme az artikulált kommunikáció, a beszéd és az írásbeliség. A termelés hatékonyságát egy bizonyos történelmileg adott fejlettségi szint felett a munkamegosztás radikálisan fokozza. A szakosodásig elmélyült munkamegosztás (ami a különböző addig egymástól viszonylag távol élő és ezért ritkán találkozó törzsek rendszeressé váló érintjkezése révén alakult ki) kitermeli a javak áruként való rendszeres cseréjét. Ennek részletei elolvashatóak a Tőke első fejezetében, illetve az általam népszerűnek vélt formában megírt "Mi a politikai gazdaságtan?" ( http://nandras1951.uw.hu/Mi_a_politikai_gazdasagtan.pdf ) című munkámban. Most csak annyit emelnék ki, hogy az "egyszerű, egyszeri, véletlen cseréből" árucsere, azaz piaci csere alakul ki, ami részben oka, részben következménye a pénz létrejöttének. Vagyis piac (tartósan) nincs pénz nélkül, (fejlett, valódi) pénz nincs piac nélkül. Marx meglátása szerint a pénznek fontos funkciói vannak. A legfontosabb szerinte - ami a pénz kialakulásának a tulajdonképpeni oka - az értékmérés

Értéknek a közgazdaságtan (politikai gazdaságtan) azt a valamit nevezi, ami az egymással elcserélt - használati értékben különböző - árukban közös, egyenlő. Többféle értékelmélet van forgalomban.

a) Szubjektív értékelmélet. Ennek látszólag két alformája van, az úgynevezett kardinális (mérhető) hasznosságon alapuló és az úgynevezett ordinális (csak rangsorolható) hasznosságon alapuló szubjektív értékelmélet. A http://nandras1951.uw.hu/Works/Kardinalis_vs_ordinalis.pdf dolgozatban bizonyítva van, hogy a kardinális elmélet logikailag hibás, tehát valójában a hasznosság nem mérhető, csupán összehasonlítható. De ha a hasznosság nem mérhető, akkor a hasznosságon alapuló szubjektív érték sem mérhető, ezért a szubjektív értékelméleti ískolák "a pénzben csak furfangos csereeszközt láttak" (Marx megjegyzése). Ez igaz mindenek előtt a neoklasszikus politikai gazdaságtan különböző irányzataira.

b) az Adam Smith és David Ricardo neveivel fémjelzett klasszikus politikai gazdaságtan munkaérték-elmélete, amely szerint az érték az áruba az emberi munkával bevitt valami, ami mint ilyen szinte "az áruk homlokára van írva" (ismét Marx kifejezése) - ezért a pénz végül itt se nagyon több, mint "furfangos csereeszköz". A vulgármarxista állásponttal szemben ennek az elméletnek nem továbbfejlesztése, hanem bírálata

c) a marxi munkaérték-elmélet. Marx szerint az érték nem az áruba bevitt, belső tulajdonság, hanem az árucserében résztvevő emberek, az árutermelő társadalom társadalmi-termelési viszonya. Marx azt írja:

"Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.“ (MEM 23. 76. old.)

Így azután "az áruknak nincs a homlokukra írva az értékük" ezért a pénzre alapvetően, mint értékmérőre van szükség. Ám a pénz az értéket csak a forgalomban tudja megmérni, azért az értékmérés funkciójától elválaszthatatlan a forgalmieszköz funkció. A két funkció dialektikus egységében - Lucian Seve szavaival élve - az értékmérő funkció a meghatározó, a forgalmieszköz funkció a döntő. Ennek a ténynek a félreértése, hogy a (hazai) pénzügytan tankönyvek felcserélték a Marx által logikailag alaposan indokolt sorrendet, és a pénz (egyébként "marxi") funkciói felsorlását a forgalmieszköz funkcióval kezdik - amitől már csak egy lépés, hogy "a pénzben ne lássanak többet, mint furfangos csereeszközt".

Mivel az a dolog (nem feltétlenül kézzel fogható tárgy), ami ezt a két funkciót betölti, az tulajdonképpen pénz, azért a többi funkciót (amiket Marx egymás után keletkező dialektikus ellentmondások egymást követő feloldásának logikájával vezetett le - lásd a fent ajánlott irodalmat) jellemzés nélkül csupán felsorolom:

- értékmérő
- forgalmi eszköz
- kincsképző (felhalmozási eszköz)
- fizetési eszköz
- világpénz

Marx egyik legnagyobb eredménye annak bemutatása, hogy e logikai sor befejezetlensége (befejezhetetlensége) miatt szükségszerű a "bűvészmutatvány - pénz átváltozása tőkévé". Ezzel azonban itt nem foglalkozunk.

Van azonban Marxnak egy mondata, amit többször, különböző munkáiban, megismételt:

"Az arany és az ezüst nem természettől fogva pénz, de a pénz természettől fogva arany és ezüst." (MEM 13. 119. oldal, illetve MEM 23. 90. oldal)

Ez - egybevetve a szövegkörnyezetével, illetve a Grundrisse igen alapos, az arany természetét illető elemzéseivel - és persze mindenek előtt a marxi gondolkodás jellemzően történelmi jellegével - így is megfogalmazható lenne:

"Az arany és ezüst nem természeténél fogva vált pénzzé, de a pénz természeténél fogva vált arannyá és ezüstté."

Azért fogalmaztam így át, hogy világosabb legyen: Marx egyáltalán nem azt állította, hogy a pénz csak arany lehet (hiszen akkor az arany természeténél fogva lenne pénz), hanem azt, hogy a piac kifejlődésének történelmi folyamatában szükségszerűen "izzadt ki" pénzként olyan tulajdonságokkal rendelkező árut, ami a Grundrisse elemzései szerint semmi másnál nem voltak annyira együtt jelen, mint az aranynál (és némileg gyengébben az ezüstnél). Azonban nem ezek a (fizikai és társadalmi) tulajdonságok tették pénzzé az aranyat, hanem a bizalom, ami ezekben a tulajdonságokban materializálódott. Ugyanis bármilyen dolog, ami képes a felsorolt funkciókat (mindenek előtt az értékmérő és a forgalmi/fizetési eszköz funkciókat) betölteni, az pénz. Ezeket a funkciókat két hatás garantálhatja:

a) a bizalom
b) a hatalmi kényszer.

E két hatás tehát a pénz valódi "differentia specifikája". Bármi lehet pénz, ami iránt kellő bizalom nyilvánul meg, vagy amit kellően erős hatalom kényszerít annak.

B. A pénzhamisítás

A BTK szerint (2012. évi C. törvény 389.§)

"(1) Aki

a) pénzt forgalomba hozatal céljából utánoz vagy meghamisít,
...
c) hamis vagy meghamisított pénzt forgalomba hoz,

bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

A szövegben egyértelműen mindenféle jelző nélkül a „pénz” szó szerepel, mint a hamisítás potenciális tárgya. Tehát – bárki bármit is állít – itt nem a jegybank által kibocsátott bankjegyek hamisításáról van szó, hanem a pénz bármilyen formájának a hamisításáról. A fentiek alapján ezt nem is túl nehéz értelmezni. Azt írtam:

"Bármi lehet pénz, ami iránt kellő bizalom nyilvánul meg, vagy amit kellően erős hatalom kényszerít annak.

A hamisítás tehát azt jelenti, hogy a bizalmon alapuló bármilyen pénzt az hamisít, aki a pénz szabálytalan kibocsátásával megrendíti a bizalmat, illetve hogy a hatalmi kényszeren alapuló pénz szabálytalan kibocsátásával aláássa a kényszert gyakorló hatalmát.

Illusztráljuk ezt egy történelmileg hiteles példán. Mint fentebb Marxot idéztem, „ … a pénz természettől fogva arany”, mégpedig azért, mert az arany – az adott történelmi korban – abszolút módon bírta a piaci ágensek bizalmát. Azonban hamarosan (történelmi léptékkel mérve persze) az állam (azaz a monarcha) magához ragadta a pénzkibocsátás jogát és hatalmi kényszerrel rákényszerítette a piacot, hogy csak az ő arcképével az ő kincstára által vert aranyérméket, lapokat, rudakat fogadják el pénzként.

Amikor még a piac által spontán módon „kiizzadt” arany volt a pénz, akkor a pénz hamisítása az arany más fémmel való keverését jelentette, mivel az csökkentette a bizalmat. A királyi pénzérmék esetében ez már nem feltétlenül volt hamisítás. Mármint akkor, ha a cselekményt maga a kincstár követte el a király utasítására. Ha magánszemély követte el, akkor pedig már nem azért volt hamisítás, mert megrendítette a bizalmat, hanem azért, mert aláásta a királyi hatalmat. Hogy ez így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az is büntetendő hamisításnak számított, ha valaki a legtisztább aranyból vert érmét ugyanazzal a királyi arcképpel, mint amivel a kincstár a rézzel erősen kevert érméit verte (emlékezzünk csak Jókai Mór „Szegény gazdagok” című regényében a Fatia Negra pénzverdéjére!).

Ha a törvény (a hatalmi kényszer) azt írja elő, hogy a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék (amit a biztonság kedvéért formálisan is el kell különíteni a jegybanki tartalékszámlán), akkor ezt a köztudat úgy értelmezi, hogy kereskedelmi bank a nála elhelyezett betétállományt hitelezi ki, jóllehet – csak termelési hiteleket feltételezve – a hitel egy számlajóváírást (azaz pénzteremtést) jelent, és a bank a fedezetként figyelembe vett betétállományhoz nem nyúl hozzá, csupán elméletileg terheli meg azt. Azonban mihelyt a kihitelezett számlapénz – adásvételi aktus(ok) következtében – mint új betét jelenik meg a kereskedelmi bank(hálózat)ban, akkor az ismét fedezete lehet egy újabb hitelnek (levonva belőle a kötelező tartalékot), miközben a korábbi hitelek törlesztése akár még meg sem kezdődött. Vagyis valóban több lesz a pénz – pénzteremtés történt. A kezdeti betétállomány (ami természeténél fogva csak jegybank-pénz – de egyáltalán nem feltétlenül bankjegy, azaz készpénz – lehet) és a kötelező tartalékráta ismeretében pontosan tudható az így teremthető pénzmennyiség felső korlátja (MJB/t) De nem történik pénzhamisítás, ugyanis az állam (pontosabban a Jegybank) ura a helyzetnek, előre tudja becsülni a forgalomba kerülő új pénz maximális mennyiségét, amit a kamatláb, a jegybank-pénz tömeg és a kötelező tartalékráta eszközeivel elég hatékonyan befolyásolni is tud. Tehát a pénz pénzjellegét a hatalmi kényszer hiba nélkül biztosítja.

Ha azonban a bank olyan hitelt nyújt, ami mögött nem áll már meglévő betétállomány, esetleg csak annyiban, hogy ezt a betétállományt nevezik meg, mint letétbe helyezett tartalékot (ezt sugallja az „A pénz, mint adósság” című internet-giccs, és valami ilyesmit emlegetnek egyesek, mint „endogén” pénzteremtést), akkor – mint az matematikailag kimutatható – az így teremtett pénz mennyiségének nincs felső korlátja. Valójában persze ezer és egy korlátozó tényező van (mindenek előtt a hitelkereslet nagysága), azonban ezek egyike sem áll a Jegybank ellenőrzése-irányítása alatt. Vagyis éppen a Jegybank (azaz az állam) nem tudja hatékonyan befolyásolni a pénzteremtés mértékét, vagyis nem érvényesül a teremtett pénzt legalizáló hatalmi kényszer.

Mivel a bankrendszer által teremtett pénz iránt nincs meg az aranypénzre jellemző természetes bizalom, azért ennek a pénznek szükségszerűen hatalmi kényszeren kell alapulnia, amit csak a fentebb leírt pénz-multiplikátor mechanizmus képes biztosítani. Tehát a fent említett törvénynek („a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék”) léteznie kell – és természetesen létezik is – nálunk az MNB honlapján utána lehet nézni. Márpedig, ha ilyen törvényi szabályozás létezik, akkor a fedezetlenül (azaz meglévő betéttel nem fedezetten) nyújtott hitel – pénzhamisítás a BTK 389.§-nak megfelelően.

-------------------------------------------

Javítás Enel kommentje alapján:

Márpedig, ha ilyen törvényi szabályozás létezik, akkor a fedezetlenül (azaz meglévő betéttel nem fedezetten) nyújtott hitel – készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítás a BTK 392.§-nak megfelelően.

-----------------------------------------------

Az a dajkamese, hogy a nyújtott hitel formális fedezetéül az adós folyószámláján megjelenő (látra szóló) betét szolgál, simán elbukik azon, hogy a hitelnyújtási procedúrában logikailag előbb fektetik fel a hitelfelvevő hitelszámláját, és csak utána nyitnak neki folyószámlát (illetve vezetik át a hitelösszeget a már meglévő folyószámlára). Vagyis a hitelnyújtás logikai pillanatában még nincs meg az állítólagos fedezettet nyújtó betét. Márpedig „a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék”. Amúgy aki ezt a dajkamesét elhiszi, az elhiszi azt is, hogy Münchausen báró a saját varkocsánál fogva húzta ki magát és a lovát a mocsárból. Csak annyit kérdeznék tőlük (a hiszékenyektől): ugyan mi érdeke fűződne az államnak és a Jegybankjának ahhoz, hogy a két elméleti lehetőség, az általa kontrollálható, és az általa nem kontrollálható megoldások közül az utóbbit válassza????

20 komment

Címkék: pénz pénzhamisítás

A részvénytársaság

2015.12.15. 18:11 nandras1951

Tartalom

I. A részvénytársaság funkciói
II. Az ellenőrző részvénypakett és a részesedési rendszer
A részvénytársaságok működési rendje
Az ellenőrző részvénypakett
A részesedési rendszer
III. A finánctőke

Az Interneten kering egy film (A vállalat), amely rendkívül radikális rendszerkritikának tűnik annak számára, aki elég felületes gondolkodású (azaz pont olyan, mint akiknek a film készült, tudniillik a borzongani mindig kész amerikai átlagbürger). Valójában az ilyen filmekből lassan 12 lesz egy tucat - közös lényegük a felületességen, tárgyi tévedéseken kívül a hátborzongató összeesküvés-elmélet: a bajok okozói a bankok, a korporációk, az állam ... és persze a biciklisták.
A film a részvénytársaságokról, a korporációkról szól. Állítólag. Valójában csak az amerikai korporációkról szól, és azokról is rosszul.
A részvénytársaság a fejlett kapitalizmus szükségszerű jelensége - nem holmi (állami) összeesküvés eredménye. Több fontos célt is szolgál:
a) összegyűjti a kis töredék tőkéket egy hatalmas tőkébe egyesítve azokat.
b) elválasztja a tőke tulajdonát a tőke funkciójától
c) lehetővé teszi a vállalat piaci értékelését a tevékenység közvetlen megzavarása nélkül (értéktőzsde)
Egy dologra biztosan nem alkalmas - amit viszont az úgynevezett "népi részvénytulajdonlás" apologétái előszeretettel hirdetnek - nem teszi demokratikussá a vállalat irányítását.
Lenin az "Imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka" című művében
(Imperializmus)
témánk szempontjából három fontos kérdést tárgyalt:

  • ellenőrző részvénypakett
  • részesedési rendszer
  • a termelőtőke és a banktőke összeolvadása: a finánctőke


I.


A részvénytársaság funkciói


A tőke lételeme a növekvés, a terjeszkedés. Az a vállalat, amelyik nem növekszik, nem terjeszkedik, nem hódít meg újabb és újabb piacokat, az a versenyben elbukik. A hírhedt "profitéhség" is ebből származik, és nem a tőkések mohóságából. Mindehhez tőkére, tőkévé változtatható pénzre van szükség.
A tőkévé változtatható pénz a háztartások fogyasztásra el nem költött jövedelmeként, megtakarításaként adott, ám a háztartások jelentős része nem rendelkezik annyi megtakarítással, amennyi egy vállalkozás beindításához, bővítéséhez szükséges. Adva van tehát egyfelől egy sor vállalat (alapítandó vagy bővítendő) amelyik nem rendelkezik az alapításhoz, bővítéshez szükséges tőkével, és másfelől egy sor háztartás, amelyik nem tudja vagy nem akarja saját vállalkozásába fektetni megtakarításait. Ezeket valahogyan össze kell hozni.
A legegyszerűbb, és ezért legrégebbi megoldás a bank. A (klasszikus) bank begyűjti a megtakarításokat, kamatot ígérve értük, majd kihitelezi a tőkét kereső vállalatoknak, akik ezért hajlandóak neki kamatot fizetni. Ezáltal a bank összegyűjti, koncentrálja a tőkét, majd szétteríti azt. E fontos szolgáltatásáért (ami lényegében hasonlít a kereskedő által nyújtott szolgáltatáshoz) a társadalom cserébe belenyugszik abba, hogy a bank a vállalatoktól a hitelek után magasabb kamatot kér, mint amekkorát a betétek után ő maga fizet. A kettő különbsége, a kamatrés (marzs) a bank haszna.
A tőke koncentrációjának ez a formája két erős hátránnyal bír:
a) a tőke megtakarítói nincsenek kapcsolatban a tőke befektetőivel, ezért nagyon gyenge az érdekeltség - lényegében kizárólag a banktól függ, hogy melyik vállalat kap hitelt és melyik nem. Ne értsük félre, amíg sok-sok bank konkurál egymással, addig ez nem azért veszélyes, mert a bank visszaélhet a helyzetével, hanem azért, mert semmi nem garantálja a megtakarításokban jelentkező tőkekínálat egyensúlyát a hitelkérelmekben fellépő tőkekereslettel. Itt még nem lehet valóságos tőkepiacról beszélni.
b) a betétesek a betétjeiket bármikor visszakövetelhetik (legfeljebb kamatveszteséget szenvednek el), ez szintén a tőke kereslete és kínálata egyensúlya ellen ható tényező. Ez még inkább megkérdőjelezi egy valóságos tőkepiac létét.
A fenti konstrukcióban az is fontos elem, hogy a kezdeményező fél a megtakarító és a vállalat kénytelen hozzá alkalmazkodni. A tőkefinanszírozás fejlettebb formájában ez megfordul - a vállalatok kezdeményeznek, és a háztartások veszik át ezt a kezdeményezést. A vállalatok hosszú lejáratú, fix kamatozású értékpapírt, kötvényt bocsátanak ki. A befektető háztartás a lejárati határidőig nem nyúlhat a pénzéhez - ha olyan a kötvény konstrukciója, akkor évente felveheti a kamatot. Ha korábban van szüksége a pénzére, akkor megkísérelheti eladni a kötvényt, ami vagy sikerül, vagy nem. Ám ezek a kísérletek egyrészt valamiféleképpen értékelik magát a vállalatot is (egy sikeres, jól működő vállalat kötvényét könnyebb eladni jó áron) azaz velük megjelenik a tőkepiac csírája. De ezzel együtt megjelenik a spekuláció is. Lesznek olyanok, akik abból próbálnak hasznot húzni, hogy alacsony árfolyamon vesznek kötvényt, majd - kivárva az árfolyam emelkedését - magasabb árfolyamon adják azt el. Az ilyen spekulánsok olyan rövid ideig birtokolják a kötvényt, hogy kamatot alig, vagy egyáltalán nem kapnak, nem is abból akarnak jövedelmet, hanem az úgynevezett árfolyam nyereségből (olcsón vásárolt és drágán eladott értékpapír árkülönbözete). A spekulánsok olyanok a kialakulóban levő tőkepiacon, mint a kenyértésztában az élesztő. Nélkülük nincs igazi piac, de ha túl erős a hatásuk, akkor szétfolyik az egész.
A kötvény már megteremti bizonyos mértékig a befektetők érdekeltségét a vállalatban, de csak bizonyos mértékig. A kötvény lejártakor a tőkét vissza kell fizetni - ez alig biztatóbb, mint a betétekből felvett hitel, ahol a betétes bármikor visszakövetelheti a pénzét. Itt ugyan nem bármikor, de garantáltan visszaköveteli - a lejáratkor. És ez egyben a befektetők érdekeltségének is határt szab - mit érdekli őket, hogy mi lesz a vállalattal a kötvény visszafizetése után. Végső soron a kötvény ugyanolyan hitelezési forma, mint a bankhitel. Bár a kötvényvásárló közvetlenül, a bank nélkül hitelez a vállalatnak, de csak hitelez. Nem tulajdonos.
A részvény olyan kötvény, aminek nincs lejárati ideje, nem ígér biztos fix kamatot, de cserébe tulajdonosi jogokat ad (mint később meg fogom mutatni - csupán látszólag). Ezzel elhárul egyfelől a vállalat feje felől a tőkekivonás réme, másfelől viszont a részvény vásárlója (jól lehet illuzórikusan, de) tulajdonosként kötődik a vállalathoz.
Mivel a részvénynek nincs lejárati határideje, azért a "tulajdonosa" nem juthat másképpen pénzéhez, csak a részvénye eladásával. Így azután, amíg a kötvényeket csak kivételesen bocsátják áruba, a részvények adás-vétele mindennapos gyakorlattá válik. Ez tovább fokozza a spekuláció lehetőségét és hatásait. A spekuláció a részvénytársaság fontos értékelő eszközévé válik, amely értékelés színtere az értéktőzsde - valódi tőkepiac.
A tőzsdén a vállalatot, annak eszmei részeit a részvények formájában folyamatosan eladják, és a vállalatot e forgalma menetében értékeli a piac. Ugyanez részvénytársaság nélkül nagyon nehezen menne. Ha ugyanis a vállalat piaci megmérettetéséhez a vállalatot a maga fizikai valójában adnák el, a tulajdonosváltás megzavarná magát a termelőfolyamatot.
Ha valaki a maga fizikai valójában vesz meg egy vállalatot, akkor nem árt, ha nagyon ért az e vállalatban folyó termelési tevékenységhez. Részvények vásárlásakor sem hátrány az ilyesmi, de nagyon nincs is rá szükség. Ezáltal a potenciális vásárlói kör határtalanul kitágul.
Vagyis a részvénytársaságoknak valóban az a három funkciója tárható fel, amiket az előszóban felsoroltam:
a) a kis töredék tőkék egy hatalmas tőkébe egyesítése.
b) a tőke tulajdonának elválasztása a tőke funkciójától
c) a vállalat piaci értékelésének a tevékenység közvetlen megzavarása nélkül való lehetővé tétele
Mivel ezen funkciók nélkül a tőke nem tud hatékonyan növekedni, azért a részvénytársaság a tőke növekedési kényszerének közvetlen következménye.
A részvényesek, mint tulajdonosok elsősorban és legfőképpen arról döntenek, hogy a vállalat nyereségét mire használják. Osztalékként kifizessék saját maguknak, vagy forgassák vissza a vállalatba. Ennek a döntésnek a mechanizmusa igen fontos a részvénytársaság megértése szempontjából.


II.


Az ellenőrző részvénypakett és a részesedési rendszer


A részvénytársaságok működési rendje


A részvénytársaságok működését minden országban törvény (nálunk a Társasági törvény) szabályozza.

[Az 2013. évi IV. törvény (a PTK utolsó, jelenleg hatályos változata) magába emelte a Társasági törvényt, a Családjogi törvény, és más jogszabályok mellett]

E törvények országonként eltérőek lehetnek, de néhány alapelv mindenütt többé-kevésbé azonos bennük. Ezek a következők:
a) A részvénytársaság jogi személy, azaz mint személy köthet szerződéseket, vállalhat kötelezettségeket, indíthat pereket és perelhető. Ugyanakkor - szemben a természetes személyekkel - törvénysértő magatartás esetén büntetőjogilag nem vonható felelősségre, a törvénysértést feltáró, arra jogosult hatóságok csak pénzbírságot, szélső esetben az RT felszámolását szankcionálhatják.
b) A részvénytársaság korlátolt felelősségű társaság, azaz a vele szemben támasztott követeléseket a vállalat vagyonából elégítik ki, a részvénytulajdonosok saját vagyonukkal nem felelnek a vállalatért.
c) A részvénytársaság legfőbb döntéshozó szerve a közgyűlés, amely általános szabályként a közgyűlésen megjelent részvények 50%-a + 1 részvény szavazattöbbséggel hozza meg döntéseit.
Ha a törvény azt írná elő, hogy a döntéshez minden esetben a teljes részvénytőke 50%-a + 1 részvény szavazata szükséges, akkor a közgyűlés, mint alább látni fogjuk, egyszerűen működésképtelen lenne.
d) A részvénytársaság operatív ügyeit az igazgató tanács intézi, ennek ellenőrzése a felügyelő bizottság feladata.

Az ellenőrző részvénypakett

Elterjedt, sőt, tudatosan elterjesztett tévedés, hogy a c) pont alapján ahhoz, hogy egy részvénytársaságot az ellenőrzésünk alá vonjunk a teljes részvénytőke 50%+1 részvény nagyságú részét kell megszerezni - a közhiedelem szerint ez az ellenőrző részvénypakett.
Ez azonban egyáltalán nem így van. Sokkal kisebb részvénycsomag is elegendő egy RT kézbentartásához.
A részvényesek nem egyformák. Alapvetően háromféle részvényest lehet megkülönböztetni:
Szakmai befektetők, olyan befektetők, akik a teljes részvénytőkével összemérhető nagyságú csomagot vásárolnak, kifejezetten a vállalat profiljának megfelelő termelő tevékenységben érdekeltek, arra specializálódtak. Igen gyakran a szakmai befektetők voltaképpen a részvénytársaság alapítói. A közgyűlésre általában szakmailag megalapozott javaslatokat terjesztenek be.
"Outsiderek" - szintén a teljes részvénytőkével összemérhető nagyságú csomagokat vásároló befektetők, akik a saját területükön hatékonyan nem befektethető tőkéjüket fektetik be a jónak látszó területre. A közgyűlésen önálló javaslattal nagyon ritkán lépnek fel, legfeljebb módosítási indítványokat tesznek az előző csoport javaslataival szemben.
Kis befektetők, olyan befektetők, akik a teljes részvénytőke kis töredékét jelentő csomagot vásárolnak. Egy komolyabb korporáció esetében ez sok ezer részvényest jelent.
A kisrészvényes csomag nagyságát a minimális részvénynévérték határozza meg. A Társasági törvény első (1988-as) változatában még 10000 Ft-ban volt minimálva a részvénynévérték, akkor ez nagyon nagy összeg volt. A ma hatályos törvény nem korlátozza a részvények névértékét. Nem véletlenül.
Lenin írja az "Imperializmus"-ban:
"Siemens, Németország egyik legnagyobb ipari vállalkozója és „pénzkirálya" 1900. június 7-én a Reichstagban kijelentette, hogy „az egyfontos részvény a brit imperializmus alapja". Ennek az üzletembernek szemmelláthatóan alaposabb, „marxistább" fogalma van arról, hogy mi is voltaképpen az imperializmus, mint egy bizonyos, nem éppen tiszteletreméltó írónak, aki az orosz marxizmus megalapítójának számít ugyan, de úgy véli, hogy az imperializmus csak egyetlen népnek a rossz tulajdonsága ..."
Miről is van szó?
Hogy könnyebben megértsük a dolgot, képzeljünk el egy modell-szerű részvénytársaságot a valóságtól nem nagyon elrugaszkodó részvényes-struktúrával.
Tegyük fel, hogy az alapító tőke (a kibocsátott részvények névértékének összege) 100 millió forint. Ennek 25%-át a szakmai befektetők csoportja (a főrészvényesek) veszi meg egy kötegben. Másik 25%-ot az outsiderek vesznek meg, mondjuk egyenként 2,5 milliós csomagokban - ez azt jelenti, hogy 10 outsider befektető van. Végül a fennmaradó 50% (50 millió forint) ötezer forintos csomagokban tízezer kisbefektetőhöz kerül.
Összehívják a közgyűlést. A törvény azt írja elő, hogy legalább két országos napilapban meg kell hirdetni, viszont nem szükséges személyre szóló meghívót küldeni (valljuk be őszintén, hogy ez nem is nagyon lenne megoldható). Persze egyéb trükkök is alkalmazhatóak. Például az USA-ban egészen mindennapos gyakorlat, hogy például egy kaliforniai telephelyű cég a Hawaii-szigetek egyik luxusszállodájába hívja össze a közgyűlését. Ám ilyen trükkök nélkül is elég valószínű, hogy a kisrészvényesek többsége nem megy el a közgyűlésre.
Régebben én is részvénytulajdonos voltam egy darabig, és egy közgyűlésre - inkább szakmai érdeklődésből, mintsem tulajdonosi jogaim gyakorlása végett - elmentem. A cégnek kb. háromezer kisrészvényese volt. A teremben 200 széket helyeztek el, 3 üresen maradt - a rendezés egyszerűen tökéletes volt!
Nos, ha modell-szerű Rt-nk tízezer kisbefektetője közül mondjuk 100 megjelenik a közgyűlésen, akkor ez 0,5% részvényhányadot jelenít meg. Feltételezhető ugyanakkor, hogy az outsiderek mind képviseltetik magukat, és az egészen természetes, hogy a szakmai befektetők csoportja ott lesz (pontosabban ott lesz valaki, aki jogosult lesz a nevükben 25% részvényhányaddal szavazni). Vagyis a közgyűlésen 50,5% részvényhányad van jelen. Ennek az 50%-a + 1 részvény szükséges egy határozat elfogadásához. Ez a teljes részvénytőke 25,25%-a + 1 részvény - valamicskével több, mint a szakmai befektetők részvényhányada.
Az így összeülő közgyűlés elé a szakmai befektetők beterjesztik határozati javaslataikat. Ezek vagy mindenki számára elfogadhatóak, vagy nem. Az első esetben nyilván a szakmai befektetők akarata érvényesül. De mi lesz a második esetben? Mivel a szakmai befektetők a javaslataikat szakmai hozzáértéssel állították össze, az outsiderek viszont nem szakértők, ezért annak a valószínűsége, hogy minden outsider ellene szavaz a javaslatnak (és a néhány megjelent kisbefektető is) gyakorlatilag nulla. Ha csak egyetlen outsidert sikerül a szakmai befektetőknek meggyőzni, akkor a javaslat mellett 27,5%, ellene 23% fog szavazni, vagyis ekkor is a szakmai befektetők akarata fog érvényesülni. Azaz a szakmai befektetők 25%-os pakettje elegendő a vállalat feletti uralomhoz! Ez az igazi ellenőrző részvénypakett!
Megérthetjük a fenti Lenin-idézetet is. Minél kisebb a minimális részvénynévérték, annál több lesz a kisrészvényes, és emiatt annál kisebb lesz az ellenőrző részvénypakett nagysága is.


A részesedési rendszer


Az ellenőrző részvénypakett az idegen tőke feletti uralomnak (ami az idegen munka feletti uralom magasabb szintre helyezése) első stációja csupán. Korábbi példamodellünkben megmutattuk, hogy hogyan lehet 25 milliós részvénycsomaggal uralni egy 100 milliós vállalatot. Ám ez csupán a kezdet.
Folytassuk modellünk vizsgálatát!
A 25%-os ellenőrző részvénypakett tulajdonosai javaslatot terjesztenek be a közgyűlésnek arról, hogy a profit egy részéből - éppen 25 millió forintból - alapítsanak egy leányvállalatot, azaz egy másik részvénytársaságot, amelynek ellenőrző pakettjét az anyavállalat, mint jogi személy birtokolja.
Az új leányvállalat részvény-struktúrája az egyszerűség kedvéért legyen pontosan ugyanolyan, mint az anyavállalaté, azaz
25% ellenőrző pakett
25% outsider nagybefektetők
50% kisrészvényesek
Az alaptőke itt is 100 millió.
Az ellenőrző pakett mechanizmusa szerint a 100 milliós tőkéjű vállalat azt teszi, amit a 25 milliós ellenőrző pakett diktál neki. Ám azt, hogy az mit fog diktálni, az anyavállalat közgyűlése dönti el. Na, de ott az ottani 25%-os pakett diktál!
Gondoljuk végig a következőt: ha nem alakítanak leányvállalatot, akkor például a 25 milliót osztalékként ki is fizethették volna. Ekkor az ellenőrző pakett tulajdonosai a 25 millió 25 %-át kapták volna meg, azaz 6,25 milliót. Ugyanennyit kaptak volna az outsiderek, akik modellünkben egyformák és tízen vannak, tehát fejenként 625 ezer forintról mondtak le. A kisrészvényesek összesen 12,5 milliótól estek el, fejenként 1250 forinttól. Nyilván teljesen korrekt, ha úgy vesszük, hogy a különböző részvényesek a nevezett összegekért vásároltak részt a leányvállalat ellenőrző pakettjéből.
Összefoglalva, az anyavállalat főrészvényesei 6,25 millió forinttal beszállva a leányvállalat ellenőrző pakettjének a megszerzésébe valójában megszerezték a 100 milliós leányvállalat irányítását, vagyis a leányvállalat ellenőrző pakettje valójában nem 25 millió, hanem csupán 6,25 millió!
Folytatásként az anyavállalat közgyűlése elhatározza (az ellenőrző pakett nyomós sugallatára), hogy ráveszik a leányvállalat közgyűlését egy hozzá hasonlatos unokavállalat alapítására. Ehhez a leányvállalat profitjából 25 milliót osztalék helyett az unoka ellenőrző pakettjének megszerzésére kell fordítani. Ehhez a 25 millióhoz az anyavállalat 6,25 millióval járul hozzá. Ennek a 25 %-át, azaz 1.562.500 forintot az anyavállalat főrészvényesei állják. Ezzel megszerzik a jogot, hogy irányítsák a 100 milliós unokavállalatot, hiszen annak közgyűlése azt fogadja el, amit a leányvállalat közgyűlése diktál nekik, de az azt fogja diktálni, amit az anyavállalat közgyűlése diktál, amely viszont a főrészvényesek akarata szerint dönt. És ez már nem semmi! egy 100 milliós vállalatot alig több, mint másfélmillióval irányítani! Ez a részesedési rendszer lényege.
De mire jó ez? Hát sok mindenre. Az egyik mocskos alkalmazás az úgynevezett transzfer ügylet. Egy egyszerű, de kellőképpen mocskos példával folytatjuk modellünk elemzését.
Valamilyen (lényegtelen, hogy milyen) módon az anyavállalatnál készletek halmozódnak fel, amik semmire nem jók, a megsemmisítésük is jelentős költséget emésztene fel. Az anyavállalat főrészvényesei azonban nem esnek kétségbe. a részesedési rendszeren keresztül meggyőzik az unokavállalat közgyűlését, hogy erre a készletre, ami potom 100 millió forintba kerül nekik nagyon nagy szükségük van. Igaz, a cégnek éppen nincs felesleges 100 milliója, de mivel éppen ennyi a cég törzstőkéje, nem gond banki kölcsönt felvenni.
Hamarosan kiderül, hogy a megvásárolt készlet (hogy ki volt az eladó, azt jótékony homály fedi!) semmire sem jó. A bank követeli a pénzét, a cég nem tud fizetni. A bank kezdeményezi a vállalat felszámolását. A részvényesek elvesztik a befektetett pénzüket. A kisrészvényesek öt-öt ezer forintot, az outsiderek fejenként 2,5 milliót. A legtöbbet az ellenőrző pakett tulajdonosa, a leányvállalat veszti - 25 milliót! Illetve, hát, izé ... A veszteséget részvényarányosan viselik a részvényesek: a kisrészvényesek fejenként 1250 forintot, az outsiderek 625 ezret per koponya és az anyavállalat, mint főrészvényes 6,25 milliót. Ebből az ő kisrészvényesei fejenként 312,5 forintot vesztenek, az outsiderek fejenként 156250 forintot és a főrészvényes csoport 1 millió 562500 forintot. Hohó! És a készletért kapott 100 millió? Ahhoz senkinek az anyavállalaton kívül semmi köze! A megboldogult unokavállalat korlátolt felelősségű társaság volt, így részvényesei csak részvényeiket veszíthetik el, a hitelezők magánvagyonukhoz nem nyúlhatnak. És ezúttal mondjuk az ellenőrző pakett a 100 millió osztalékként való szétosztását szorgalmazza.
Ellenőrző pakett: 25 millió mínusz 1,5625 millió => az egyenleg 23,4375 millió - tisztán!
Outsider: 2,5 millió mínusz 0,15625 millió => az egyenleg 2,34375 millió - tisztán!
Kisrészvényes: 5000 mínusz 312,5 forint => egyenleg 4687,5 - ez is több a semminél ...
Persze van ennél mocskosabb példa is.
1940 - az angolok harcban állnak a III. Birodalommal. Az amerikaiak polgári hajókon szállítanak létfontosságú javakat, visszafelé sebesülteket szállítanak az Új Világba. A hajókat az amerikai állam magántársaságoktól bérli. Veszélyes fuvar, nem árt biztosítani a hajókat. Korábban a londoni LLoydnál voltak biztosítva, de hát most az nem igazán megbízható - a németek bármelyik pillanatban Londonban teremhetnek és akkor lőttek a biztosításnak! De szerencsére vannak megbízható semleges svájci biztosítók. És az amerikai hajótulajdonosok átviszik a Lloydtól az egyik legmegbízhatóbb svájci tengerhajózási biztosítóhoz hajóik biztosítását. Hamarosan kiderül, hogy mennyire jól döntöttek. Dönitz admirális tengeralattjárói egymás után süllyesztik el a hajókat. rengeteg az áldozat, de legalább anyagi veszteség nincs - a svájci biztosító fizet rendesen.
1946 - az amerikai katonai ügyészség Nürnbergben készíti elő a nagy német konszernek elleni pereket (csak kettőt folytatnak le ténylegesen, a Krupp ellenit és az IG Farben Indrustry ellenit) és többek között házkutatást tartanak az IG irodáiban - az eredmény elképesztő! Kiderült, az annak idején az amerikai hajókat biztosító svájci társaság az IG unokavállalata! Egy tengeri hajó biztosításakor a kockázat felbecsülése miatt a biztosítónak - természetesen teljes titoktartás mellett - rendelkeznie kell a hajó teljes útvonal-dokumentációjával. Nem volt ez másként az amerikai hajók biztosításakor sem. Ám az IG-nek volt egy másik "leányvállalata" is - az SS (az IG minden igazgatósági tagja magas tiszteletbeli SS rendfokozatot kapott). És az amerikai hajóknak a svájci biztosítóhoz benyújtott útvonal-dokumentációja napokon belül Schellenberg SD-főnök, majd Dönitz admirális asztalán volt.
Ez sem semmi!


III.


A finánctőke


A XIX. és XX. század fordulóján végbemenő hatalmas tőkekoncentráció, ami a monopolkapitalizmus, az imperializmus kialakulásához vezetett, különösen drasztikusan ment végbe a bank-szférában.
A klasszikus kapitalizmus klasszikus bankjainak jövedelme alapvetően a kamatrésből, a hitelkamatok és a betéti kamatok közötti különbségből adódott. És ez egy sajátos pozitív visszacsatolással segítette a banktőke átlagnál gyorsabb koncentrációját. Ugyanis a bank annál népszerűbb, minél kisebb a kamatrése, de kis kamatrést csak az a bank engedhet meg magának, amelyben nagy tőkék mozognak. Vagyis a nagyobb tőkét mozgató bank kisebb kamatrést engedhet meg magának, emiatt nála még több tőke fog mozogni, ami még kisebb kamatrést tesz lehetővé. Ezért a banktőke koncentrációja hamarabb és nagyobb mértékben ment végbe, mint a termelő tőkéé. És ez minőségileg megváltoztatta a bankokat, a bankok szerepét. A hatalmasra nőtt bankok már nem szerették annyira a kisbefektetőket, mint azt Mary Poppins kissé negédes történetében láttuk, olvastuk. Ugyanis fő jövedelemforrásuk többé nem a kamatrés. Hát akkor micsoda?
Először is emlékeznünk kell rá, hogy a részvény - értékpapír. Az értékpapírok kibocsátásával, kezelésével hagyományosan a bankok foglalkoztak. Így aki részvénytársaságot akart alapítani, az a bankokhoz fordult technikai segítségért. s bár a bennfentes ügyleteket a legtöbb ország törvényei tiltják, vagy legalább is korlátozzák, mint tudjuk "a virágnak megtiltani nem lehet ...". A részvények kibocsátásával megbízott bank óhatatlanul élni és visszaélni fog a lehetőségekkel, hogy a szokásosnál nagyobb hasznot húzzon a dologból. A bank a részvények egy részét maga vásárolja meg, élvezve az úgynevezett alapítói hasznot (a nyilvános értékesítés előtt, annak árfolyamánál jóval olcsóbban, általában névértéken vásárol) és nem ritkán megszerezve az ellenőrző részvénypakettet.
Ám még ennél is érdekesebb és fontosabb a bank szerepe a már működő részvénytársaságok életében. A fejlett kapitalizmus egyik szerves fejleménye a számlapénz kialakulása: minden vállalkozás, vállalat számlát vezet valamelyik banknál és azon - valóságos pénzmozgás nélkül - bonyolítja adásvételi ügyleteit. Ez pénztechnikai szükségszerűség, ami azonban igen sajátos és súlyos fordulatot vesz.
Lenin az "Imperializmusban" rámutat arra, hogy a nagy részvénytársaságoknak három, párhuzamos, könyvelése van. A pesszimista nyilvános az állam és az adóhatóság számára, a kissé titkos optimista a részvény tulajdonosok, a közgyűlés számára, és végül, de nem utolsó sorban egy valódi, de mélyen titkos, csak az ellenőrző pakett tulajdonosai számára.
"... csak az ellenőrző pakett tulajdonosai számára" - és a számlavezető bank számára! A bankszámla, ahol a vállalat valamennyi pénzügyi tranzakciója megjelenik, a "titkos" valódi főkönyv pontos másolata!
Vagyis a bank tökéletesen átlátja kliense pénzügyeit és ezzel jobban a markában tartja a részvénytársaságot, mint az ellenőrző pakett tulajdonosai. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen módon a banktőke lenyeli a termelőtőkét. De ne siessünk következtetéseket levonni! A hatalmas részvénytársaságok, a konszernek legalább annyira a markukban tartják a bankokat, mint a bankok a részvénytársaságokat. Ugyanis amíg korábban a banknak sok apró ügyfele volt, addig a bankot kevéssé izgatta, hogy egy konkrét ügyfele nála tartja-e a pénzét vagy sem. Ám amikor egy bank betétállományának a 25-30%-át, vagy esetleg még nagyobb hányadát egyetlen óriásvállalat adja, akkor már koránt sem mindegy, hogy ez a vállalat el akarja vinni a pénzét máshová, vagy sem. Így azután nem csak az Rt felügyelő bizottsága van tele a bank embereivel, de fordítva, a bank felügyelő bizottsága is tele van az Rt embereivel. A banktőke és a termelő tőke összefonódik. Lenin, Rudolf Hilferding nyomán, ezt az összefonódást nevezte finánctőkének.
Ez a finánctőke nem csak millióknak az ő számára idegen munkáját igázza le, de idegen tőkék milliárdjait is uralma alá hajtja. A nagy finánctőkés csoportok felosztják egymás között a világpiacot, az uralmuk alá hajtott államokat igénybe véve területileg is felosztják a világot, majd véres háborúkat, helyieket és világméretűeket kirobbantva harcolnak egymás ellen a világ területi újrafelosztásáért. Ezt nevezi Lenin imperializmusnak, és lényegében ezt nevezik ma eufemisztikusan globalizációnak - természetesen mutatis mutandis, azaz a megváltoztatandókat megváltoztatva.

35 komment

Címkék: részvény részvénytársaság ellenörző részvénypakett részesedési rendszer

Tervgazdaság versus tervszerűség

2015.08.04. 15:59 nandras1951

A sztálini tervgazdaság politikai gazdaságtana
(rövid tanfolyam)

 

Red Star, 2008, november 19 (kommunista.net)

1917-ben Oroszországban a maroknyi bolsevik párt vezetésével szocialista forradalom zajlott le. Ez a forradalom elkerülhetetlen volt, de gyakorlatilag szinte semmilyen előfeltétele nem volt adott. Ez rányomta bélyegét a kialakuló rendszerre. Ehhez jött még a három éves értelmetlen, embereket gyilkoló, családokat megnyomorító világháborút követő több mint öt évig tartó, még a világháborúnál is kegyetlenebb polgárháború. A polgárháborúban a fiatal szovjet hatalomnak csak úgy volt esélye a győzelemre, ha minden, a hatalma alá vonható erőforrást mozgósít, ha a hátországban, a termelésben ugyanolyan katonás fegyelmet valósít meg, mint a frontokon. Ezért hozták létre a hadikommunizmus nevű gazdaságirányítási rendszert.

Amikor a fehérek, különösen Kolcsak admirális csapatai a legvéresebb kegyetlenséggel terrorizálták a vidéki parasztságot, akkor az orosz parasztok, bízva a bolsevikok igéreteiben (béke, földosztás) a bolsevikok mellé álltak és még az erőszakos rekvirálásokat is hajlandóak voltak elviselni.

Amikor a Vöröshadsereg egyre fényesebb győzelmekkel tisztította meg Oroszországot a fehér bandáktól, akkor a parasztok azt látták, hogy a polgárháború csendesedik, de a bolsevikok továbbra is lesöprik a padlásokat. Ezért ellenük fordultak. Belső-Oroszországban, a tambovi kerületben milliós paraszthadsereg lázadt fel a szovjethatalom ellen.

Lenin, miközben vaskézzel verette le a paraszt-lázadást, felismerte, hogy a hadikommunizmus nem adekvát formája a szocialista társadalomnak, és az elmaradott, háborúk súlytotta Oroszország nem alkalmas az adekvát szocialista gazdasági mechanizmus azonnali megvalósítására. Ezért javasolta, hogy tegyenek egy lépést hátrafelé, a kapitalizmus irányába, és a szovjet vezetés kidolgozta az Új Gazdaságpolitikát, a NEP-et.

Ezzel párhuzamosan (különösen amiatt, hogy Lenin egészsége megrendült) a párton belűl vészjósló események történtek. A párt legjobb középkádereinek jelentős része elesett a polgárháború frontjain, a pártot nagyarányú, nem igazán átgondolt pártépítési kampánnyal felhígitották. Nagyon sok karrierista, a háborús viszonyok miatt elferdült lelkű ember került a pártba és ott hamarosan vezető beosztásokat szereztek (hiszen az arra sokkal alkalmasabb, kíváló kommunisták meghaltak a frontokon). Hasonló fejlemények történtek a legfelső vezetésben is. Miközben hatalmas eszmei vitáktól kísérten hatalmi vetélkedés folyt a Központi Bizottság legtehetségesebb tagjai között, az "unalmas" adminisztratív munkák elvégzésére a nem túl okosnak megismert, de hatalmas munkabírású Sztálint kinevezték a KB főtitkárának. A titkárok ugyebár kis tintakukacok, és a főnökük a főtitkár. Ám Sztálin, ha műveltségben el is maradt KB-beli elvtársaitól, nem volt buta ember. Azonnal ráérzett, hogy micsoda hatalmat pottyantottak az ölébe, és módszeresen megkezdte a párt apparátusát hatalmi központtá szervezni. Ez a hatalmi központ Lenin betegségének előrehaladtával egyre jobban rátelepedett a pártra. Lenin utolsó írásaiban figyelmezetett arra, hogy "Sztálin elvtárs a főtitkári poszton mérhetetlen hatalmat öszpontosított a kezébe", de már későn szólt. Sztálinnak ekkor már akkora hatalma volt, hogy képes volt Lenin halála után eltitkolni a Párt elől Leninnek ezeket az utolsó írásait. Az apparátus hatalmának kiépítéséhez Sztálin kíváló eszközt talált a Lenin által a polgárháború legnehezebb időszakában ideiglenes rendszabályként bevezett "demokratikus centralizmus"-ban. Ezt a "pártélet lenini normájának" kikiáltva dogmává merevítette és segítségével gyakorlatilag kiirtotta vele a pártból a kritikai szellemet. A politikai vetélkedést háborúvá változtatva 1928-ra végleg megerősítette az általa vezetett és markában tartott apparátus hatalmát. Megtörtént Joszif Sztálin Brumaire 18-ája. Sztálin felszámolta a szovjet-hatalmat, a szovjeteket a forradalmi önigazgatás szerveiből a központi pártapparátus adminisztratív végrehajtó szerveivé degradálva, likvidálta a NEP-et, meghamisítva Marx és Lenin tanításait a szövetkezetekről, mint a szocialista termelési mód legadekvátabb gazdálkodási formáiról, a legdurvább terrorisztikus erőszakkal kolhozosította a mezőgazdaságot. A kolhozok sokkal jobban hasonlítottak a GULAG munkatáboraira, mint a Marx és Lenin megálmodta szövetkezetekre. Egészen Hruscsovig a kolhozparasztok még személyi igazolványt sem kaphattak, így azt a parasztot, aki el merészelte hagyni a kolhozát, okmányok nélkül csavargó köztörvényes bűnözőként kezelték. Az 1936-38-as években koncepciós perek sorozatával Sztálin felszámolta a szovjet hatalom forradalmi hatalmi központjait: kivégeztette a lenini központi bizottság szinte valamennyi tagját, és az 1934 évi "győztesek kongresszusa" küldötteinek zömét, kivégeztette a CSEKA minden régi vezetőjét (ha Dzserdzsinszkij nem hal meg nem sokkal a nagy perek előtt, ő is az áldozatok közé került volna, hiszen halála előtt már csak a szovjet vasutak főfelügyelője volt) és kivégző osztag elé küldte a polgárháború legkíválóbb vörös parancsnokait. A nagy perek eredményeképpen a Párt, az Államvédelem (CSEKA, NKVD, KGB) és a Vöröshadsereg teljesen a pártapparátus irányítása alá került. Ami témánk szempontjából a legfontosabb, néhány kiváló gazdasági vezető ellen lefolytatott kirakatper eredményeként a gazdaság irányítása is az apparátus kezében öszpontosult. Az új gazdaságirányítási rendszer látványos megnyílvánulásai voltak az 1934-ben indított ötéves tervek. A tervgazdaságnak nevezett rendszer lényege a kötelező tervutasítás volt (Sztálin: "a mi terveink nem tervjóslások, hanem tervutasítások"). A terveket a pártapparátus közvetlen irányítása alatt álló speciális intézmény, az Állami Tervbizottság (Goszplán) dolgozta ki, és bontotta le a legkisebb gazdálkodási intézmények szintjéig. Természetesen ebbe a vállalatoknál dolgozó munkásoknak úgyanúgy nem volt beleszólása, mint ahogy a tőkés üzemek dolgozóinak sem az őket foglalkoztató üzem dolgaiba.

A szocialista országok ezt a sztálini modellt vették át kisebb-nagyobb módosítással. A legnagyobb módosítást a magyarországi 1968-as gazdasági mechanizmus reform jelentette, amennyiben teljesen megszüntette a formális kötelező tervutasításokat. A lényeg azonban változatlan maradt - a gazdaságot a pártközpontból írányított Tervhivatal (a Goszplán magyar megfelelője) koordinálta, az egyes vállalatokat a pártközpont által jóváhagyott "menedzsment" irányította közvetlen pártirányítás mellett. A vállalati pártszervezet ugyan látszólag a helyi párttagság akaratát hajtotta végre, de ha ez így is lett volna, a munkások jelentős része - többnyire a többsége - nem volt párttag. És valójában - hála a "demokratikus centralizmus" "lenini normájának" - a helyi pártszervek a felsőbb pártszervek, és végső soron a párt központi apparátusának az utasításait hajtották végre.

A kizsákmányolás lényege - ellentétben a "marxizmus-leninizmus" oktatás által elterjesztett közhiedelemmel - nem az értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása. A Kommunista Kiáltványban Marx és Engels egyértelműen fogalmaztak: a magántulajdon, amit a kommunisták meg akarnak szüntetni, az idegen munka leigázását jelenti. Az értéktöbblet elsajátítása azáltal válik a kizsákmányolás központi kategóriájává, hogy ennek a termelésbe való visszaforgatásával fokozza a tőke az idegen munka leigázását (lásd "A tőke" fejezeteit az abszolút és a relatív értéktöbblet termeléséről - ez teszi ki az első kötet nagy részét).

Már most az apparátus, a nomenklatúra írányította szocialista vállalatok dolgozóit megfosztották a termelésbe való beleszólás lehetőségétől, munkájuk nem közvetlenül társadalmi munka, hanem a munkabérért eladott munkaerő munkája, bérmunka volt - az pedig Marx álláspontja szerint a magántulajdon másik oldala, leigázott, kizsákmányolt idegen munka.

Ám a kizsákmányolás tőkés és "szocialista" formája mégsem ugyanaz:

1) A "szocialista kizsákmányolás" kevésbé hatékony, mint a tőkés - ez lett a rendszerváltás egyik, valószínűleg fő oka. Ismét csak a "marxizmus-leninizmus"-oktatás által elterjesztett téveszme, hogy a tőkés kizsákmányoló által ellenszolgáltatás nélkül elsajátított értéktöbblet a munkásoké lett volna, ha nincs tőkés kizsákmányolás. A helyzet az, hogy a tőkés termelési mód idejének első, ám hosszú szakaszában a munkások, ha nem zsákmányolták volna őket ki, az értéktöbbletet meg se termelték volna, hiszen a munkabér termelésére szolgáló időt Marx nem véletlenül nevezte szükséges munkaidőnek, szemben az értéktöbblet termelésére fordított többlet munkaidővel. A magának termelő munkás (kisárutermelő) csak a magának szüséges munkaidőt dolgozta volna le. Ezt történelmi tények bizonyítják. A kapitalizmusban megfigyelt hatalmas, minden korábbit meghaladó műszaki fejlődés az értéktöbblet kicsikarásán alapszik. A tőkéseket erre a kapitalizmus működési törvényei késztetik, tehát a tőkés nem azért hajszolja a minél nagyobb "profitot" (valójában értéktöbbletet) mert gonosz, kapzsi ember, hanem azért, mert a kapitalista verseny erre készteti. Már a kapitalizmus keretében kialakult monopóliumok is súlyosan fékezték ezt a folyamatot. Ám még Leninben is volt egy kis (vagy nem is olyan kis) csodálat az amerikai trösztök szervezettsége iránt, és a sztálini apparátusban ez az imádat túltengett. Végső soron a "tervgazdaság" ideálja egy hatalmas, az egész gazdaságot magábafoglaló tröszt volt, illetve a közvetlen állami tulajdon és a névleges kolhoztulajdon közti eltérések miatt egy hatalmas, az egész gazdaságot magábafoglaló kartell.

2) A "szocialista kizsákmányolás" kevésbé embertelen, mint a tőkés. Ugyanis a pártapparátus a humánus kommunista eszmék - igaz erősen eltorzított - hirdetésével legitimálta hatalmát. Ismeretes, hogy a sikeres hatalomlegitimálás egyik legfontosabb feltétele, hogy a legitimáló mítoszt maga a hatalom is elhigyje. Ezért még a legkegyetlenebb terror idején is azok a munkások, akiket a terror közvetlenül nem érintett, úgy érezték, úgy érezhették, hogy a sorsuk jobb, mint a tőkés rendszerben volt. Itt a problémák igazán akkor jelentkeztek, amikor annak a generációnak a többsége távozott, amelyiknek még aktív élettapasztalata volt a kapitalizmusról, és ezzel nagyjából egyidejüleg a „tervgazdaság” el kezdte kimeríteni lehetőségeit.

A tervszerűség és a tervgazdaság
(kiegészítés a rövid tanfolyamhoz)

 

Az emberi munka a termelési folyamat célirányos összetevője (Lucien Seve terminológiája szerint a termelés döntő oldala, szemben a termelésbe bevont természeti folyamatokkal, amik a termelés meghatározó oldalát jelentik). Alapvetően minden munkafolyamat öt mozzanatra bontható fel, amely mozzanatok azonban egymásba áthatnak, elválaszthatatlanok – jól lehet, nem szétválaszthatatlanok – egymástól:

a) a cél meghatározása, felismerése, kitűzése, a cél elérését akadályozó tényezők tudatos felismerése, feltárása, számbavétele – a tervezés;

b) a cél elérését, az akadályok leküzdését szolgáló eszközök megválasztása – a szervezés;

c) az eszközök gyakorlati megalkotása és megfelelő alkalmazása – az átalakítás, a szűkebb értelemben vett termelés;

d) az eszközök alkalmazásának eredménye és a kitűzött cél egybevetése – az ellenőrzés;

e) az ellenőrzés feltárta eltérések kiküszöbölése, mint új cél kitűzése és az egész folyamat e cél szerinti megismétlése – a szabályozás.

Észre kell, hogy vegyük, az a), b) és d) mozzanatok a munkavégzők fejében zajlanak le, fizikai tevékenységek csak a c) mozzanatban vannak (a szabályozás e) mozzanata voltaképpen az előző négy mozzanat megismétlése az ellenőrzés feltárta eltérések korrekciójára). Ez által szinte természetszerűleg adódik a magából a termelési folyamatból következő munkamegosztás: a szellemi és fizikai munka elválása.

Mindamellett a munkafolyamat csak teljes egységében tekinthető tervszerűnek, az a munkamegosztás mely elválasztja a tervezés és ellenőrzés mozzanatait egymástól, és mindkettőt az átalakítás mozzanatától, az eleve megkérdőjelezi a tervszerűséget. A tervgazdaságban pedig pontosan ez történik.

Ezért nem azonos a tervszerűség és a tervgazdaság.

Tágabban megfogalmazva: Marx és Engels szerint a magántulajdon azonos a munkamegosztással, a kommunizmus célja a magántulajdon, tehát a munkamegosztás megszüntetése. A sztálini tervgazdaság nem megszüntette, hanem elmélyítette a munkamegosztás a munka öt mozzanatának az intézményi szétválasztásával:

a) a tervezés mozzanata – Állami Tervhivatal;

b) a szervezés mozzanata – Központi Bizottság, területi pártbizottságok, Állami Bank, gazdasági minisztériumok (igen nagy felbontásban: a Szovjetunióban köztársasági szinteken közel tucatnyi gazdasági ágazati minisztérium volt, de Magyarországon is volt Mezőgazdasági, Nehézipari, Kohó- és Gépipari, Könnyűipari, Kereskedelmi, Közlekedési Minisztérium);

c) az átalakítás mozzanata – a „szocialista” ipari és mezőgazdasági nagyüzemek;

d) az ellenőrzés mozzanata – Központi Ellenőrzési Hivatal (nálunk Népi Ellenőrzési Hivatal), pártbizottságok;

e) a szabályozás mozzanata – lényegében ugyanaz, mint a szervezés mozzanata

A tervgazdaság nem megszüntette a piacot, hanem szimulálta azt, a kizsákmányoláshoz hasonlóan ezt is rosszabb hatékonysággal. A piacszimuláció jellegzetes alapeleme volt a „tervalku”. Mivel a terv nem teljesítése a nagy terror idején életveszélyt, az enyhülő légkörben „csak” a pozícióvesztés veszélyét jelentette, azért a közvetlen termelésirányítók mindent (elsősorban a „szocialista összeköttetéseiket”, a korrupció sajátos „szocialista” formáját) megmozgattak, hogy a rájuk kiszabott tervszámokat csökkentessék, a terv teljesítéséhez szükséges erőforrásokból viszont minél többet szerezzenek meg. Ez a „tervalku” lényege. Vagyis a tervteljesítés eredményeit lefele nyomták, miközben az ezen eredmények eléréséhez szükséges ráfordításokat felfelé csavarták. Márpedig a

hatékonyság = eredmény : ráfordítás

tehát a tervalku szisztematikusan rontotta a tervgazdaság hatékonyságát.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tervgazdaság tervszerűség államigazgatási tulajdon Nomenklatúra

Tőke, állam, adó avagy ki tartja el a munkanélkülieket?

2014.11.09. 20:50 nandras1951

Néhány dolgot kellene tisztázni.

1) Mi a tőkés termelési mód, mint termelési mód lényege?

2) Mi a tőkés állam lényege?

3) Mi az adózás lényege?

Az én válaszaim ezekre a kérdésekre.

1) A termelés – mint azt már többször kifejtettem – az emberek szükségleteinek sajátos, társadalmi módja, ahol az emberek nem egyszerűen alkalmazkodnak a természeti környezetükhöz, hanem azt tudatosan, társadalmi tapasztalatcserével, kommunikációval alkalmazzák, azaz a természeti környezetük szükségletkielégítésre alkalmatlan dolgait (nem csak tárgyait!) alkalmasakká alakítják át. Ez utóbbi – véleményem szerint az egyetlen céltudatos – tevékenységet(általában vett) munkának nevezzük.

A tőkés termelési módnak (mint más magántulajdonon alapuló termelési módnak sem) nem az a lényege, hogy egyes emberek ellenszolgáltatás nélkül elveszik más emberek munkájának termékét, hanem az, hogy a termelés fent jellemzett általános fogalmát sajátos (specifikus) módon valósítják meg. Alapja a piac, azaz a termékek árukénti – vagyis egyenértékként való – cseréje. E csere szükségszerűen kifejleszt egy sajátos dologiasult viszonyt az emberek között: a pénzt. Az általánossá váló piac (ahol minden szükségletet áruval, csere útján elégítenek ki) sajátosan kiélezi a munkamegosztást (ami lényegében azonos a magántulajdonnal). Sajátos osztályszerkezet jön létre, ahol az egyik osztály (a tőkés osztály) a pénz kizárólagos tulajdonosa, aki azért dobja újra meg újra a forgalomba ezt a pénzt, hogy az többlettel (értéktöbblettel) kerüljön vissza hozzá. Ez a “bűvészmutatvány”, a pénz átváltozása tőkévé. E “bűvészmutatvány” titka, hogy a tőkés osztállyal szemben áll egy másik osztály – azon emberek csoportja, akik nem rendelkeznek pénzzel (sem eredeti formában, sem pénzre váltható áru formájában), csak azzal a “tulajdonnal” rendelkeznek, hogy képesek a természet dolgait pénzre váltható áruvá átalakítani. Könnyű belátni, hogy ez a képesség speciális esete az (általában vett) munkavégző képességnek. Ám ezt a képességüket nem képesek kifejteni, mivel nem rendelkeznek pénzzel, amiből termelési eszközöket vásárolhatnának, azaz nem rendelkeznek tőkével. Mivel semmi másuk nincs, csak ez a képesség, azért csak úgy tudnak megélni, ha ezt a képességüket, a munkaerejüket áruba bocsátják. Ennek az árunak az értéke azon javak értékével egyenlő, amivel a munkaerő újratermelhető (reprodukálható). Ez az újratermelés (reprodukció) az egyed- és fajfenntartás sajátos tőkés termelési módra jellemző formája, amennyiben a munkaerő “tulajdonosa”, a proletár, a munkás nem csak saját személyét, de az utódlását biztosító családját is el kell, hogy tartsa munkaereje ellenértékéből, a munkabérből. A tőkének éppen ilyen munkaerőre van szüksége a “bűvészmutatvány” végrehajtásához. S bár természetesen igyekszik e munkaerő árát a legalacsonyabbra leszorítani, és ennek érdekében a legaljasabb trükköktől sem tartózkodik, fel kell tételeznünk, hogy a tőkés termelési mód zavartalan működése miatt a munkaerő “tulajdonos” nagyjából megkapja a társadalmilag-történelmileg meghatározott reprodukciójához szükséges bért. Amit azután maradéktalanul el is költ e reprodukcióra, visszaadva ezáltal a pénzt az eredeti tulajdonosának, a tőkének. Vagyis a munkásnak csak annyira van pénze, amennyire a kisgyereknek, akinek a szülei pénzt adva neki leküldik, hogy vegyen magának fagylaltot – mindenki számára világos, hogy a fagylaltot valójában nem a gyerek vette magának, hanem a szülei. Ugyanígy a munkásosztály a tőkés termelési viszonyok között nem maga reprodukálja magát, hanem a tőke reprodukálja őt. Az senkit ne tévesszen meg, hogy ehhez olyan termékeket használnak fel, amit a munkások termelnek – amikor ugyanis azokat termelték, a munkavégző képességük már nem az övéké volt, hanem a tőkéé, aki azt megvette. Éppen ez a tőkés termelési mód lényege. Ebből pedig az következik, hogy adót csak a pénz tulajdonosa, a tőke tud fizetni. Ha az állam a kifizetett bérek egy részét vonja el adóba (feltéve, hogy a befizetett adóból nem járul hozzá a munkásosztály reprodukciójához – hogy ezt a feltételezést megengedhetjük, azt később fogom megmutatni), akkor a tőkének a reprodukció költségei felett az elvont adót is ki kell fizetnie a bérben, tehát a munkások adófizetése a kisgyerekek fagylaltvásárlásához hasonlítható.

2) A tőkés állam a tőkés osztály hatalmi szervezete. Ennek keretében:

a) Az állam a tőkés társadalom fenntartására, védelmére szolgáló erőszakszervezet;

b) Az állam az össztőkés érdekek megjelenítője akár az egyes egyéni tőkékkel szemben is;

c) Az állam a társadalmi béke fenntartója, koordinátora, amely azokat a társadalmi helyzeteket próbálja (több-kevesebb sikerrel) kezelni, ahol a tőkés társadalom fő koordinátora, a piac kudarcot vallott (a piac monopolisztikus, oligopolisztikus korlátozása, a piaci tevékenységek externál hatásai, a közjavak termelése és finanszírozása).

Sajnos bizonyos, többé-kevésbé vulgáris marxista források csak az a) funkciót hangsúlyozzák, mig mások elfeledkezve az a) és b) funkciókról (illetve az utóbbit alaposan félreértve) az államot a c) funkció túlértékelésével fetisizálják (és például az államosítást eleve a tőke korlátozásaként, sőt egyenesen szocializmusként értékelik).

Természetesen elméletileg a tőkés állam vizsgálatánál a b) és c) funkcióktól el lehet vonatkoztatni (nem megfeledkezve arról, hogy ez a valóság durva leegyszerűsítése), mig az a) funkciótól elméletileg sem lehet elvonatkoztatni, mert az a tőkés állam lényege. Ha tehát – szigorúan elméleti alapon – elvonatkoztatunk a c) funkciótól, akkor valóban feltételezhetjük, hogy az adókból nem költenek a munkásosztály reprodukciójára – ahogyan azt fentebb tettem.

3) Az adó több funkciót tölt be a tőkés állam fentebb elkülönített a) b) és c) funkciójához kötötten.

a) az adó alapvető funkciója a tőkés állam működési költségeinek fedezése. Ez akkor is létezik, ha – elméletileg – eltekintünk a tőkés állam b) és c) funkcióitól.

b) az adónak van gazdaságpolitikai funkciója, ami kapcsolható a tőkés állam b) és c) funkcióihoz.

c) az adónak van szociálpolitikai funkciója, ami elsősorban a tőkés állam c) funkciójából következik.

Ha az adónak csak az a) funkciója lenne, akkor elméletileg az állam kiszámolhatná, hogy mennyi a fedezendő költsége (ezt a megbízója, a tőkés osztály árgus szemekkel ellenőrizné és minimizálná), majd megszámolná, hogy hány élő tagja van a társadalomnak és elosztva a kiszámított költségeit a társadalom tagjainak számával megkapná, hogy minden egyes embertől (a csecsemőktől az aggastyánokig) mekkora összeget kell beszednie. Ez elméletileg roppant egyszerű, gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Ha figyelembe vesszük az adók összes funkcióját, akkor a kép még bonyolultabb.

Valójában az állam az adót a jövedelmekből vonja el.

a) Közvetlen adó: különböző technikákkal a jövedelmekkel valamilyen módon arányosan vonják el az adót (SZJA, nyereségadó stb.)

b) Közvetett adó: a jövedelem elköltésekor vonják el az adót (ÁFA, jövedéki adó, stb.)

c) Vagyonadó: a vagyonná felhalmozott jövedelem után vonják el az adót (gépjármű adó, ingatlan adó, értékpapír adó, stb.)

Az adónak vannak “álcázott” formái:

a) Adó az adó, ha az adófizető közvetlenül, személyesen semmilyen ellenszolgáltatást nem kap érte

b) Illeték az adó, ha formálisan az adófizető személyre szóló államigazgatási szolgáltatást kap érte (telekkönyvi bejegyzés, fellebbezés iktatása stb.) Természetesen a kapott szolgáltatás értéke/költsége általában köszönőviszonyban sincs a befizetendő illeték nagyságával.

c) Járulék az adó, ha az adófizető – bizonyos feltételek fennállása esetén – értékarányos szolgáltatást kap érte (egészségügyi járulék, nyugdíj-járulék stb.). Az orbáni Alaptörvény a járulékokat közönséges adókká degradálta, mivel nem garantálja állampolgári jogként a befizetett járulékok ellentételezését.

Mindez az adórendszert rendkívűl elbonyolítja, és ezért mikroszinten egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mennyi adót fizet. Ám mindezek azok a “fák, amik eltakarják az erdőt”. Makroszinten ugyanis minden adót csak a pénz tulajdonosa, a tőkés osztály fizethet – ám ennek terhét a fogyasztók, mindenek előtt a munkásosztály, viselik, akikre a tőkés osztály az adókat az árakban áthárítja.

Tehát a munkások – bár ők termelik meg a fogyasztási javakat – a tőkés termelési módban a tőke eltartottjaiként szerepelnek (a “munkaadók-munkavállalók” hazug és mégis igaz – dialektika! – sablonja alapján).

De a tőke eltartottja – az adók révén – az állam is.

Így bárki adja közvetlenül a munkanélküli tartalékseregnek a megélhetéshez szükséges javakat (a tőke jótékonykodva, a dolgozó munkások szolidaritásból, az állam szociális segélyként) végső soron e tartaléksereget is a tőke tartja el.

Pontosan ezért nevezik ezt a termelési módot tőkés termelési módnak.

Szólj hozzá!

Kalózpárt, Magyarország: Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) III.

2014.04.11. 15:56 nandras1951


Függelék

 

MONETATIVE

 

A kezdeményezés leírása

 

Közkézbe a pénzteremtést!

 

Az aktuális bank- és államadósság-válság a pénzrendszerben gyökerezik. A válság pénzügyi okainak közös monetáris eredete van: a bankrendszer többszintű pénzteremtése. Az így teremtett pénz manapság elsősorban pénzügyi befektetésekbe folyik, és ezáltal spekulációs buborékokhoz, inflációhoz és túlzott eladósodáshoz vezet. A pénzügyi szféra és a reálgazdaság azonban csak stabil és igazságos pénzrendszerre épülve tudnak jól működni. Ezért tűztük ki célul

  1. a pénzteremtés állami előjogának helyreállítását,
  2. a kereskedelmi bankok által történő pénzteremtés megszüntetését és
  3. új pénz forgalomba hozatalát állami kiadások útján.

 

A pénz uralja a világot – de ki uralja a pénzt?

 

Mindenki használ pénzt, de a pénzrendszer működése a legtöbbek számára olyan homályos marad, mint a „részleges tartalékrendszer“ vagy a „kettős pénzteremtés“ fogalma. A pénzrendszerrel kapcsolatos homály fenntartása a kereskedelmi bankok érdekében áll. Ezek a bankok tudniillik kivették az állami jegybankok kezéből a pénzteremtést. A jegybankok manapság lényegében csak a készpénzt bocsátják ki, amely az adott országtól függően a teljes pénzmennyiség csupán 5-20 százalékát teszi ki. A fennmaradó 80-95 százalékot, amely nem készpénz, a bankok hozzák forgalomba hitelként az ügyfelek számláján történő jóváírással.

Az utóbbi időben a pénzteremtés elsősorban a pénzügyi spekulációt szolgálta, amely hatalmas kárt okozott a reálgazdaságnak. A kereskedelmi bankok önállósult pénzteremtése a tőzsdei és konjunkturális ciklusok szélsőséges kilengéseit okozza – teljesen elrugaszkodott fellendülést, majd meredek hanyatlást és adósságválságot. Ilyenkor a bankok válságával az ügyfeleik betétei is veszélybe kerülnek. Ha az állam garanciát vállal a csőd szélén álló bankokért és az ügyfelek betéteiért, akkor a közre hárulnak a veszteségek, míg a nyereség magánzsebekbe folyik.

A kereskedelmi bankoknak nincsen sem nemzetgazdasági, sem társadalmi elkötelezettségük. Ezért nem szabad rájuk bízni a pénzteremtésnek a köz számára kulcsfontosságú feladatát. Modern társadalmunkban a pénzrendszer a jogrend része, és alkotmányos jelentősséggel bír.

 

Állami pénz, nem a bankok államosítása

 

Célunk ezért az, hogy egyedül egy független közintézmény hozhasson forgalomba pénzt. Az Európai Unióban ez a szerep a Európai Központi Bankot és a hozzá tartozó nemzeti jegybankokat illeti meg. A jegybankoknak negyedik hatalmi ággá kell válniuk: monetatív hatalmi ággá a legiszlatív, exekutív és judikatív hatalmi ágak mellett. A bíróságokhoz hasonlóan a jegybankoknak is olyan, kizárólag a törvényi előírásoknak megfelelő intézményként kell működniük, amely független a politikai erők és a pénzügyi szféra érdekeitől. Egy ilyen pénzrendszerben helyi pénzek és kooperációs elszámolórendszerek is szerepet kaphatnak.

A pénzteremtés megcélzott reformja egyszerűen kivitelezhető: A banki folyószámlákon lévő számlapénz olyan hivatalos fizetőeszközzé lesz nyilvánítva, mint a készpénz. És ezután egyedül az állami jegybankoknak van joguk pénzt – így számlapénzt is – forgalomba hozni. Ezáltal ugyanaz történne a számlapénzzel, mint száz évvel ezelőtt a papírpénzzel, amikor a magán úton kibocsátott bankjegyeket az állami jegybankok által kibocsátott bankjegyek váltották fel. Ma az a cél, hogy a kereskedelmi bankok sem stabilnak, sem biztonságosnak nem mondható számlapénzét teljes értékű hivatalos fizetőeszközzé alakítsuk. Így államosításra kerülne a ma javarészt magánkézben lévő pénzteremtés, a kereskedelmi bankok azonban nem.

A kormány és a parlament semmilyen igényt nem támaszthat a független állami jegybankkal szemben. A jegybank saját hatáskörben dönt az újonnan teremtendő pénz mennyiségéről, az új pénzt azonban kamatmentesen a kormány rendelkezésére bocsátja, amely állami kiadások útján forgalomba hozza azt. (Az újonnan teremtett pénz összege az elmúlt években az euroövezetben átlagosan évi 300 milliárd euro volt, Magyarországon pedig átlagosan évi 400 milliárd forint, ami a hazai államháztartás 4 százalékának felel meg.)

A magánkézben és közkézben lévő kereskedelmi bankok a pénzreform után is szabadon tevékenykedhetnek a pénzügyi piacokon a törvény által kijelölt keretek között.

Csupán új számlapénzt nem hozhatnak létre, hanem csak azt a pénzt használhatják, amelyhez bevételként hozzájutnak, illetve amelyet a pénzpiacon vagy az ügyfeleiktől felvesznek – tehát csak azzal a pénzzel operálhatnak, amely készpénzként a kasszában vagy a jegybanknál vezetett számlájukon megvan.

A kereskedelmi bankok által történő pénzteremtés egyszerű módon megszüntethető: A banki ügyfelek meglévő folyószámláit ki kell emelni a bankok mérlegéből és különálló, jogilag az ügyfeleket megillető pénzszámlákként kell azokat vezetni.

 

A közjót szolgáló pénzrendszer

 

A röviden ismertetett pénzreform öt jelentős előnnyel járna. Először is biztonságosak lennének a bankbetétek, mert a számlákon lévő pénz a bankok csődje esetében sem veszne el. Egy esetleges bankválság nem veszélyeztetné a pénzforgalom működését és így csökkenne a társadalomnak a bankokkal szemben fennálló kiszolgáltatottsága.

Másodszor megszűnne a bankok pénzkínálatának szélsőséges ingadozása. Elapadna a spekulációs buborékokat tápláló olcsón előteremthető hitelpénz. A pénzkínálat állandósulna és mérséklődnének a konjunkturális és tőzsdei ciklusok.

Harmadszor a jegybank pontosan irányíthatná a pénzmennyiség alakulását. A kereskedelmi bankokkal ellentétben, amelyek pénzteremtése kiszámíthatatlan, a jegybank képes volna a reálgazdaság fejlődésének megfelelően szabályozni a pénzmennyiséget, és így hatékonyan felléphetne spekulációs buborékok kialakulása és az infláció ellen.

Negyedszer a pénzteremtésből származó nyereség – az ún. seigniorage – teljes mértékben a államkasszába folyna, és nem extraprofitot jelentene a kereskedelmi bankok számára. A pénzmennyiség növekedése akkor nem okoz pénzromlást, ha a reálgazdaság növekedésének felel meg. Magyarországon a jelenlegi keretfeltételek között a gazdaság 2 vagy 3 százalékos növekedésének megfelelő pénzmennyiség-gyarapodás 500 illetve 750 milliárd forint volna, ami az államkasszába kerülhetne és az állami kiadások 5 illetve 7,5 százalékát tenné ki.

Ötödször – és ennek az aktuális helyzetben különösen nagy jelentőssége van – egyedülálló alkalom nyílik arra, hogy a nyomasztó államadósságot néhány év alatt lénygesen csökkentsük, méghozzá fájdalmas megszorítások nélkül. A megcélzott pénzreformmal tudniillik az állam által teremtett jegybankpénz váltaná fel a kamatokkal terhelt hitelpénzt – mind a banki ügyfelek számlapénzét és a bankközti számlapénzt, mind a kereskedelmi bankok a jegybankkal szemben fennálló hiteleit. A hitelpénz teljes állományát néhány év alatt helyettesítené a jegybankpénz, és így az államháztartás egyszeri, kiugróan magas bevételhez jutna. Ez a bevétel, amely meghaladná a 7 000 milliárd forintot, elegendő volna ahhoz, hogy a magyar államadósság egyharmadát visszafizessük.

Az olyan intézkedések, mint a tőzsdei ügyletek forgalmi adója vagy a bankok saját tőkéjének növelése csekély eredménnyel járnak mindaddig, amíg a banki és pénzügyi válság monetáris okait nem szüntetjük meg. Strukturális megoldásra van szükség – arra, hogy a számlapénzt felváltsa a jegybankpénz, és az állami jegybank független monetatív hatalmi ággá váljon.

---------------------------------------------

Kritika helyett

 

(Részlet egy gazdaságinformatikusok számára írt főiskolai jegyzetemből)

A pénznek három tiszta és legalább egy vegyes formája van:

  1. Az árupénz, ami tipikusan az arany. Ezzel foglalkoztunk még a mikroökonómia előtt, a közgazdaságtan általános fogalmainak tárgyalásakor. Itt mindezt nem ismételjük meg. Forgalomba elvileg igen egyszerűen kerül. Előállítója (aranypénz esetén az aranybányász) áruként viszi a piacra, ahol a piac ismert folyamatai révén pénzként kezd funkcionálni. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Az aranypénz értéke súlyának és tényleges aranytartalmának a függvénye. Ezek ellenőrzése pontos műszereket (mérlegeket) és körülményes eljárásokat igényel, ami meglehetősen megnehezítené a pénzforgalmat, ha mindenkinek magának kellene ezekről gondoskodni. Valójában azonban a technikai és társadalmi munkamegosztás elég hamar kialakítja azt az intézményrendszert, amely e feladatot magára vállalja. A társadalom egyes tagjai arra szakosodnak, hogy ezeket a műveleteket a többiek részére közhitelesen elvégezzék. Ezek a pénzváltók, akiknek a sok apró államból álló Itáliában volt különösen fontos szerepük. Az egyes városállamok határán nagy számban működtek ilyen pénzváltók, akik a különböző városállamok arany és ezüst pénzeit váltották át általuk hitelesített érmékre, amelyeket az adott városállamban minden további nélkül szívesen elfogadtak. Szolgálataik fejében a nemesfémek egy részét megtartották, és hamarosan jelentős készpénzkészlettel rendelkeztek. Ezeket kamatra kihitelezték azoknak, akiknek éppen hitelre volt szükségük. Mivel a pénzzel való foglalatosság miatt kénytelenek voltak megfelelő biztonsági berendezésekről (acélkazetták, testőrség stb.) gondoskodni, azért hamarosan arra is vállalkoztak, hogy idegen pénzeket megőrzésre átvegyenek. Mivel pedig jó referenciáik voltak saját tőkéjük kamatoztatásáról, a náluk pénzt letétbe helyezők egyre gyakrabban arra is felkérték őket, hogy az ő pénzüket is forgassák meg és a kamat megosztásával fizettek e szolgáltatásért. E pénzváltók (akiket jellegzetes kispadjaik – a kispad olaszul „banco” – után bankároknak, üzletüket bankoknak nevezték) a pénzpiac motorjaivá, központi figuráivá váltak.

A pénz nem hagyta hidegen az államot megtestesítő uralkodókat sem. Hatalmuknál fogva alkalmasak voltak arra, hogy a pénzérméket hitelesítsék. Ennek érdekében monopoljogot gyakorolva felvásárolták a nemesfémbányák termékeit és saját, ellenőrzött pénzverdéikben meghatározott súlyú és finomságú érmékké verették azokat, általában ellátva az állam (az uralkodó) jelével, ami vagy az uralkodó arcmása vagy az állami címer volt. Az érme másik oldalára általában a törvényben rögzített egységben mért névérték nagyságát tüntették fel – innen a magyar „fej vagy írás” kifejezés, ami például az oroszoknál „kátyka vagy sas” alakú (Nagy Katalin cárnőre, illetve a kétfejű orosz birodalmi sasra utalva). Az ilyen érmét „mérlegelés nélkül” el illett fogadni – ez persze pontosan addig tartott, ameddig az állam (az uralkodó) hatalma. Ahol az véget ért, ott léptek működésbe a bankárok, ahogy arról az előbb már szót ejtettem. Azt az intézményt, amely a nemesfémeket begyűjtötte, az állami érméket előállította, és forgalomba hozta összefoglalóan államkincstárnak szokás nevezni. A kincstár szolgálatait a nemesfémbányák bányajáradékával és egyéb adóbevételekkel fizettette meg. Ebből a bevételből vásárolta fel a nyers nemesfémet. A járadék szinte automatikusan került a kincstár birtokába, hiszen nyilván a nyers fém súlya jóval nagyobb volt, mint az érte adott vert érméké. Látni fogjuk, hogy a kincstárnak ez kevés volt.

Az aranypénz forgalmában tehát a bankok és az államkincstár fontos szerepet játszottak. E szerepek nem voltak meghatározóak magának az aranynak a pénzként való funkcionálásában, de előfeltételei voltak annak, hogy az aranyat helyettesítő pénzjelek átvegyék az aranytól a pénzfunkciókat, maguk váljanak pénzzé.

  1. A papírpénz. Történelmileg az első pénzként funkcionáló pénzhelyettesítőket az államkincstár bocsátotta ki, általában valamilyen rendkívüli feladat finanszírozására. Jellegzetesen ilyen rendkívüli feladat egy erős központi zsoldos hadsereg létrehozása és fenntartása. A papírpénz tehát az államkincstár által kibocsátott, saját belső értékkel nem rendelkező kényszerárfolyamú fizetési eszköz, a kincstár fizetési igérete. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy anyaga papiros legyen. A magyar történelem egyik legismertebb papírpénze a sárgarézből készült Rákóczi-garas. A papírpénz lényegében egy klasszikus pénzhamisítás végső kifejlete. A pénzverés monopóliumával az uralkodók már a római császárok óta visszaéltek. Állandóan napirenden voltak az érmék „körülnyírásai”, amikor is az érméket rendeletileg bevonták és azonos névértékben, de kisebb nemesfémtartalmú újveretű érmékre cserélték azokat ki. Ennek emlékét őrzi a pénzügytanban honos kifejezés a pénzcseréből származó „kamara haszna” – ami a modern inflációk jellegzetes kísérője. A pénz „körülnyírásától” már csak egy lépés volt az értéktelen anyagú fizetési ígéretek pénzként való elfogadtatása.

A papírpénz stabilitása kizárólag az állam hitelétől függ. Azt pedig maga a papírpénz kibocsátása erősen rongálja. Sajátos önmagát gerjesztő folyamat indul be. A papírpénz megrendíti az állam hitelét, ami gazdaságilag az áruknak a piacokról való eltünedezésében jelenik meg. Ugyanis a papírpénzt kötelező elfogadni, de nem kötelező az árukat kivinni arra a piacra, ahonnan a papírpénz a nemesfém pénzeket kiszorította (Grasham-törvény). Ha az állam arra akarná kényszeríteni az alattvalóit, hogy adják elő áruikat, akkor nem papírpénzt bocsátana ki (vagyis nem pénzt hamisítana), hanem rekvirálna (vagyis rabolna). Az áruhiány megemeli az árakat. Az eddig kibocsátott papírpénz már nem elég a kitűzött cél finanszírozására, azért a kincstár újabb papírpénzt bocsát ki, ami újabb csapást mér az állam hitelére – ennek további áruk eltűnése, és az árak további emelkedése lesz a biztos jele. Mire ismét működésbe hozzák a „bankóprést”, azaz újabb papírpénztömeget dobnak a forgalomba. Lavinaszerűen szaporodik a papírpénz, és amilyen gyorsan nő a tömege, annál sokkal gyorsabban tűnik el a beléfektetett bizalom, csökken a papírpénz vásárló ereje. Ezt a folyamatot nevezik klasszikus inflációnak.

A folyamat igen hasonlatos ahhoz az állatorvosi esethez, amikor a szarvasmarha beszabadul a lucernásba, ott mohón telezabálja magát friss lucernával, amiből a bendőjében gázok szabadulnak fel. A felszabaduló gázok tévesen éhségérzetet okoznak az állatnak, aki még mohóbban zabálja a lucernát. Végül a lucernából képződő gázok luftballonként fújják fel a szerencsétlen állatot, amely ebbe természetesen belepusztul. Az állatorvosi szakkönyvek a szarvasmarhának ezt a felfúvódását latinul inflationak azaz inflációnak nevezik. Ezt vette át a közgazdaságtan a papírpénz „felfúvódására”.

  1. Hitelpénz. Láttuk, a papírpénz az állam hitelén alapszik, és azt is láttuk, hogy ez az alap nem valami szilárd. A hitel azonban nem mindig ilyen ingatag jelenség. Ellenkezőleg, jól működő piacgazdaság nem létezhet hitel nélkül. Csakhogy e mögött a hitel mögött nem a megfoghatatlan államhatalom áll, hanem maga a termelés.

A hitel szó nem csak a magyar nyelvben származtatható a hit szóból, hiszen az európai nyelvek többségében honos kredit (ugye a magyar diákoknak is ismerős?!) szó a latin credo, azaz hit szóból származik (hogyan került Pilátus a krédóba? Hát úgy hogy a keresztények fő imádságában, a Hiszek egyben – Credo – emlegetik a megváltót elítélő római helytartó nevét).

A mikroökonómiából tudjuk, hogy a vállalkozó nem csak bérbe veszi a tulajdonosoktól a termeléshez szükséges inputtényezőket, de ráadásul azokat utólag, a realizált áruból származó árbevételből fizeti ki, vagyis a realizálásig a tényező tulajdonosok hiteleznek a vállalkozónak, mert elhiszik, hogy annak lesz árbevétele és fog tudni fizetni. A hitelezés egyik legegyszerűbb módja a váltó elfogadása. A váltó a papírpénzhez hasonló fizetési ígéret, csak ezt nem az államkincstár bocsátja ki, hanem a vállalkozó, és nem kényszerárfolyamú, hanem a tényezőtulajdonos bizalmán, a vállalkozó hitelén alapul. Egyfelől ez csak a tulajdonos és a vállalkozó közötti ügylet, ezért a váltó nem helyettesíti teljes körűen a pénzt – legfeljebb egy nagyon szűk körben, ami a közvetlen bizalom köre, és így a Grasham-törvény sem lép működésbe – a váltó nem szorítja ki a pénzt a piacról. Másfelől viszont a vállalkozó hitele eléggé véges, ezért a váltóban nagyon nagy a kockázat. Mivel a pénz ott van a forgalomban, azért a váltót elfogadó tulajdonos szívesebben látna pénzt a váltó helyett a markában. Ezt a kívánságát némi fizetség ellenében a bank teljesíti neki, amikor leszámítolja, diszkontálja a váltót, azaz a hitelkamat egy részének fejében készpénzre cseréli ki azt.

Ha a váltóleszámítolás már a termelés megszokott részévé válik, és a bank a vállalkozók széles körében a biztos pénzügyi pontot jelenti, akkor a bank egy nagy lépésre szánhatja el magát. A leszámítolásra benyújtott váltókat nem készpénzre, hanem a saját váltójára, a bankjegyre váltja be.

A hitel másik formája az, amikor a pénztulajdonosok a pénzüket betétként a bankba helyezik el. Ekkor a vállalkozók nem kísérleteznek a (Magyarországon például történelmi okokból roppant) bizonytalan váltóval, hanem a bankhoz fordulnak hitelért, aki is a nála elhelyezett betétekből nyújtja a hitelt. Természetesen fel kell készülnie arra az esetre, hogy ha valamelyik betétes meggondolja magát, és ki akarja venni a pénzét a bankból, akkor legyen miből kifizetni. Ezért a betétek egy részéből tartalékot képez. Mivel a betétesek többsége azért rakta a pénzét a bankba, mert kamatjövedelmet akar kapni, és esze ágában sincs kivenni betétjét a bankból, azért a tartalék a teljes betétállomány egy szinte elenyésző része kell, hogy legyen.

Egyéb technikai formái is lehetségesek a hitelnek, témánk szempontjából csak az a lényeges, hogy végső soron a tulajdonos és a vállalkozó közé minden esetben belép a bank.

Egy pezsgő piacgazdaságban nem egy, hanem (több) tucatnyi bank működik. Az állam ismét nem akar kimaradni a pénz-bizniszből, ezért a pénzpiac legmegbecsültebb bankját (esetleg kettőt, hármat, de nem többet) monopoljogokkal ruház fel. A legfontosabb jog, hogy a kiemelt banknak egyedül engedi meg a saját váltóját, bankjegyét pénzként funkcionáltatni, mindenki más esetében az ilyen kísérletet pénzhamisításként értékeli, és a törvény szigorával lesújt. Mivel e jog birtokában – legalább is látszólag – a privilegizált bank(ok) veszi(k) át az államkincstár papírpénz kibocsátási jogát, azért e bankot (a továbbiakban feltesszük, hogy csak egy van) emissziós vagy jegybanknak nevezik. A jegybank általában felszámolja közvetlen kapcsolatait a termelési és kereskedelmi vállalkozókkal és kizárólag a többi bankkal folytat ügyleteket. Ezzel kétszintűvé válik a bankrendszer, a jegybankkal szemben az alsóbb szintet a kereskedelmi bankok alkotják. A jegybank másik államilag szavatolt jogköre, hogy meghatározhatja a kereskedelmi bankok hiteltartalékainak mértékét és kötelezheti a bankokat, hogy e tartalékot egy általa ellenőrzött elkülönített számlán tartsák. Ez a kötelező tartalékráta joga.

A kétszintű bankrendszerben a pénzkibocsátás mechanizmusa az úgynevezett pénzmultiplikátor, amiben a jegybank irányításával az egész bankrendszer részt vesz.

Vizsgáljuk meg modellszerűen ezt a mechanizmust. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a kétszintű bankrendszer mindkét szintjét egy-egy bank testesíti meg, azaz egy jegybank és egy kereskedelmi bank működik. Az állam törvényileg előírja, hogy minden vállalat köteles pénzügyeit a kereskedelmi bankban vezetett számláján keresztül intézni.

Hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennyi pénz van már a forgalomban és összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy miképpen jut a forgalomba egy újabb pénztömeg!

A jegybank látszólag ugyanazt csinálja, mint a papírpénz esetében az államkincstár, azaz kibocsát egy MJB tömegű fedezetlen papírpénzt. Ez lesz a jegybank-pénz.

Ám ezt a pénztömeget nem közvetlenül a forgalomba dobja, mint ahogyan azt az államkincstár tenné, hanem betétként elhelyezi a kereskedelmi bankba. Hogy ezt váltó viszontleszámítolással, vagy hitel-refinanszírozással, esetleg valamilyen más technikával teszi, az elbeszélésünk szempontjából közömbös. A lényeg az, hogy az összeg megjelenik a kereskedelmi bankban kihitelezhető betétként. A jegybank előírja a kereskedelmi banknak, hogy minden nála elhelyezett betétből annak t-ed részét (0<t<1) helyezze el a tartalék számlán, és az ő engedélye nélkül ne nyúljon hozzá.

A kereskedelmi bank tehát a nála újonan elhelyezett jegybanki betét t-d részét elhelyezi a tartalékszámlán, a többit pedig kihitelezi:

        Hitel        Tartalék

        MJB×(1-t)        MJB×t

A kihitelezett összeget a hitelt felvevő vállalkozó természetesen mihamarabb elkölti, hiszen azért vett fel hitelt. Mivel minden vállalat számlát vezet a kereskedelmi banknál, azért az elköltött pénz azonnal megjelenik valakinek a számláján, tehát betétként. Félreértések elkerülése végett, nem a hitelt törlesztették, hanem az elköltött hitelt betétként elhelyezték a kereskedelmi bankban. Amit az természetesen az ismert szabályok mellett ismét kihitelezhet:

       MJB×(1-t)2       MJB×(1-t)×t

Ezt a betétet ismét ki lehet hitelezni:

       MJB×(1-t)3       MJB×(1-t) 2×t

És így tovább, elvileg a végtelenségig, gyakorlatilag addig, amíg a két összeg közül a nagyobbik is a mérés pontossági határa alá kerül. A kihitelezett kommulálódó (göngyölt) összeg a forgalomba kerülő hitelpénz, a tartalékszámlán kommulált összeget a jegybank voltaképpen kivonta a forgalomból. Mindkét összeg egy-egy konvergáló mértani sor, amelyek összege rendre:

       MJB/t       MJB

Vagyis, ha a kötelező tartalékráta például 5%, akkor a forgalomba a jegybankpénz 20-szorosa kerül, míg a tartalékszámlán a jegybank éppen az általa kibocsátott („hamisított”) papírpénztömeget vonja vissza a forgalomból. Azaz a jegybank úgy viselkedett, mint a mesebeli okos leány: hozott is, meg nem is, hamisított is, meg nem is pénzt. A forgalomban a termelés által hitelesített hitelpénz forog. Ennek elég nagy a hitele – legalább is, amíg a gazdaság reálszférája rendben van – és így elég stabil a vásárló ereje.

  1. Modern vegyes pénz. Látni fogjuk, hogy a modern gazdaságban az állam gazdasági szerepvállalása szinte elkerülhetetlen. Ennek költségeit meg kell finanszírozni. Nem célszerű ezt a bankópréssel megtenni, hiszen a papírpénz a klasszikus inflációhoz vezet. Ez pedig megingatja az állam hitelét, ami nem igazán vág az állam érdekébe. Jó lenne megismételni a jegybank fentebb leírt „okos leány” trükkjét! Ha ez teljesen nem is lehetséges, valami hasonló elérhető. Az államkincstár nem pénzt hamisít, hanem államkötvényeket bocsát ki. Valamilyen technikával eléri, hogy e kötvényeket a jegybank jegybankpénzért átvegye. A konkrét technikai megvalósulás tárgyalásunk szempontjából ismét irreleváns. Ám az a pénz, amit a kincstár a kötvényekért kap, nem rakódik le a tartalék számlán, és nem vonódik ki a forgalomból. Ellenkezőleg! Az állam sietve kiköltekezik, és a jegybanki papírpénz tartósan bekerül a forgalomba. Mivel formailag, megjelenésükben ezek a pénzek megkülönböztethetetlenek a hitelpénzként forgóktól, azért a kétféle pénz egymásba olvad.

A keverék pénz stabilitása messze a papírpénzé fölött van, de nem kevésbé messze a hitelpénzé alatt is. A modern pénzben a hitelpénz tartalom stabilizálja a papírpénz tartalmat, ezért a vegyes pénz nem fog néhány nap vagy hét leforgása alatt elinflálódni. Viszont a papírpénz tartalom destabilizálja a hitelpénz tartalmat, vagyis a modern vegyes pénz képes viszonylag lassan inflálódni.

Szólj hozzá!

Kalózpárt, Magyarország: Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) II.

2014.04.10. 12:54 nandras1951

Dr. Nagy András megjegyzéseivel

2. Az FNA-nak egy másik alapgondolata, hogy a jelenlegi rendszerszintű társadalmi-gazdasági problémáink a termelési és fogyasztási paradigmákból adódnak és ezek újraértelmezése nélkül problémáink kezelhetetlenek. Lássuk mik ezek a paradigmák?

 

a) Termelés-fogyasztás-adózás: A máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek, mint a klasszikus liberális közgazdaságtan (Adam Smith), a neoklasszikus közgazdaságtan, a neoliberális, a monetatív vagy akár keynes-i közgazdasági elméletek a kapitalista termelésben jelentkező és ismét visszatérő krízisekre nem tudtak kielégítő választ adni. Ezek a krízisek ciklikusan visszatérnek. Ez a termelési-fogyasztási-adózási logika negatív visszacsatolás (mikor egy zárt folyamat saját magát felerősíti) jelenségével magyarázható. Vagyis, a növekvő termelékenység mellett kevesebb munkahelyre van szükség, ezzel kevesebb adózó ember lesz foglalkoztatva. Mivel az adófizető egyre kevesebb az adókat növelni kell, hogy a rendszer ne boruljon. A több adó alacsonyabb nettófizetést jelent, ez kevesebb fogyasztáshoz vezet, ami kisebb termelést követel, és ezzel kevesebb munkahelyre van szükség. És ez a folyamat a kapitalista gazdaságban a történelem folyamán mindig spirálszerűen begerjedt, sok esetben társadalmi feszültségekhez és háborúkhoz, forradalmakhoz is vezetett.

Egészen természetes, hogy a szerzők a máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek sorába beveszik Adam Smith elméletét (David Ricardo már nem érdemelt tőlük név szerinti megemlítést), a neoklasszikus közgazdaságtant, logikai és időrendben ugyan felcserélve a keynesianus és a neoliberális elméleteket, sőt valamilyen „monetatív” elméletet is (a Googleban rákeresve kizárólag német utalásokat találtam, sejtésem szerint a monetarizmusra gondoltak, de az meg lényegében azonos a neoliberalizmussal). Csak éppen a marxi közgazdaságtani életművet hagyták említés nélkül, ami lehet, hogy nagyságrendekkel jelentéktelenebb az említetteknél, de egy előnnyel hozzájuk képest mindenképpen rendelkezik: a kapitalista termelésben jelentkező és ismét(elten) visszatérő krízisekre nem csak tudott kielégítő választ (valójában elemzést) adni, de ezt az elemzést a gazdaságtörténelem sokszorosan igazolta is. Persze a szerzőknek erre nincs is szükségük, hiszen ők is produkáltak egy elemzést (amit előttük – a figyelmen kívűl hagyható jelentéktelen Marxon kívűl – még egy közgazdaságtani iskola sem tudott megtenni, úgy hogy szerzőink méltán aspirálhatnak a közgazdasági Nobel emlék-díjra). Ennek az elméletnek a lényegi eleme az adók szerepe, úgy, hogy immár érthető, miért nem történt említés David Ricardoról, hiszen az ő „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” című fő művének körülbelül kétharmadában azt tárgyalja, hogy egy piacgazdaságban az adórendszer annál jobb, minél kisebb és jelentéktelenebb, és ez az álláspont egészen a „hosszú XIX. század” legvégéig (az első világháborúig) megingathatatlan alapigazságnak számított. Így az ő halála után kezdődő és az 1929-33-as Nagy Válságig tartó konjunktúra-ciklusokra nem tudták szerzőink kitűnő elemzését alkalmazni. És persze a marxi ciklus-elmélet is ott hibádzik, hogy nem tulajdonít az adózásnak olyan kitüntett szerepet, mint a Nobel-díj várományos szerzőink. Az ő (Marx) butácska elmélete azon alapszik, hogy a munkabérnek kettős ellentmondó szerepe van: egyfelől, mint megtakarítandó költség jelenik meg az adott munkást foglalkoztató vállalat számára, másfelől, mint bővítendő fizetőképes kereslet jelenik meg a társadalmi össztőke számára. Ez az ellentmondás, amely lényegében a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között feszül, adja a túltermelési válság potenciális lehetőségét. Ebből valóság azáltal válik, hogy a profitmaximalizáló vállalat a műszaki haladás révén a munkaerő egy részét új, termelékenyebb technikával váltja ki (technológiai munkanélküliség), majd az emiatt drasztikusan csökkenő fizetőképes kereslet további elbocsátásokat indukál (konjunktúrális munkanélküliség), ami újabb fizetőképes kereslet csökkenést okoz stb. stb. A keynesi gazdaságpolitikai receptnek az volt a lényege, hogy ezt a folyamatot az állam által mesterségesen támasztott pótlólagos kereslettel fékezzék. Ez azután bevitte a rendszerbe az adókat és az inflációt is, ami az úgynevezett stagflációhoz, az infláció és a túltermelési válság együttes fellépéséhez vezetett. Erre válaszul a monetarista-neoliberális korrekció („monetarista ellenforradalom” – Milton Friedman) lefékezte az inflációt, de cserében megnövelte az eladósodást és lényegében ez vezetett napjaink „pénzügyi válságához”, ami valójában pénzügyi köntösben jelentkező túltermelési válság. Mindeközben sem a Keynes által javasolt, sem a monetaristák által javasolt gazdaságpolitika nem szüntette meg a Marx által kihangsúlyozott ellentmondást a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között.

b) A munka fogalma: A munka fogalmát az emberiség történetében mindig két fontos kategória határozta meg, a gazdasági ”szükségszerűség” és az egyéni, a szubjektumból fakadó ”szabadság”. Munkára szükség van társadalmi és egyéni szinten is, de szabadság nélkül a munkás könnyen “rabszolgává” válik. Ma a szabadság fogalmát a munkán kívül, szabadidőben keressük. Viszont az ember számára értelmet adó, örömteli munkában a “szükségesség” kategóriáját a “szabadság” kategóriájától nem szabadna szétválasztani.

Ma az emberi munkát egy árunak tekintjük, melyet a dolgozó elad a munkaadónak, és az élőmunka költség(e)ként jelenik meg a termelésben, pontosabban az egyre magasabb nyereségért folyó versenyben. A munka, mint áru akkor lenne megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem. Sajnos ma az egzisztenciális kényszer miatt ez nem lehetséges, ez csak az FNA bevezetése esetén valósulhatna meg. Enélkül szabad munkaerőpiacról beszélni abszurditás, mert ma a munkámat muszáj (hogy) eladjam, hogy az alapvető szükségleteimet garantáljam. A mai munkaerőpiac inkább bérrabszolga-kereskedelem, és nem szabad piac.

A munka fogalmát az emberiség történelmében mindenek előtt az emberi fajt az állatvilágból kiemelő differentia specifica határozza meg. Minden látszattal szemben ugyanis (közgazdasági-filozófiai értelemben) munkát csak és kizárólag az ember végez. Eredetileg, amikor az emberi faj éppen kiemelkedett az állatvilágból, akkor az embernek (illetve annak az állatfajnak, amely emberré vált) lényegében ugyanolyan szükségletei voltak, mint az állatoknak általában (éhség/szomjúság, stabil testhőmérséklet, utódnemzés, stb.) A különbség a szükségletek kielégítésének a módjában fejlődött ki, ami azután magukat a szükségleteket is megváltoztatta, emberivé, társadalmivá tette. Amíg az állatok a szükségleteiket a környezetükhöz alkalmazkodva elégítik ki (ha találnak a szükségletkielégítésre alkalmas dolgot, akkor jó, ha nem arréb vándorolnak, vagy elpusztulnak), addig az ember alkalmazza a környezetét (ha nem talál alkalmas dolgot, akkor egy alkalmatlant átalakít alkalmassá). Alkalmazkodni lehet egyedileg is (sőt! csak úgy lehet – a méheknél, hangyáknál, termeszeknél nem a rovarok az igazi egyedek, hanem a kaptár, a boly), alkalmazni viszont csak társadalmilag lehet, mert az alkalmazáshoz előbb meg kell ismerni az alkalmazandó környezetet, ehhez tapasztalatokra van szükség, és a kellő mennyiségű tapasztalatot csak egymásnak térben és időben átadva lehet megszerezni, kommunikálni kell. Az ember sajátos, társdalmi formában, a környezetet alkalmazva történő szükségletkielégítését nevezzük termelésnek. A termelés, mint folyamat cél nélküli természeti folyamatok és az alkalmatlan dolgokat alkalmasakká átalakítást célként kitűző emberi tevékenységek szerves egysége. Ezt a céltudatos átalakító emberi tevékenységet nevezzük munkának. Természetesen, ha az emberek emberként akarnak élni, akkor ez a munka „szükségszerű” – annak azonban, hogy ezt külön kiemeljük, nem sok értelme van. Annak sokkal több értelme van, hogy a munka hatékonyságát megsokszorozza az emberek együttműködése (a kooperáció) és az együttműködésen belül a funkcionális elkülönülés (a munkamegosztás). A munkamegosztás igen lényeges eleme, hogy az emberi tevékenységek két elvileg elkülöníthető, gyakorlatilag egymásba folyó típusra bonthatóak:

a)      olyan tevékenység, amit az egyén nem tud, és nem is akar másra átruházni – ez a fogyasztói tevékenység;

b)      olyan tevékenység, amit az egyén – megfelelő feltételek esetén – átruházhat másra. Ez a munka.

Nyilván, a b) típusú tevékenységet nem feltétlenül ruházzák át, sőt megeshet, hogy nem is szeretnék átruházni, ilyenkor a b) típusú tevékenység átváltozik a) típusúvá (például a „hobbi”). Azonban az a tény, hogy a munka alapvetően b) típusú, igen nagy szerepet játszik a munkamegosztásban. Nevezetesen van, aki a munkát átruházza, és van, akire a munkát átruházzák. A dolog általában ritkán megy teljesen önkéntes alapon, vagyis „szabadon”. Az esetek többségében a kényszer játsza a fő szerepet: a munkát kényszerrel ruházzák át a tényleges munkavégzőre, kényszerítik a munkavégzésre, a munka kényszermunkává válik. Itt nagyon fontos szerepe van annak, hogy a b) meghatározásban szerepel a „megfelelő feltételek esetén” kitétel. E megfelelő feltételek ugyanis történelmileg meghatározottak és így történelmileg meghatározott a kényszer formája is. Igen hosszú ideig a kényszer közvetlenül, mint nyers erőszak jelent meg – rabszolgamunka, feudális robot, stb. (az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a köztudattal szemben az egyiptomi piramisokat alapvetően nem háborúkban szerzett rabszolgák, hanem a munkára kényszerített egyiptomi nép építette).

A kapitalizmusban az erőszak háttérbe vonult (bár itt-ott, az amerikai rabszolga-ültetvényeken, az ausztráliai fegyenctelepeken, a Dickens által leírt dologházakban, a náci koncentrációs táborokban stb. előfordult nyílt erőszakon alapuló kényszermunka), és a nyílt erőszakon alapuló kényszermunka helyét átvette a gazdasági kényszeren alapuló bérmunka.

Szemben a szerzők naív álomvilágával a bérmunka minden körülmények között kényszermunka, a legszabadabb munkapiac is a kényszermunka szülőotthona. Egyébként a munkapiacon nem munkát, hanem munkavégző képességet, munkaerőt árulnak az arra (korgó hasuk – a sajátjuk és a gyermekeiké - által) kényszerített emberek. Azért adják el a munkaerejüket, mert nincs másuk, amit eladhatnának. Ahhoz, hogy munkát végezzenek, munkaeszközökre, nyersanyagokra és egyebekre, összefoglalóan termelési eszközökre lenne szükségük. Ha lenne ilyenük, akkor a munkájuk termékét adnák el, és nem a munkájukat. Ha viszont nincs a birtokukban termelési eszköz, akkor nem tudják a munkájukat kifejteni, így azt el sem adhatják. Tehát csupán a képességüket adhatják el arra, hogy amennyiben megfelelő termelési eszközökkel látják el őket, akkor ki tudnak hasznos munkát fejteni. A termelési eszközök tulajdonosai azért veszik meg ezt a képességet, mert a polgári jogban van egy alapvető – bár semmivel alá nem támasztott – tétel, miszerint a termelési eszközzel megtermelt termék tulajdona a termelési eszköz tulajdonosát illeti meg, függetlenül attól, hogy a termelési eszközt ki működtette. Tehát, amikor a bérmunkás kifejti a munkáját, akkor az, pontosabban annak terméke, már a termelési eszköz tulajdonosáé, azt neki már nem kell megvennie. A munkás a munkaerejét adja el és kizárólag azért, mert nincs mása, amit eladhatna. Mindezt Marx akkor ismerte fel, amikor ifjú újságíróként, a Rajnai Újság tudósítójaként jelen volt néhány úgynevezett falopási ügy tárgyalásán a kölni bíróságon. Ezekben a perekben olyan embereket vádoltak falopással, akik hullott rőzsét gyűjtöttek magán, illetve községi erdőkben. A szabad rőzsegyűjtés ősi jog volt a rajnavidéki erdőkben egészen a XIX. század elejéig, amikor is kriminalizálták, mint falopást. Ezzel nem az erdőbirtokosok érdekeit védték, hiszen a rőzse, a hullott galy szennyezte az erdőt, tűzveszélyes volt, korhadása, gombásodása fertőzte az élő fákat és felsértette az erdő vadjainak a lábait, nem egyszer ezzel a sérült vad pusztulását okozva, vagyis az erdőbirtokosoknak kifejezetten előnyös volt a rőzsegyűjtők tevékenysége, amely tevékenységet a rőzsegyűjtés falopássá nyílvánítása után csak plusz költséggel tudtak pótolni. Marx arra jött rá, hogy e perek a kialakuló gyáripar urainak az érdekeit szolgálták, mert a rőzsegyűjtés tilalma egy csomó embert a megélhetésétől fosztott meg, így azok kénytelenek voltak bérmunkára jelentkezni a gyárakban.

A munkaerőt – normális körülmények között – pontosan annyiért veszik meg, amennyit az ér, vagyis amennyiből a tulajdonosa meg tud élni. Ha nem fizetik ezt meg, akkor nincs értelme eladni a munkaerőt. Természetesen, mint más áruk piacán, a munkaerő-piacon is hozzávetőleges árak alakulnak ki, és emiatt alkudozás folyik: a munkások szeretnének többet kapni, a tulajdonosok szeretnének kevesebbet fizetni. Ezt az alkufolyamatot nevezik bérharcnak. Bármilyen eredményt is érnek el a munkások a bérharcukkal, biztos, hogy az általuk termelt termék többet ér, mint amennyit a munkaerejükért fizettek nekik. Ha nem így lenne, akkor nem lenne értelme a tulajdonosok számára a munkaerő-áru megvásárlásának. Így azután az állítás, miszerint

„A munka[erő], mint áru akkor lenne megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem.”

téves. Az ember ugyanolyan szabadon dönthet arról, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem, mint arról, hogy eszik-e ennivalót, vagy éhenhal – normális kapitalizmusban sem ebbe, sem abba senki nem szólhat bele. De normális kapitalizmusban egyúttal – a bérharc keretei között – a munkaerő, mint áru meg van fizetve rendes árában.

Ami az FNA-val kapcsolatos megjegyzést illeti, látni kell, hogy az FNA-nak a szerzők – teljes joggal – valami hasonló hatást tulajdonítanak, mint ami a szabad rőzsegyűjtésnek volt a kriminalizálása előtt a XIX. század előtti Rajna-vidéken.

Ám éppen ez a bökkenő.

Az akkori tőke érdekeit védő akkori állam a büntetőjog álcájába bujtatott nyers erőszakkal fosztotta meg az akkori embereket a szabad megélhetésük lehetőségétől, és kényszerítette őket bérrabszolgaságba. Miért várhatnánk el a mai tőke érdekeit védő mai tőkés államtól, hogy még ő gondoskodjon az FNA-ról, a modern „szabad rőzsegyűjtési jogról”?

Fontos felhívni a figyelmet a munka szociálpszichológiai törvényszerűségeire is.

-    Minden emberi termelő, alkotó és másoknak vagy önmagának [a tevékenység kifejtőjének] elégedettséget okozó tevékenység munka, akkor is ha értéke nem forintosul.

A munka, mint „a természet alkalmatlan dolgainak alkalmasakká való alakításának tevékenysége” úgy vélem, elég korrekt megközelítés és fényében ez a „szociálpszichológiai törvényszerűség” lényegében evidencia is lehetne, de nem az. Ugyanis egy tevékenység, amelynek értéke forintosul, az – bérmunkaként, kényszermunkaként – akkor is munka, ha éppenséggel sokaknak, közte a tevékenység kifejtőjének éppen, hogy nem okoz elégedettséget. Éppen ez a lényege annak, hogy kizsákmányolás alatt nem a megtermelt érték egy részének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítását értjük, hanem a kizsákmányolt munkájának leigázását, amely leigázásnak az értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása csak az (egyik) eszköze.

-    Az emberi tevékenység fontos része a generatív munka, vagyis ami fajunk fennmaradását biztosítja, pl. a gyereknevelés, beteg hozzátartozó ápolása, és a civil szervezetekben végzett társadalmi munka is. Ezek nem önérdekből végzett munkák, hanem ezzel a közösség számára valamit visszaad az ember, mert érzi, hogy a közösségtől is kapott. Ez az alapja az emberiség, mint közösség, fennmaradásnak, az egymással vállalt szolidaritás kifejezésének. Ha ezt nem értékeljük megfelelően, akkor milyen társadalomban élünk? Ha a mai elidegenített munkával nem tudja az egyén a munka generatív értelmét megélni, akkor társadalmi munkát vállal. Tehát a társadalmi munka a nem kielégítő, értelmet nem adó munkából következik.

Ez az utolsó mondat egy alapvetően téves frázis.

Valójában az, akit jól meggyötört a „mai elidegenített munkája”, az örül, ha él, és az esetek többségében nem végez semmilyen társadalmi munkát.

Éppen fordítva van.

Az emberiség eddig azért bírta ki a kényszermunkák sok ezer éves történetét, mert nem csak az ifjú Marx szavai voltak érvényesek:

„... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl.“ (MEM 42. 86.oldal)

de József Attila csodálatos töredéke is:

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

Amikor a marxisták (vagy nevezzük őket a meggyalázott nevükön kommunistáknak) céljuknak a magántulajdon megszüntetését, tehát az idegen munka kizsákmányolásának, leigázásának a megszüntetését jelölik meg, akkor a munka felszabadításáról beszélnek, arról, hogy megszűnjön a munkaidő és a szabadidő közötti különbség, hogy a munka egyéb szükségletek kielégítésének eszközéből maga is közvetlenül szükséglet kielégítéssé váljon.

c) A munka értelme. Humanisztikus szempontból a munka fogalmának egy másik kategóriája, a munka értelme egyre fontosabbá vált. A probléma az, hogy a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg. Ahogy megélem a munkámat, abban van az értelme. Ma viszont a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról vizsgálják, és az egyéni szempontokat elnyomják.

„… a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg …”

ez egyáltalán nem igaz. Ezt maguk a szerzők is elismerik a következő mondatukban. Ugyanis nem lenne egyáltalán értelme „a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról” vizsgálni, ha a munkának ilyen értelme nem lenne. A profitábilis munkának a bérmunka vásárlója számára mindig van értelme, a bérmunkának a bérmunkás részére viszont elsősorban a munkabér az értelme, minden egyéb értelem legfeljebb másodlagos (lásd az előző megjegyzésem Marx és József Attila idézeteit)

Ez munkapszichológiai összefüggésben a “Work-Life balance” kategóriában fogalmazódik meg. A munka értelme nem más, mint a munka és élet egymásban való feloldódása. Jelenleg ez szétvált és depressziós betegségeket, burn-out (kiégés) szindrómát okoz. Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, mert a főnök-beosztott viszony alapjaiban változna meg, ha a kiszolgáltatott és függő viszonyt egy egészségesebb alaphelyzet váltaná fel. Emellett a társadalmi részvételiséget is jobban kibontakoztatná, és ezzel egy új, egészségesebb, emberibb állapot valósulhatna meg a munkaerő piacon.

Ma még mindig azt gondoljuk, hogy azért dolgozunk, hogy jövedelmet szerezzünk. Valójában az emberi lét lényege, hogy a világot és magunkat tevékenységünkkel alakítsuk, és egymást segítve közösen fejlesszük. Az önellátó gazdasági tevékenységhez régen föld és eke kellett, a munkamegosztás világában alapjövedelem kell.

Ezekhez a fentiekben általam leírtakon túl nincs mit hozzátenni. Talán csak annyit a nyomaték kedvéért.

„Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, stb. stb.”

Az FNA önmagában, a magántulajdon forradalmi megszüntetése nélkül, ezt soha nem fogja elérni. Nem engedik …

Miért?

Válaszoljon helyettem Bertolt Brecht:

Ez így van, így van, így van, így,
Az ember rossz, a föld irígy,
Légy jó, ha tudsz, de tudd meg itt,
A körülményeid nem engedik!

Hát bizony, azok a fránya körülmények – amiknek neve: kapitalizmus.

d) A gazdaság feladata: A javak előállításán túl új munkahelyek teremtése? Sokan ezt gondolják. Az Európai Unióval összhangban ezzel szemben a Kalózpárt a fenntarthatósági elvre helyezi a hangsúlyt az állandó növekedés populista és elavult paradigmájával szemben. A gazdaság feladata az emberi szükségletek kielégítése, és nem újabb igények felesleges, csak a növekedési kényszerből fakadó generálása, és azok kielégítése. Ma a gazdaság nem több, új munkahelyet akar, hanem profitot. Tehát a magasabb profit érdekében ma a munka egy csökkentendő költség és a racionalizálások, átszervezések, kiszervezések áldozatává válik.

Ez szinte már helyes álláspont. Mindössze ott hibádzik, hogy (átesve annak a bizonyos lónak a másik oldalára) az új szükségleteket kizárólag a profitérdek által manipuláltan a társadalomra erőltetett szükségletekként értelmezi, tagadva ezzel a tényt, hogy az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja, a termelés általában nem csak javakat, hanem új szükségleteket is létrehoz, akkor is, ha a termelés közvetlen célja már nem a minél nagyobb profit.

e) A munkanélküliség. Közgazdasági értelemben ma valójában csak azok munkanélküliek, akik a tőkéjük kamatjövedelméből képesek megélni. Akiknek nincs munkajövedelmük, azok jövedelemnélküliek, nem pedig munkanélküliek, mert az egzisztenciájuk biztosításáért folyamatosan túlélési harcot folytatnak. A klasszikus értelemben a hajléktalanok sem munkanélküliek, mert folyamatosan azért tevékenykednek, hogy ne haljanak éhen, télen ne fagyjanak meg. Tehát ezek az emberek az életük fenntartása érdekében tevékenyek, ezért pl. nemadózó és [nem]bejelentett munkát végeznek, illetve más transzfereken keresztül elégítik ki szűkreszabott igényeiket.

Ez viszont óriási butaság, a „szezon keverése a fazonnal”, a közgazdaságtan összekeverése a moralizálással.

Ugyanis „közgazdasági értelemben” ma ugyanúgy, mint korábban azok a munkanélküliek, akik el akarják adni a munka(erő)piacon a munkaerejüket, de valamilyen okból ez nem sikerül nekik. Vagyis a munkanélküliek valójában „munkahely nélküliek”. Ezzel szemben a moralizálgató szerzők a „munkanélküliség” közgazdaságtani kategóriáját összekeverik a morális „munkátlanság, henyélés” kategóriájával.

Az végképpen evidens (és nem csak „klasszikus értelemben”), hogy „a hajléktalanok sem munkanélküliek”, ugyanúgy, ahogyan a világtalanok, az észnélküliek, a pofátlanok stb. stb. mind, mind nem (feltétlenül) munkanélküliek, ugyanis ezek nem összefüggő kategóriák (hiszen amíg egy hajléktalannak vagy világtalannak esetleg valamivel nagyobb az esélye, hogy munkanélküli is legyen egyben, addig az észnélküliség sokszor nem akadály, a pofátlanság meg akár előny is lehet a munka(erő)piacon)

f) Az önellátó gazdasági mentalitás. Ma a munkáról még az önfenntartó társadalom képe uralkodik. Ez a pre-kapitalista munkaethosz, mikor az egyén saját magáért dolgozik, a saját szükségleteit kielégíti, és a fölösleget elcseréli. A mai kapitalista munkamegosztású társadalomban nem magamnak, hanem mindig másoknak, a közösségnek dolgozom. Szükségleteink önellátása a globalizált gazdaságban lehetetlen, ezért a fogyasztást a jövedelemszerzésnek kell megelőznie. Csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van. A fogyasztásommal megrendelem a gazdaságtól a termelendő árut és visszaigazolom, hogy arra a termékre szükség van. A kapitalista termelési logikában előbb az igény jelentkezik, és azután lehet termelni. Sajnos, ha nincs igény, akkor mesterségesen fogják gerjeszteni, ami sok esetben a fogyasztási szokások eltorzulásához vezetett.

Az ok és az okozat felcserélése: nem a kapitalizmus miatt lehet a szükségleteket csak jövedelem-szerzés útján kielégíteni, hanem azért van kapitalizmus, mert minden jószágot áruként termelnek és így a szükségleteket csak vásárlással, tehát jövedelem-szerzés útján lehet kielégíteni.

Innen a nüansznyinak látszó különbség: nem „csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van”, hanem „csak úgy létezhetek, ha dolgozhatok, és így jövedelmem van”. Ha ezt az állapotot az FNA veszélyezteti, akkor magát a kapitalizmust veszélyezteti, és azt a kapitalizmus ugyancsak nehezen tűri.

g) Az adózás. Az önellátó termelésben a munkámat és annak eredményét, a jövedelmet adóztatják meg. Ez régebben még normális is volt, mert az értéket inkább az ember termelte meg, és fogyasztási cikkből inkább hiány volt. A modern, munkamegosztó, kapitalista társadalomban az értéktermelés nagyobb része gépesítéssel és automatizálással történik, ami rengeteg élőmunkát vált ki, és a jövőben egyre többet fog kiváltani. Tehát értelemszerűen az adózást oda kellene terelni, amiből több van, a termékekre, a fogyasztásra, nem oda, amiből egyre kevesebb van, a munkára.

A pongyola fogalmazás miatt kissé homályban marad, hogy az első mondat („Az önellátó termelésben a …”) a prekapitalista termelési viszonyokról van szó. Ott azonban, ha rabszolga vagyok, akkor engem nem megadóztatnak, hanem nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy mások számára javakat állítsak elő, és éppenséggel én, a rabszolga „ adóztatom meg a gazdámat”, amennyiben az kénytelen a tőlem kiszipolyozott javakból egy részt nekem visszaadni, hogy el ne pusztuljak. Ha már „csak” jobbágy vagyok, akkor részben továbbra is nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy más számára végezzek munkát (robot), de immár az így tőlem elvett termékből nekem nem adnak vissza semmit, ellenkezőleg, megengedik, hogy magamnak termeljek, de az így termelt termék egy részét adó formájában elveszik tőlem. Hogy most ez a fogyasztásom, avagy a jövedelmem megadóztatása volt-e, azt talán a Jó Isten sem tudná eldönteni. Egy biztos – nem a munkámat adóztatták meg.

De napjaink kapitalizmusában sem a munkát adóztatják. Ha eltekintünk az egyedi, rendkívűli (úgynevezett diszkrecionális) adónemektől, akkor az adókat a kirovásuk alapja szerint három csoportba oszthatjuk:

a)      közvetlen adók;

b)      közvetett adók;

c)      vagyonadók

A közvetlen adók közvetlenül a jövedelmet adóztatják meg. Ilyenek a munkajövedelmeket adóztató SZJA típusú adók. és a nyereség típusú jövedelmeket adóztató különböző adók.

A közvetett adók a jövedelemeket elköltésükkor adóztatják. Ilyenek az általános (ÁFA típusú) adók és a speciális (jövedéki, luxus, chips stb. típusú) adók.

Végül a vagyonadók a vagyonná felhalmozott jövedelem után fizetendők (ingatlanadó, gépjárműadó, stb.)

Mindezen adókat (egészen pontosan minden adót – a diszkrecionális adókat is) a jövedelmekből fizetik.

Ez volt a dolog mikroökonómiai része. Makroszinten minden adót a vállalatok fizetnek, hiszen a munkabér nagyságát a történelmileg, kulturálisan és egyéb módon meghatározott létfenntartási költségek határozzák meg, és e költségek fedezetére a nettó bérnek kell elegendőnek lennie. Tehát, ha az állam megadóztatja a béreket, akkor a bruttó béreket az adó mértékével meg kell emelni. Viszont az adók terhét a fogyasztók, vagyis elsősorban a bérből-fizetésből élők viselik, mivel a vállalatok az adókat, mint plusz költséget, beépítve a termékeik árába áthárítják a fogyasztókra.

Innentől kezdve a továbbiakban a cikk egész gondolatfelvetése az adók vonatkozásában mesterkélt és részben hibás.

A jövedelemadó problémája, hogy a mai termelésben az állam a gépi termelést támogatja, mert a gépi munka után járulékot és adót nem kell fizetni. A bér-járulékok és az értéktermelés folyamatában beszedett adók globálisan nézve az igazságtalan adónemek közé tartoznak. Az áruk árába bele vannak építve a fizetési járulékok is, ezzel ezek az exporttal külföldre mennek, külföld fizeti meg, illetve importtal pedig a hazai fogyasztók fizetnek más államok vállalkozóinak, így a kereskedelem csak pozitív exportmérleggel hoz hasznot egy adott ország lakói számára. A magas német szociális ellátást az fizeti meg, aki német termékeket vásárol. Fordítva a termékek árai sokszor azért is lehetnek olyan alacsonyak, mert alacsony szociális rendszerű harmadik világbeli államokból származnak. A fogyasztási adóval, ha ez minden egyéb adót kiváltana, az államok mindig a saját szociális rendszerüket finanszíroznák, és ezért globálisan igazságosabb lenne.

A munka fogalmának helyes értelmezéséből következik, hogy a „gépi munka” fogalma közgazdaságtani-filozófiai szempontból értelmezhetetlen. A gép a munka eszköze, maga a gép nem végez munkát, ugyanis a munka fentebb kifejtett fogalmának a lényege a céltudatosság, márpedig a céltudatosság csak az embert jellemzi, a munka eszközét (legyen az haszonállat, vagy gép) nem. Így tehát sem állati munkáról, sem gépi munkáról beszélni nem lehet.

 

A mai adózás, a megtizedelés mentalitása a középkortól napjainkig is fennmaradt és logikusnak tűnik, hogy akinek van attól kell elvenni. A megtermelt értékek újraelosztását a fogyasztási adónál is lehet kezelni, mert minden ember fogyaszt. A baloldal kritikája, hogy a fogyasztási adó a szegények adója, mert a gazdagok egy bizonyos értéken felül képtelenek már fogyasztani. Ez reális kritika a mostani, jövedelmi-adózási viszonyok között, de kezelhető, ha azokat a monetáris szabályzó eszközöket alkalmazzuk, melyek a tőke felhalmozását lehetetlenné teszik. A fogyasztási-adó alapú finanszírozás is lehet progresszív vagy áruspecifikus, ami az igazságosságot garantálná. Ebben a rendszerben az FNA fogyasztási alapú modellje tulajdonképpen nem plusz költség az állami háztartásban, hanem csak egy progresszív adóvisszatérítés. Bürokráciamentesen, átlátható, igazságos, mindenki számára garantált adórendszer része.

 

3. A harmadik témakört, a “finanszírozást” a fentiek figyelembevételével lehet alakítani.

 

 

A finanszírozásban kétféle megközelítés lehetséges. Az egyik mód, ha jelen gazdasági rendszerünkbe akarjuk beleilleszteni az alapjövedelmet. Másik megközelítés, ha az alapjövedelem bevezetése mellett egyéb, a gazdaságot, a pénzrendszert megváltoztató intézkedéseket is foganatosítunk. Természetesen a két alapmegközelítés között létezhetnek átmenetek is. De előbb vizsgáljunk meg néhány, a finanszírozási kifogásokkal kapcsolatos makroökonómiai lehetetlenséget: A legtöbben azt állítják, az FNA nem finanszírozható.

-      Gondoljunk csak bele, statisztikai adatok azt mutatják, hogy az elmúlt 40 évben Európában a termelékenység (az egy főre jutó reál GDP alapján) négyszer nagyobb lett. Tehát ez azt jelenti, hogy ma egy óra munkával négyszer annyi értéket teremtünk, mint 1970-ben, és vagy a munkaidőnek kellett volna a negyedére csökkenni, vagy a béreknek kellett volna megnégyszereződni.

Felvetődik mindenkiben az a gyanú, hogy akkor a megtermelt értékekből a dolgozók nem részesednek elég igazságosan, és a termelékenység növekedés nem jár együtt életszínvonal javulással, bérnövekedéssel, vagy jelentős árcsökkenéssel. Tehát elsősorban nem az állami költségvetést kellene megvizsgálni, hanem az elosztási rendszert és azokat az eszközöket, amik a megtermelt értéket elszívják a társadalomból.

-  Egy kis logikával az is megérthető, hogy ha egy gazdaság képes volt megtermelni a termékeket, akkor az ehhez szükséges pénz is jelen volt a gazdaságban. Tehát egy bizonyos volumenű GDP-hez egy bizonyos volumenű beruházás (pénz) tartozik. Mivel nem pénzt eszünk, hanem a megtermelt értékeket, pénzre cserélve vásárolunk élelmet, amit aztán elfogyasztunk, vagy ha más a javak közé tartozó dologról beszélünk, akár tulajdonról, akkor birtokba vesszük. Tehát a GDP egy részét adóként befizetjük, és a társadalomban újraosztjuk. Tehát az alapjövedelem nem pénz, hanem újraelosztási hajlandóság kérdése.

Az FNA finanszírozásáról való gondolkodás azért is időszerű, mert ezáltal megkerülhetetlenné válik az olyan, mostanra egyre gyakrabban kritizált ökonómiai fogalmak felülvizsgálata, mint a GDP, gazdasági növekedés, a versenyképesség, a fenntarthatóság, a jólét, a pénz vagy a tőke szabad áramlása. Egy működőképes megoldás valószínűleg megkövetel bizonyos mértékű nemzetközi koordinációt – vagy pedig az innovatív országok különutasságának elfogadtatását.

A) Beillesztett megoldások:

1) Az alapjövedelem finanszírozására léteznek különböző javaslatok, például a munkából származó adónemek átcsoportosítása, tőzsdei pénzforgalom és kereskedelem megadóztatása, a kirívó profit megadóztatása, a luxusadó bevezetése stb. Ezek a javaslatok az értéktermelési és a jövedelemszerzési folyamatot adóztatják meg. Ezek nem vonják kétségbe a jelenlegi termelési és fogyasztási logikát, a mai társadalmi ellentmondások mély gyökereit nem keresik, ezért a fő áramlatú politika jobban elfogadja ezeket, de az alapjövedelem európai civil szervezetei ezt többségükben elutasítják.

Ismét jellemző eufémizmus:

Ezek a javaslatok az értéktermelési és a jövedelemszerzési folyamatot adóztatják meg. Ezek nem vonják kétségbe a jelenlegi termelési és fogyasztási logikát, a mai társadalmi ellentmondások mély gyökereit nem keresik …

Itt persze a kapitalizmusról, magáról van szó, de ha ezt leírnák a szerzők, kiderülne, hogy az ő további javaslataikról, ha némileg másképpen is, de ugyanez elmondható lenne.

2) A fogyasztás adózásából származó finanszírozás. A legismertebb a Götz Werner-féle modell. Ez egy igazságosabb, egyszerűbb adórendszer bevezetését feltételezi. Egy egyszerű adórendszerrel, ahol csak egy adónem létezik, éspedig a fogyasztási adó (áfa) az adórendszer jobban ellenőrizhető és igazságosabb lenne. Ma az állami adókvóta (a különböző adók összessége) átlagban az EU-ban 50%. Egy beillesztett megoldásban is ez a kvóta nem változna. A mai adórendszerben munkavállalóktól a rájuk eső százalékot könnyen be lehet szedni, de a nagy jövedelmek esetén a bonyolult adórendszer rengeteg kis kapura ad lehetőséget, ahol ”nagyüzemi”, de ”törvényes” adóelkerülés zajlik. Németországban az adócsalást 100-160 milliárd euróra becsülik évente. Ez az államháztartási bevételeknek majdnem a fele. Valószínűleg Magyarország esetén sem lennének jobbak a statisztikai adatok. Ezért egy igazságos és átlátható adórendszer az első feltétele az alapjövedelem finanszírozásának.

Az átlátható és igazságos adózás viszont megkövetel a fizetésekben egy adómentes részt (a minimálbér adóztatása nem igazságos). Az FNA viszont megköveteli a finanszírozást. Ez a két feladat az FNA összegében megtalálja a közös megoldást. Tehát az FNA nem lehet túl kevés, mert az adózási értelemben sem igazságos és nem felel meg a bevezetőben említett méltányos élethez való alapjog feltételének. Az FNA olyan, mint egy negatív adó, vagyis az FNA nem más, mint progresszív adóvisszatérítés.

Jelenleg a segélyek, a szociális juttatások és az őket felügyelő intézmények költségei hatalmas összegeket emésztenek fel. Ezek átgondolása már egy stabil pénzügyi alapot jelenthet a gyakorlati megvalósításhoz, hiszen ezek nagy részére nincs szükség, ha az FNA-ról, mint működő gyakorlatról beszélünk. A másik fő terület, ahonnan a fedezet előteremthető, az az adórendszer átgondolása. Jelenleg a gépi munkát munkajárulék nem sújtja. Tehát egy adott érték előállítása közben azt a területet “bünteti” az adórendszerünk, ahol több az emberi munkaerő. A gép után nem kell semmiféle járulékot fizetni, sőt az áfa-ja visszaigényelhető, miközben az emberi munkaerő sokszoros adókkal terhelt. Ennek az ellentétnek feloldására megoldás lehet, hogy az adókat átcsoportosítjuk az áfa-ra. Tehát a munkabér utáni járulékokat lecsökkentjük, vagy adott esetben meg is szüntethetjük, miközben az áfát-t növeljük. Ezzel se a termékek ára, se az adóterhek nem fognak változni. Így nem fogja az adórendszer büntetni azt a terméket jobban, amelyet emberi munkaerő állít elő. Járulékos hozadéka ennek az újszerű adórendszernek, hogy mivel lényegében egytényezős, így az ellenőrzése, beszedése végtelenül leegyszerűsödik, és nagyban megkönnyítené a jelenlegi, drága, bürokratikus és korrupt adófelügyeletet. Ennek a változtatásnak az eredményeként az emberi munkának nem kellene versenyeznie a gépi munkával, hiszen adóterhei ugyanolyanok lennének.

Mint korábban jeleztem, ez az egész gondolatmenet ott hibádzik, hogy gépi munka nem létezik. Az adók, bármilyen is a formájuk, a jövedelmekből kerülnek kifizetésre, mégpedig úgy, hogy először mindig a vállalatok fizetik ki, ám azt áthárítják a termékek áraiban a fogyasztókra.

Még egyszerűbben: a költségvetésnek a betervezett feladatok végrehajtásához bevételre van szüksége. Ezt az állam adók formájában szedi be. Elvileg teljesen mindegy, hogy milyen formában (a legegyszerűbb az lenne, ha a szükséges összeget elosztanák a lakosság létszámával, és mindenki egyenlő adót fizetne be – ez persze gyakorlatilag kivitelezhetetlen lenne), ám az adók a költségvetés bevételi forrása mellett gazdaságpolitikai célokat is szolgálnak. Az adók e két funkciója ellenmondásos, így különböző adópolitikai elképzelések lehetségesek – az itt kifejtettek (ha nem kevernék bele a gépi munkáról szóló ostobaságokat) egy ilyen lehetséges elképzelés. Nem célom ennek bírálata.

Fogyasztási adó esetén az FNA-nak a gazdaságra a következő élénkítő hatása lenne:

-  az export növekedne, mert az árak alacsonyabbak lennének,

-  a foglalkoztatás nőne, mert a járulék nélküli munka olcsóbb lenne,

-  nem kellene adóbevallást végezni, mert nem lenne jövedelemadó,

-  a szociális rendszer bürokráciája megszűnne,

-  a gépi munka szubvencionálása megszűnne,

-  az adóleírási kis kapuk megszűnnének,

-      feketemunka nem lenne, mivel minden bruttó jövedelem egyenlő lenne a nettó jövedelemmel,

-  a haszontalan munkahelyek megszűnnének,

-  a társadalomban és a munkahelyeken a döntésekben való részvétel megerősödne, és ezzel új dinamikát kapna az innováció és a fejlődés

Fogyasztási adó esetén a következő veszélyek állhatnak elő, amikre itt külön felhívjuk a figyelmet, és ezekre megoldásokat is javaslunk.

-  Import esetén a fogyasztási adó rárakódik az árura, ezzel egy nem fogyasztási adós államból érkező termék ára magasabb lenne. Ez inkább a magas emberi munkaértékű árukra vonatkozna elsősorban, a nyersanyagokat kevésbé érintené ez az adózás. Ez fékezné az ilyen jellegű importot, és a hazai gazdaságot ösztönözné.

-  Mivel a fogyasztási adó magas lenne, ezért ez az adócsalással foglalkozó bűnszervezetek számára új lukratív bevételt, még nem kiismert helyzetet teremtene. Viszont mivel csak ez az egy adónem létezne, ezért a terület ellenőrzése könnyebb, fókuszáltabb és hatásosabb lehetne. Ma olyan technikai lehetőségeink is lennének, amivel az ellenőrzést akár automatizálni is lehetne. Ha minden egyes termék a gyártási folyamatban egy meghamisíthatatlan kóddal, identitással jön forgalomban, akkor ennek adója egy standardizált kasszarendszeren keresztül mindig nyomon követhető lenne.

-  Az is tudjuk, hogy az el nem fogyasztott jövedelmeken fogyasztási adó nincs. Ezért olyan monetáris eszközöket kell alkalmazni, ami a pénzfelhalmozást ellehetetlenítik. Erre is vannak javaslatok, de ezt egy másik fejezetben kellene folytatni.

Már nem először történik utalás arra, hogy „olyan monetáris eszközöket kell alkalmazni, ami a pénzfelhalmozást ellehetetlenítik”. Ez megint annak az „apróságnak” a figyelmen kívűl hagyását jelzi, hogy a rendszer, amiben élünk – kapitalizmus. A „pénzfelhalmozás” tulajdonképpen tőkefelhalmozást jelent, annak ellehetetlenítése a kapitalizmus keretei között valahol a „fából vaskarika” szintjét jelenti.

B: Rendszerszintű radikális megoldások:

Természetesen nem antikapitalista, a kapitalizmust meghaladó megoldásokról lesz szó – a félreértések elkerülése végett.

A finanszírozás kiterjesztésének másik megközelítési módjával belenyúlhatunk akár a teljes gazdasági-pénzügyi rendszerbe is. Álljon itt két példa:

1. Az FNA a pénzrendszer reformjával is finanszírozható lenne. Helmut Creuz német pénzrendszerkutató statisztikai tanulmányai kimutatták, hogy a termékek árának a 30-40%-át a kamatköltségek teszik ki, ami a tőketulajdonosok munka nélkül[i] tőkejövedelmük[é]ben csapódik le. Ha egy olyan pénzrendszer lenne, amelyben nincs kamat, akkor a termékek ilyen nagyságrendben olcsóbbak is lehetnének, és maradna elég pénz az alapjövedelem finanszírozására is. Ezt a modellt müncheni finanszírozási modellnek hívják, mert egy ottani FNA munkacsoport dolgozta ki. Tehát ez egy békés és fokozatos pénzrendszerváltást garantálhatna, aminek egyik vívmánya az FNA lehetne.

Természetesen ez is a kapitalizmus keretei között.

Aki ilyesmit leír, annak fogalma sincs a kamat természetéről, az a kamat alatt a régi burzsoá dajkamesét érti: a kamat a fogyasztásról való időleges lemondás jutalma, „ami a tőketulajdonosok munka nélküli tőkejövedelmében csapódik le”. A szerzők és idézett forrásuk romantikus antikapitalizmusa csak odáig terjed, hogy egy kamatmentes pénzrendszerről fantáziáljanak. Hogy az előbbinél durvábban fogalmazzak: „b*-ni és szűznek maradni”.

2. Meg kell említeni a német Wissensmanufaktur munkacsoport modelljét is. Ez egy három komponensből (pénzreform, földreform és alapjövedelem) álló társadalmi reformprogram. Ezt Andreas Popp több neves professzorral és szabad társadalmi gondolkodóval együtt dolgozta ki, és ennek lényege, hogy a “monetatív” pénzteremtést (Vollgeld)[1] és a Silvio Gesell-féle “folyékony” pénzt vezetne be, amit földreformmal kombinálna. A földet, mint az ősi kultúrákban, közvagyonnak tekintenénk, és csak bérlői jogon lehetne birtokolni. A bérlők földbérleti díjat fizetnek. Mivel a geselli folyékony pénzrendszer kamatmentes, ezért a termelésben nem rakódnak rá az árukra a kamatköltségeket. Ezzel a pénzkibocsájtással nem a kormány vagy a politika rendelkezne, hanem ezt a pénzt egy közfelügyelet alatt álló hatalmi ág, az úgynevezett monetatíva bocsájtaná ki és így a magánbankok profitmohósága nem drágítaná ennek a pénznek a használatát. Az új pénzrendszer mellett és a földbérletekből kellő mennyiségű pénz folyna be a központi költségvetésbe az alapjövedelem finanszírozására.

Silvio Gessel művének (A Természetes Gazdasági Rend etc. etc.) a bírálata messze meghaladja e munka kereteit. Itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy Gessel művében (a német eredetiben ugyanúgy, mint a magyar, az angol és az orosz fordításokban) „szabad” pénzről és „szabad” földről van szó, nem pedig a szerzők által Isten tudja, honnan előszedett „folyékony” pénzről és földről. Ez, ha mást nem is, de azt mutatja, hogy a szerzők az általuk hivatkozott szerzőket másod/harmad/sokad kézből (talán csak nem a nagyszerű Drábik úrtól?) idézik, és valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy miről is írnak.

Tehát amint felvázoltuk, az FNA-val kapcsolatos vitákban nem ártana a jogi, a szemléletváltó és a finanszírozási kérdéseket együtt tárgyalni, mert ezek véleményünk szerint nem különíthetőek el egymástól. Az FNA a mai szociális államot nem megszünteti, hanem ennek kompenzatív tulajdonságát az emancipáló irányába fordítaná.

Azt is tudjuk, hogy az FNA nem ad mindenre választ, de megvalósítása egy archimédeszi fordulópont lenne a munkáról alkotott világnézetünkben. Az FNA egy fix pont, amire támaszkodva a világunk fejlettebb szintra emelhető.

Kalózpárt, 2014 január 15.

[1] Lásd a függeléket, ami úgy marhaság, ahogy van, a modern kétszintű bankrendszer és a pénzmultiplikátor teljes meg-nem-értését mutatja, és sugárzik belőle a bűnbak-állító bankellenesség: korlátozd a kereskedelmi bankokat, és a kapitalizmus minden világok legjobbikává válik. A naív ostobák idealizmusával képzeli, hogy az általa javasolt, lényegében állami papírpénzt kibocsájtó jegybank (a Monatíve) valóban független tud maradni – no nem a tőkés államtól, hanem – a tőkés államot is irányító nagytőkétől, és így a kibocsátott papírpénz stabilizálni fogja a gazdaságot, és nem – Rákóczi rézgarasa és más hasonló állami papírpénzekhez hasonlóan – viharos inflációba fogja azt folytani. Amit mellesleg az ilyen alapokra helyezett FNA csak még jobban felpörgetne.

Szólj hozzá!

Kalózpárt, Magyarország: Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) I.

2014.04.10. 12:34 nandras1951

Dr. Nagy András megjegyzéseivel

… elfogadása elsősorban nem finanszírozási kérdés, hanem az emberképünk átalakítása.

 

Az FNA civil mozgalom és a Kalózpárt aktivistái nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvasták a LÉT csoport által kiadott tanulmányt a feltétel nélküli alapjövedelem magyarországi bevezetéséről. Mi üdvözlünk minden olyan kezdeményezést, amely az FNA nemzetközi mozgalmát hazánkban is minél jobban beviszi a köztudatba, több internetes kampányt is indítottunk a program népszerűsítésére és sokan közülünk örülnek, hogy az elképzelés a médián keresztül egyre ismertebb lett. A tanulmányban bemutatott államháztartási és költségvetési számításokat a szerzők valóban alaposan körbejárták, ami egy fontos eleme az FNA körül kialakult vitáknak. Jó látni, hogy az elméleti elképzelések mellett a gyakorlati megvalósíthatóság is szerepet kap. Az alábbiakban szeretnénk néhány lényeges koncepcióbeli különbségre felhívni a figyelmet, ami szerintünk a LÉT és az FNA közötti lényeges eltérés.

Megjegyzéseim nem a LÉT védelmében íródtak. A LÉT-tanulmány pontos szövegét nem ismerem.

A tanulmány szerint a LÉT az FNA magyar változata, amit abból vezetnek le, hogy a finanszírozását a magyar állami költségvetéshez igazították. Sajnos ez a következtetés a FNA-ban kevésbé tájékozott polgár számára félrevezető, és máris egy hamis képet sugall az FNA-ról. Az FNA nemzetközi mozgalmak alapkövetelménye, hogy ezt felvegyék az Alapjogok Chartájába. Ez azt jelenti, hogy ez egy egyetemes jog kellene legyen.

A bekezdés utolsó mondata helyesen: „Ez azt jelenti, ennek egy egyetemes jognak kellene lennie.”

Tehát a mi értelmezésünk szerint a LÉT ugyan az alapjövedelem nemzetközi mozgalmából indul ki, de ennek egy bizonyos fajta finanszírozására, a munkajövedelmek megadóztatására fókuszál, és - szerintünk tévesen - az SZJA oldaláról közelíti meg a kérdést, ami nem megfelelő adónem erre. Ez nem a magyar feltételekhez való alkalmazkodás, mivel ilyen finanszírozási modellek léteznek például a német baloldali politikai mozgalmaknál is (pl. Die Linke). A LÉT tanulmányában megjelölt finanszírozási elképzelésen kívül több más elképzelés is létezik, amik az FNA alapkövetelményeinek jobban megfelelnek.

Az FNA eredeti formájában négy feltételt kell teljesítsen, hogy az eredeti célkitűzéseit elérje:

a)     egyetemes (vagyis mindenkire kiterjed),

b)     személyes (vagyis minden személynek jár, a bölcsőtől a koporsóig),

c)  feltétel nélküli (vagyis nincs se hozzáférési, sem kizáró feltétele) és

d)  elég magas (vagyis nemcsak a test életben tartására – lakás, élelmiszer – kell[, hogy] elegendő legyen, hanem az ember alapvető szellemi igényeire is – például információs, kulturális igényeinek kielégítésére, szociális kapcsolatai ápolására).

A LÉT munkacsoport szerint “a negyedik (d) kritérium teljesítése nálunk még nagyon sokáig nem reális.” Ezért a LÉT javaslata a szociális segélyezésnek egy modernebb változata, ami ugyan fejlesztené a jelenlegi rendszert, egyszerűbbé és átláthatóvá tenné ezt, de az FNA célkitűzéseit nem lenne képes teljesíteni.

Az általam ismert legtöbb FNA-elképzelés végül is ebbe a hibába esik. Meg fogom mutatni, hogy nem véletlenül.

Mi az FNA nemzetközi mozgalmaival (UBI kongresszus, München 2012) együtt úgy gondoljuk, hogy most az FNA-val kapcsolatban a legfontosabb feladat, hogy ezt a társadalommal megismertessük és elfogadtassuk. Úgy gondoljuk, hogy FNA-t csak széles társadalmi támogatottsággal szabad és érdemes bevezeti. Ehhez talán a véleményformáló népszavazás eszközét is igénybe kell venni.

Szerintünk vitatható az a megközelítés, hogy a LÉT előbb a finanszírozásról akar meggyőzni, és akkor úgy gondolja, hogy ez bevezethető. Több neves nemzetközi közgazdász (pl. Milton Friedman) is levezette már, hogy ez nem finanszírozási kérdés, a finanszírozás lehetséges, hanem az FNA társadalmi elfogadottságának hiánya az igazi probléma. Előbb legyen meg a közakarat, értsük meg miről is szól ez a történet és azután jöhetnek a különböző finanszírozási javaslatok. Mert ha nincs akarat, akkor hiába a megoldás, és ha lenne megoldás, de nincs akarat, akkor lesz ezer kifogás, hogy miért nem jó a megoldás.

Véleményem szerint éppen e miatt az álláspont miatt lesz az FNA egy új „vallás”, amiben nem az a fontos, hogy megvalósuljon, hanem az, hogy minél többen higyjenek benne.

Általában nem vagyok jó véleménnyel a tekintély-elvű érvelésről, de az egyenesen megmosolyogtató, hogy éppen M. Friedmanra, a neoliberalizmus apostolára hivatkoznak a szerzők.

A bekezdés utolsó mondata kifejezetten teológiai izű. Alaposan megágyaz a minden nemű kritika ellehetetlenítésének.

Ha az FNA lényegét megértettük, akkor azt is megértjük, hogy a másik kérdéskör, a finanszírozás sem mindegy, mert ezzel könnyen szem előtt téveszthetjük az eredeti célt. A finanszírozásnál nem arról van csupán szó, hogy A vagy B megoldás a gazdaságosabb, hanem hogy az FNA célját melyik modell szolgálja jobban. Tehát nemcsak közgazdasági, hanem erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni a döntésnél. Vannak olyan finanszírozási modellek, melyek az FNA-t csupán a szociális oldala felől közelítik meg, pl. a jövedelemadó, de vannak olyan megoldások is, melyek az FNA-t társadalmi paradigmaváltó eszközként is értelmezik, és a szociális előnyök csak egy kellemes mellékhatásai ennek.

Az FNA társadalmi paradigmaváltó eszközként való értelmezésére még visszatérek. Nem mindegy, hogy egy szerves paradigmaváltás (de félnek a szerzők a „forradalom” szótól!) menetében alkalmazott eszközről van-e szó, amely eszköz megkönnyítheti a paradigmaváltás gördülékenyebb megvalósulását, vagy pedig arról van-e szó, hogy ennek az eszköznek az alkalmazása maga a paradigmaváltás, ami feleslegessé teszi a paradigma váltás minden más módját.

Nem szeretnénk most a részletekben elmélyülni, mivel ezt ezen írás terjedelme nem teszi lehetővé. Most csak az FNA körül megfogalmazott gondolatokat szeretnénk közérthetően összeszedni, amit majd részletesebben is ki fogunk dolgozni, és szakirodalommal alátámasztani. Fontos, hogy ezeket megértessük, mert csak így lehet az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját belátni. Gondolatainkat három kérdéskör alá csoportosítottuk.

Az előbbi dilemmánkra már meg is kaptuk a megelőlegezett választ - a feladat: belátni az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját, és ezzel együtt minden más paradigmaváltási módot mihamarabb örökre elfelejteni. Immár gyanítható, hogy a szerzők miért használják a „paradigmaváltás” kifejezést a „forradalom” helyett.

1. Tehát az első és legfontosabb: az FNA alapgondolata, emberi jogként való elfogadtatása. Miért van erre szükség, miért nem elég csupán egy törvény, akár az alaptörvény szintjén megfogalmazni?

 

-  Sokan, akik az FNA mozgalmának a történetét évtizedek óta ismerik, látják, hogy az ember egyik legalapvetőbb jogát, a boldogsághoz való jogot, különböző hatalmi érdekcsoportosulások, gazdasági rendszerek, politikai ideológiák folyamatosan ellehetetlenítik, és itt az ideje, hogy ennek feltételét, a méltóságteljes élethez való jogot emberi alapjogként a világ elismerje. Tehát az FNA egy olyan emberi alapjog, amely az embernek szociális biztonságot garantálna. A XXI. századi technológia fejlettséggel ez lehetséges. Nem az egyéni túlélésről, hanem egy szerény, de a társadalmi részvételt biztosító egzisztenciális alapról beszélünk.

„A XXI. század technológiai fejlettségével ez lehetséges.”

vagy

„A XXI. századi technológia fejlettségével ez lehetséges.”

Persze nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy az emberiség hozzávetőlegesen egy millió éves létezése során az embereknek nem volt meg valamilyük („az egyik legalapvetőbb jog, a boldogsághoz való jog”), de most az FNA ennek egy csapásra megteremti a feltételét, egy másik jogot – „a méltóságteljes élethez való jogot”. Mintha rémlene, hogy bő kétezer évvel ezelőtt meglehetősen titokzatos körülmények között született egy férfiú, aki szintén a boldogsághoz való egyetemes jogot hirdette és mindent elkövetett azért, hogy keresztre feszítsék, mert ezzel megváltotta az emberiséget, azaz megteremtette a feltételét a boldogsághoz való egyetemes jognak. Úgy látszik, valamit nem jól csinált, mert bő kétezer évvel a megváltó halála után ismét meg kell váltani az emberiséget – ezt ezúttal jóval racionálisabban tervezik – az FNA segítségével.

-  Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a mai gazdasági-társadalmi problémáink rendszerszintűek, tehát ezek nem pillanatnyi működési zavarok a jóléti társadalom szövetében, hanem a rendszer működési elvéből származó és állandóan visszatérő krízisek, akkor ennek megváltoztatásához olyan eszközök kellenek, melyek rendszer szinten hatnak és ennek békés átalakítását garantálják. A gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőek, például a felkelések vagy a polgárháborúk, amire a történelemben már annyi példát láttunk.

Az FNA egy eszköz lehetne az átmenethez egy másik, emberibb, fenntarthatóbb, igazságosabb társadalomba, amiben a MUNKA fogalma más lenne. Ha nem értünk egyet ezzel a tézissel és csupán a finom módosításokat szeretnénk eszközölni a rendszeren, akkor elég a szociális juttatások és az újraelosztás javítása, ehhez nincs szűkség FNA-ra.

Jóléti társadalom és nem kapitalizmus. Ismét egy eufémizmus.

Az első bekezdés utolsó mondata pedig ismét kicsit zavarosra sikeredetett. Hol láttunk a történelemben „már annyi példát” „a gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőségére”? (a „például a felkelések vagy a polgárháborúk” mellékmondat nincs befejezve és így értelmetlen). Megint nem ez a lényeg, bár az ilyen durva fogalmazási hibák nagyonis megalapozottá teszik a kérdést – tényleg olyan alaposan át lett gondolva ez a tanulmány?

Sokkal fontosabb az, hogy bár sejtelmesen bizonytalanul, de egyre erősebben tűnik elő: a szerzők az FNA-t nem egy társadalmi forradalom egyik eszközeként, hanem a társadalmi forradalmat helyettesítő eszközként képzelik el.

-  Az FNA nemzetközi mozgalma felismerte, hogy a társadalom hármas felosztása, az állam, a gazdaság és az egyén egyensúlya megbillent az egyén rovására. Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete, a gazdasági monopóliumok hatalma egyre nagyobb, és a polgár pozíciója ebben a hármasságban egyre gyengébbé válik. Az újkor jogi történetének nagy vívmánya a római jogrendszeren alapuló tulajdonjog rendszerének a kibővítése, az emberi jogok elismertetése volt. Ezeket a jogokat kell most tovább fejleszteni és megvédeni a sokszor nemzetközi érdekcsoportok gazdasági túlhatalmával szemben, hogy a társadalom hármas tartópillére ismét egyensúlyba álljon.

Itt kezdődnek az igazi problémák.

„Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete”

ezt valószínűleg így akarták a szerzők írni

„Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már nem a szuverén nép képviselete” .

Szándékosan nem azt írtam, hogy „ez így lett volna helyes”, mert így kijavítva a mondat már nem nyelvtanilag, hanem tartalmilag hibás.

Mert kérdem én, mikor is kezdett el az állam hatalmaskodni és bürokratizálódni? Az állam mióta nem a szuverén nép képviselete? Volt az valaha is? Mi is az az állam?

Nos az én nézeteim szerint (amik – nem titok – marxista nézetek) az állam az osztálytársadalmak jellegzetes képződménye, a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete, amelynek feladata az uralkodó osztály osztályszintű érdekeinek védelme (esetenként akár az uralkodó osztály egyes tagjai ellenében is). Ezt egyrészt ezen érdekek nyers erőszakkal való érvényesítésével, másrészt az alávetett osztályok bizonyos elemi érdekei érvényesülésének alapszintű biztosításával, és ez úton a relatív osztálybéke megteremtésével éri el - a szerzők valószínűleg ez utóbbi funkciót idealizálják a "szuverén nép képviselete" eufémizmussal. Mivel ítt nyílvánvalóan a kapitalizmus államáról van szó, azért az uralkodó osztály a tőketulajdonosok osztálya (beleértve a földbirtokosokat és a vállalkozókat is) amit ha úgy tetszik – némi pontatlansággal – azonosíthatunk a szerzők által említett „gazdasági monopóliumokkal”. Miután a tőkésállam ennek az uralkodóosztálynak az állama, amely az ő osztályérdekeit hivatott védeni, azért a hatalmaskodó és bürokratizált állam merev szembeállítása a gazdasági monopóliumokkal, vagyis a tőkésosztállyal megengedhetetlen eltúlzása annak a kétség kívűl létező elidegenedésnek, ami az államot – más intézményekhez hasonlóan – jellemzi az eredeti funkcióitól. Bármennyire is kialakul az államapparátus különérdeke, az tartósan és jelentősen nem kerülhet szembe az államot fenntartó osztály összérdekével. A túlságosan elidegenült államapparátussal szemben a „gazdasági monopóliumok” mindig megtalálják a megfelelő nyomásgyakorló eszközöket, hogy „jó útra térítsék”.

Ha tisztáztuk a „hatalmaskodó és bürokratizált állam” és a „gazdasági monopóliumok” viszonyát, akkor lelepleződik a soronkövetkező eufémizmus is. Az állítólagos érdekháromszög harmadik tagja nem valamiféle elvont „polgár”, hanem a saját tőkével nem rendelkező, bérből és fizetésből élő (illetve élni akaró) proletár. E proletár, mint (valós vagy potenciális) bérmunkás a tőkés magántulajdon másik oldala. Az ő emberi jogai ellentétesek a magántulajdonnal – a magántulajdon csak a proletárok emberi jogainak megcsonkításával tartható fenn. Szerzőink, akik nem látnak tovább a római jog (azaz a burzsoá jog) tulajdonfogalmánál ezt persze képtelenek megérteni. A polgári jog lényegében csak egyéni és társas tulajdont ismer, amely fogalmak az ember (tulajdonos) és a tárgy (a tulajdon tárgya) közötti viszonyt fejeznek ki. Az egyéni tulajdonban a tulajdon tárgynak csak egy (természetes vagy jogi személy) tulajdonosa van, a társas tulajdon esetében több. A polgári jog nem ismeri a tulajdon szociológiai fogalmát, amely emberek közötti, a tárgy által csupán közvetített viszonyt fejez ki. Ennek két alaptípusa a magántulajdon és a társadalmi tulajdon. E fogalmak megkülönbözetésének alapja a tulajdon tárgyához, mint tárgyhoz csatolható kettős (nem jogi jellegű) viszony. Az emberek a szükségletük kielégítése során alkalmazott tárgyakhoz kétféleképpen viszonyulhatnak:

a)        működtetik azokat, azaz alkalmassá teszik konkrét szükségletek kielégítésére, hasznossá teszik (például beindítanak és kormányoznak egy gépkocsit);

b)        használják azokat, azaz kielégítik vele szükségleteiket, élvezik a hasznait (a példát folytatva a gépkocsival eljutnak a kívánt célhoz).

Magántulajdonról akkor beszélünk, ha a tulajdonos(ok) használja(ják) a tulajdon tárgyát, de nem tulajdonosok működtetik azt. Nyilván a tulajdonosoknak kényszeríteniük kell a nem tulajdonosokat a működtetésre – ez lehet nyílt erőszakon alapuló kényszer, vagy gazdasági kényszer. A kapitalizmusra normálisan az utóbbi a jellemző (bérmunka).

Társadalmi tulajdonról akkor beszélünk, ha ugyanazok az emberek használják a tulajdon tárgyát, akik azt működtetik.

Na már most, a magántulajdontól elválaszthatatlan kényszermunka eleve illuzórikussá teszi az alapvető emberi jogok érvényesülését a proletárok számára. Igaz ez az FNA-ra is, amennyiben annak eredeti tartalma szerinti megvalósulása ellehetetleníti a gazdasági kényszert, ami a bérmunka mással nem helyettesíthető alapja. Amennyiben az állam a tőkés érdekek kifejezője (megmutattam, hogy ez így van), akkor az állam az eredeti tartalma szerint nem valósíthatja meg az FNA-t, mert azzal megszüntetné a bérmunkát, vagyis a tőkés termelési módot.

A polgári jogon nevelkedett polgári gondolkodás a munkát csak mint bérmunkát tudja elképzelni, azért az FNA legkézenfekvőbb polgári kritikája, hogy bevezetése esetén az általános munkátlanság, lustaság kapna lábra. Az a rafináltabbnak tűnő kritika, amely szerint az FNA nem lenne finanszírozható lényegében visszavezethető ugyanerre. Hiszen, ha „mindenki dolgozik, aki tud”, akkor úgy-ahogy, de biztosított mindenkinek a megélhetése, azoké is akik dolgoznak (megkapják munkaerejük tisztességes árát, a munkabért) és azoké is, akik önhibájukon kívűl nem tudnak dolgozni (szociális segélyekben részesülhetnek). Ha azonban bevezetik az FNA-t, akkor sokan, akik tudnának, majd nem akarnak dolgozni, a termelés vissza fog esni, és így persze az FNA már nem lesz finanszírozható.

Az általam korábban említett keresztre feszített férfiú követőit, mint az államot veszélyeztető forradalmárokat kezdetben vadul üldözték a római hatóságok, ám a Nagynak nevezett Konstantinus császár gondolt egy merészet, és a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet. Addigra azonban megtörtént az Egyház intézményesülése, és így az azonnal egybe is olvadt az állammal. Zsinatok során rostálták meg a keresztény tanokat, amik ezáltal elvesztették forradalmi jellegüket, sőt a mindenkor fennálló állam legbiztosabb támaszává váltak.

Valami hasonlót látok én az FNA-val kapcsolatban is. Az előbb említett, az FNA-t tagadó polgári kritika a korai keresztényüldözésekkel hozható némileg párhuzamba, de egyre inkább azt látjuk, az FNA vallássá idomításával a tőkés rendszer ideológiailag annektálja azt. A jelen bírált tanulmányt e folyamat elemének érzékelem. Annál is inkább, mert a Kalózpárt egy másik blogjában eléggé egyértelműen (bár ugyanakkor szokásosan maszatolva is) fogalmaztak:

„A kezdeményezés igazi következményeivel nem számolnak azok, akik a politikai baloldal fogalmát az osztályharcban definiálják. Ennek a projektnek a megvalósítása – ha nem élnek vele vissza - pontosan a hagyományos értelemben vett politikai baloldal további erodálódását fogja okozni, mert megszüntetné ennek önmeghatározását, a munkahelyért folytatott harc ideológiát. Ezért az alapjövedelem nem baloldali populizmus, hanem egy eszköz a munka fogalmának újragondolásában, amelynek nem a profit, hanem az ember a központi eleme.”

Itt olyan apróságokon már fenn sem akadok, hogy az osztályharc természetesen nem a munkahelyekért folyik, hanem a magántulajdon megszüntetéséért, a munka felszabadításáért. A munkahelyek (és a bérek) védelme csupán rövidtávú taktikai cél.


Szólj hozzá!

Mi a politikai gazdaságtan?

2012.03.05. 12:01 nandras1951

B. Nagy András (Dr. Nagy András)

A toke_small.jpg


Mi a politikai gazdaságtan?

Népszerű gazdaságfilozófiai bevezetés

Budapest 1983/2012


 © Dr. Nagy András, 2012

A szerző művét az Általános GNU-licence hatálya alá helyezi.

Ezt a művet bárki lemásolhatja, sokszorosíthatja, terjesztheti ellenszolgáltatásért vagy a nélkül, átírhatja a következő feltételek betartása mellett:

  • Köteles ugyanezeket a jogokat bárki más számára ugyanilyen formában biztosítani;
  • Köteles a szerző (és valamennyi korábbi módosító) nevét feltüntetni;
  • Köteles pontosan jelezni (saját nevével ellátva) az általa eszközölt változtatásokat és az általa módosított változat eredeti forrását;
  • Köteles az általa terjesztett példányokat hasonló copyleft-tel ellátni;
  • Ezek a feltételek automatikusan kiterjednek a szöveg megváltoztatott részeire is.


Előszó (1983)

 

„Észrevettem – mondotta K. úr – , hogy sokan azért riadnak vissza a tanításunktól, mert mindenre tudunk valami választ. Nem állíthatnánk össze a propaganda érdekében azoknak a kérdéseknek a jegyzékét, amelyeket – úgy véljük – nem tudjuk megválaszolni?”

(Bertolt Brecht: Történetek Keuner úrról)

A könyv, amit az Olvasó a kezében tart, nem a kapitalizmus politikai gazdaságtanának tankönyve, és nem is tudományos szakkönyv. Nem tankönyv sem terjedelme, sem szerkezete szerint. Kitűzött témáját meglehetősen szabadon tárgyalja: egyes, a hivatalos tanterv szempontjából lényeges kérdéseket nem, vagy csak hozzávetőlegesen érint, máshol talán túlságosan is a részletekbe mélyed.

De nem is tudományos szakmunka, hiszen nincsenek benne lényegesen új eredmények vagy felfedezések. Újat elsősorban azzal kíván adni, hogy esetenként nem a megszokott helyre teszi a hangsúlyt. Sem stílusa, sem a téma kifejtésének módszere nem ragaszkodik a tudományos műveknél megszokotthoz. Nincs megterhelve, például, idézetek sokaságával. Az egyes fejezetek és alpontok élén álló, főként a marxizmus klasszikusaitól származó idézetek hivatottak utalni arra, hogy a szerző műve megírásakor eléggé nagy számú forrásirodalomra támaszkodott.

Ezeknek a mottóknak van azonban mélyebb, fontosabb célja is. Mivel a könyv csak ízelítőt kíván adni a marxista politikai gazdaságtan gondolatvilágából, a mottók mutatják meg, hogy hol keresse az első komolyabb falatokat az, akinek megjött az étvágya a politikai gazdaságtan, illetve a marxizmus tanulmányozásához. A szerző nem titkolja, hogy az „olvassuk újra Marxot!” mozgalom elkötelezett híve.

Mi tehát a könyv valódi műfaja? Úgy szokták mondani: népszerű tudományos ismeretterjesztés. Irodalmi példaképe egy merőben más tudománnyal foglalkozó kitűnő ismeretterjesztő könyv, R. Courant és H. Robins „Mi a matematika“ című műve volt. A cím ötlete is innen származik. Couranték könyvük előszavában megadják a tudományos ismeretterjesztés olyan alapállását, amelyet a jelen könyv szerzője is maradéktalanul magáénak vall:

„A matematika megértését ugyanúgy lehetetlen könnyű szórakozásként közvetíteni, mint ahogy a zenei műveltséget sem adhat még a legragyogóbb népszerűsítés sem annak, aki maga nem hallgatott hosszú időn át intenzíven zenét. Az élő matematika tárgyával kell ténylegesen érintkezésbe kerülni. Ez nem jelenti azt, hogy a technikai részleteknél kell időzni. A matematikának egyaránt mentesnek kell lennie a rutin hangsúlyozásától és attól az ijesztő dogmatizmustól, amely minden célt és motívumot elrejt.”

Ha az Olvasó „matematika” helyett mindenütt „politikai gazdaságtant” olvas, akkor előtte áll a jelen könyv ars poeticája.

Tudományos ismeretterjesztő művek előszavában általában szerepel a következő kitétel: „a könyv megértéséhez nem szükséges semmiféle különleges előképzettség”. Esetünkben a helyzet nem ilyen egyszerű. Egyrészt a könyvet szerzője megfelelő általános műveltséggel rendelkező közönségnek szánta, másrészt a baj éppen az, hogy a témához sokan túlságosan is sok „különleges előképzettséggel”, meggyökeresedett előítéletekkel rendelkeznek. A könyv egyik célja némileg csökkenteni ezeknek az előítéleteknek a tömegét.

[A könyv][1] témája a marxista politikai gazdaságtan, ami nem csak tudomány, de a marxista világnézet alapja is - ideológia[2]. Agitációs céljai letagadhatatlanok.

Manapság [az 1970-es, 80-as évek fordulóján] hazánkban marxista világnézetet agitálni közhelyként hat. Elvileg az oktatás minden szintjén ez folyik – az általános iskolától az egyetemekig, nem is beszélve a párt- és KISZ oktatás különböző fórumairól. Több jelenség is arra utal, hogy a marxizmus propagandája mégsem közhelyszerű. A nemzetközi politikai porondon a forradalmi és ellenforradalmi erők harca egyre élesebb lesz, és egyre kevésbé illik bele a megszokott sémákba. Olyan események, mint például az iráni muzulmán forradalom, a libanoni polgárháború, vagy a lengyelországi politikai és gazdasági válság, igen könnyen összezavarhatják azokat, akik túlságosan leegyszerűsítve szemlélik a világ dolgait. De nem kell feltétlenül határainkon kívül keresni a nehezen emészthető problémákat, akad belőlük itthon is jócskán. Áremelkedések, a gazdasági növekedés és az életszínvonal stagnálása, gazdasági decentralizáció, kisvállalkozások, stb. stb. szocialista valóságunk olyan új elemei, amelyekről még néhány évvel ezelőtt az volt a közfelfogás, hogy a szocializmus eszméivel összeegyeztethetetlenek[3].

Bizonyos, és sajnos nem is túl szűk körben – sajnos a fiatal értelmiségiekkel a középpontban – ma „nem divat” marxistának lenni. Hiba lenne ezért kizárólag e körök tagjait hibáztatni. Nyilván a forrófejű felületes ítélkezés, a szakmai beszűkülés nem kis szerepet játszik e hangulat kialakulásában, de a probléma sokkal mélyebb. A szövevényessé vált összefüggések, a létező szocializmus országaiban és a nemzetközi forradalmi mozgalmakban jelentkező és sokasodó problémák és nehézségek azért hatnak sokakra nyomasztóan, mert egy hosszú korszakban (amit ugyancsak hibás egyszerűsítés lenne a „személyi kultusz” éveire korlátozni) a szocializmus eszméjével és gyakorlatával szemben eltúlzott, megalapozatlan és irreális elvárásokat támasztottak. Túlságosan tökéletes, hibátlan és ellentmondásmentes társadalom képét rajzolták fel, amely kép eltakarta a szocializmus valódi értékeit, igazi történelmi szerepét. Nagyon nehéz és fájdalmas dolog most hozzászokni az igazsághoz, ahhoz, hogy a szocializmus építése, a forradalmi átalakulás nem mentes a némileg enyhíthető, de teljesen ki nem küszöbölhető nehézségektől; hogy mint minden fejlődésnek, úgy a forradalmi, szocialista fejlődésnek is motorja az ellentmondás; hogy a módszerek állandóan és szükségszerűen változnak stb. Sokaknak ez „lelki törést” okoz, leginkább éppen azoknak a fiataloknak, akik már beleszülettek a szocializmus építésébe. Ezek a fiatalok már csak a „nyugati” kapitalizmust ismerik (annak is csak a látványos felszínét, amely egyébként éppen a létező szocializmus miatt olyan, amilyen) és vetik össze azzal a szocializmussal, amelybe beleszülettek. Közben felszínes, dogmatikus előítéletektől megfertőzött „hivatalos” ismereteiket azonosítják a marxizmussal és megállapítják, hogy az „nem állja ki a valóság próbáját”. Fogalmuk sincs arról, hogy az a végletekig leegyszerűsített és ezért hamisan fekete-fehér világnézet, amit elvetnek, mennyire távol áll az igazi dialektikus-materialista világnézet ragyogó sokszínűségétől. Ez a könyv szerény kísérlet a marxizmus népszerűsítésére a sokszínűség legalább néhány (a kettőnél – fekete-fehér – mindenesetre több) színének felvillantásával. Igen keveset foglakozik a legaktuálisabbnak tűnő kérdésekkel, az imperializmus (annak állammonopolista formája), valamint a szocializmus politikai gazdaságtanával. Az előbbinek néhány menet közbeni megjegyzést és egy hiányos fejezetet szentel, az utóbbi esetében meg egyáltalán csak itt-ott elszórt összehasonlításokra szorítkozik. A szerző ezzel az Előszó élén álló Brecht-idézet tanácsát kívánta megfogadni. Túl fontosak és aktuálisak ezek a kérdések ahhoz, hogy egy ilyen szűkre szabott, kissé csevegő stílusban megírt könyv belevágjon részletes kifejtésükbe.

Mint említettük, a könyv nem tankönyvnek készült. Mondanivalója azért van a politikai gazdaságtan oktatóinak, tankönyvíróinak számára is. A megszokottól eltérő előadásmód és tartalom óhatatlanul (és tudatosan) vitába száll a jelenleg forgalomban levő tankönyvekkel. Ami az előadás módját illeti, az persze szubjektív dolog, és a szerzőnek nincs joga megítélni, hogy műve ebben a tekintetben jobb vagy rosszabb a tankönyveknél, Egyetlen általános megjegyzést azért megengedhet magának: egy politikai gazdaságtan tankönyvnek nem kell feltétlenül száraznak és unalmasnak lennie (emlékeztetőül: Selma Lagerlöf a törpévé vált Nils Holgerson csodálatos utazását a vadludakkal Svédország földrajz tankönyveként írta meg. Igaz, ő Nobel-díjas író volt).

Tartalmi kérdésekben viszont nem csak megengedhetőnek, de szükségesnek is látszik a szerző elvi-módszertani nézeteire felhívni a figyelmet, azokat vitára bocsátani.

A jelen könyv alcíme szerint népszerű gazdaságfilozófiai bevezetést kíván adni a politikai gazdaságtanba. Ez nem csak - kicsit talán szerénytelen – utalás az ifjú Marx 1844-es [párizsi] gazdaságfilozófiai kézirataira, de több annál.

Úgy tűnik, hogy a marxisták mindmáig félreértették a marxizmus három alkotórészéről beszélő Lenint. Lenin sokat idézett művében a három különálló és merőben különböző indíttatású polgári eszmei forrásból származó egységes marxista tanítás három alkotórészéről szólt. Az orosz „составная часть” kifejezés egyébként - bár szó szerint „alkotórésznek” fordítandó – magyar megfelelőjénél jobban utal az egybetartozás tényére.

A mai alkotó marxista tudomány szerencsére már régen megszabadult a lenini tétel sztálini típusú ellaposításától, de a [marxizmus oktatásában[4]] csak most kezdenek olyan hangok hallatszani, hogy a három alkotórész nem jelent három önálló, egymástól független tudományt. Az Olvasó kezében levő könyv megkísérli e probléma didaktikai felvázolását, amennyiben a politikai gazdaságtant filozófiai megközelítésben próbálja tárgyalni, minden esetben arra törekedve, hogy a politikai és ideológiai (vagyis politológiai – így szokás ma a tudományos szocializmust nevezni) következtetéseket vonhasson le[5].

A filozófiai megközelítésnél a szerző igyekezett olyan kérdésekre összpontosítani, amelyek a jelenlegi politikai gazdaságtan oktatásban nincsenek eléggé kihangsúlyozva, vagy éppenséggel tévedésekre késztetik az oktatás résztvevőit a katedra mindkét oldalán. Két alapvető és egymással szoros összefüggésben levő problémáról van szó: az általános, különös és egyes (specifikus) dialektikájáról, valamint a történelmi és logikai tárgyalás egységéről.

A ma használatos tankönyvek az általános, különös és egyes dialektikáját igen laposan értelmezik. Tulajdonképpen csak a szokásos módszertani fejezetekben („a politikai gazdaságtan módszere”, illetve „a gazdasági kategóriák és törvények” címűekben) foglalkoznak vele, majd a továbbiakban nagyrészt megfeledkezve róla, ténylegesen alig alkalmazzák tudatosan. Jó, ha a különböző termelési módoknál megemlítik, hogy az alaptörvény az adott termelési mód specifikus gazdasági törvénye.

Ebben a könyvben a gazdasági kategóriák és törvények kihangsúlyozott újratárgyalása történik az általánostól az egyesig, az elvonttól a konkrétig. Reméljük, hogy az Olvasó jól érzékeli majd a különös központi szerepét – azt, hogy a különös egyszerre az általános specifikációja és az egyes általánosítása. Ebben a vonatkozásban külön felhívjuk a figyelmet az értéktörvény könyvbeli szerepére.

Az értéktörvényt a tankönyvek megemlítik, megtárgyalják, de korántsem emelik ki azt a központi szerepét, ami a politikai gazdaságtanban megilleti. Pedig az értéktörvény az a különös törvény, ami a társadalmi termelés legfontosabb általános törvényeit (ebben a könyvben: a termelő erők és termelési viszonyok összhangjának, a termelő erők fejlődésnek és a termelési viszonyok újratermelődésnek törvényeit, valamint és mindenek előtt a termelés és a fogyasztás ellentmondását) az árutermelésre specifikálja, hogy azután az árutermelés különböző történelmi formáinak minden specifikus jelensége, törvénye benne általánosuljon.

A tankönyvek például azt bizonyítják, hogy a tőkés átlagprofitráta törvénye nem mond ellent az értéktörvénynek – pedig ellentmond. Azért mond ellent, mert az átlagprofitráta törvénye nem más, mint a tőkés módon megnyilvánuló, tehát specifikált értéktörvény, és az általánosnak a specifikus mindig ellentmond (éppen ezáltal specifikus – hogy tudniillik különbözik az általánostól, miközben azonos is vele).

Ugyancsak a szokásosnál nagyobb teret szentel a könyv a pénz kincsképző funkciójának, mivel a szerző szerint a pénz szervesen összetartozó funkciói közül éppen ebben lehet megtalálni azt a módszertani hidat, ami a pénzt összeköti az értéktörvénnyel. Ez a kapcsolat viszont azért fontos, mert meg kell mutatni (alig van olyan tankönyv, amely ezt megtenné), hogy az általánossá váló árutermelés ugyanúgy hozza létre a pénzt, mint ahogy a pénz létrejötte elengedhetetlen az árutermelés általánossá válásához. Vagyis a pénz nem az árutermelés segédeszköze, hanem annak legbensőbb lényegi eleme.

Az általános-különös-egyes dialektikájának háttérbe szorítása zavarja a tankönyveket a történelmi és logikai tárgyalás egységének megoldásában (miközben ennek az egységnek a hiánya maga is összezavarja az előbb említett dialektikát). Ettől a dialektikus egységtől hol erre, hol arra akarnak egysíkúan eltérni, ami persze metafizikus, nem marxista eredményekhez vezet. A dolog odáig fajulhat, hogy egyes tankönyvek tudatosan szakítanak a történelmi kifejtéssel, amivel a lényegétől fosztják meg a politikai gazdaságtant, mert alkalmatlanná teszik pártos, politikai-ideológiai következtetések levonására.[6] Az ilyen tankönyvek szerzői elfeledkeznek arról a tényről, hogy a marxista politikai gazdaságtan születését szükségszerűen megelőzte a történelmi materializmus módszerének, a „marxi módszernek” a kidolgozása.

Más tankönyvek az „anyag egyszerűsítése” végett kihagyják a csereformák fejlődésének tárgyalását. Pedig éppen ez az a kérdés, amelynek megoldása a legragyogóbb példáját adja az előbb említett „marxi módszernek”. De nem csak illusztratív jelentőssége van a problémának. A marxizmus klasszikusai nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy éppen ez a politikai gazdaságtan legfontosabb fejezete. Nem lehet ugyanis megérteni, hogy hogyan vált a pénz tőkévé, ha nem értjük meg, hogy miként válik az áruk közül egy pénzzé. Nem értjük meg, hogy az árutermelés magántulajdon mellett szükségszerűen tőkés árutermeléssé fejlődik, ha nem értjük meg, hogy a pénz nem véletlenül, hanem szükségszerűen vált ki az áruvilágból.

Ugyancsak rendkívül fontos annak a megértése, hogy a pénz értékmérő funkciója történelmileg is, és logikailag is megelőzi a forgalmi eszköz funkciót. A legtöbb tankönyv nem tartja szükségszerűnek a pénzfunkciók marxi sorrendjét, nem mutatja ki történelmi és logikai egymásból következésüket. Ugyanez egyébként elmondható az imperializmus lenini ismérveiről is.

Jelen könyv ezeket a hibákat szeretné elkerülni, ezért igyekszik mondanivalóját formációelméletileg[7] kifejteni.

A szerző fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy az árutermelés különös termelési mód, amelynek az áru a dologiasult megnyilvánulása. A formációelméleti kifejtés szempontjából fontos a tartalom, belső forma, megjelenési forma kategóriák állandó alkalmazása és összekötése az általános-különös-egyes dialektikájával: az általános tartalom különös belső formájának sajátos [(specifikus)] megjelenése a vizsgálat kiinduló és végpontját jelentő aktuális konkrét jelenség.

A politikai és ideológiai következtetések levonásánál a szerző a következőkben vitázik a tankönyvekkel: a pártosság és tudományosság kérdésének logikus, meggyőző kifejtése, a forradalom és ellenforradalom problémája, a kizsákmányolás és magának a politikai-ideológiai felépítménynek a kezelése.

A politikai gazdaságtan eszmei fejlődésének megértéséhez elengedhetetlenül fontos felismerni és megmutatni, hogy a klasszikus, valóban tudományos igényű polgári politikai gazdaságtan tévedései nem hibák voltak, hanem koruk nagyjából adekvát ideológiai tükröződései. Ez egyébként még az olyan elkötelezett apologéta esetében is így van, mint J.M. Keynes. Ám még a vulgáris, apologetikus irányzatok esetében sem elegendő azt bizonyítani, hogy nézeteik tarthatlanok, mert a gondolkodó tanulókban önkéntelenül is felvetődik a kérdés: akkor ezek az irányzatok miért tartják mégis magukat?! A bírálat csak akkor meggyőző, ha kimutatjuk azt is, hogy e „tarthatatlan” nézetek az objektív valóság mely létező jelenségeinek mértéktelen felnagyításával, vagy éppen elhallgatásával, esetleg eltorzításával keletkeznek, és mi bennük a részigazság, ami mégis fenn tartja őket? Így nem történhet meg például, hogy szegény Ricardot, aki minden idők egyik leglelkiismeretesebb tudósa volt, azzal vádoljuk meg: el akarta kendőzni a tőkés kizsákmányolást. Egyrészt nem akarta, mert amennyire felismerte, annyira be is ismerte; másrészt éppen az volt a baja a kizsákmányolással, hogy a lényegét, az értéktöbbletet nem ismerte fel.

Kizsákmányolás! Ennek a szónak olyan rossz ízű pejoratív csengése van, hogy ma a kiejtése is dogmatizmusnak tűnik. Meg kell fosztani ettől a pejoratív jelentéstől! Ma a nukleáris háború veszélye sokkal ijesztőbbé teszi a kapitalizmust/imperializmust, mint a kizsákmányolás bármikor[8].

A tankönyveket olvasva úgy tünet, mintha csak győzelmesen előre törő szocialista forradalom létezne. Esetleg néhány halovány szó olvasható a polgári forradalomról, körülbelül annyi, hogy az – ellentétben a szocialista forradalommal – nem szüntette meg a magántulajdont, csak megváltoztatta formáját. Mindebből kevéssé derül ki, [hogy miért írta Marx: „A forradalmak a történelem mozdonyai”?] A hazai tankönyvekből szinte teljesen kimaradt a prekapitalista formációk elemzése.

Nem szerepel a tankönyvek túlnyomó többségében egy szó sem az ellenforradalomról, mint politikai jelenségről, és gazdasági alapjáról. Egyébként a politikai-ideológiai felépítmény gazdasági vonatkozásait sem lehet – ahogy ezt a tankönyvek általában teszik – csupán az állam gazdasági beavatkozásának kérdésére leszűkíteni. Az alap és felépítmény dialektikáját, az egész formációelméletet illusztrálni lehet például egy aranypénz-érme elemzésével.

Ki kell térni a még a vallás politikai gazdaságtani vonatkozásaira is, ha meg akarjuk érteni az áru-, pénz- és tőkefetisizmus szentháromságát.

Könyvünk természetesen semmiképpen nem lehet tökéletes. Nyilván semmilyen befejezett munka nem lehet az. A szerző akárhányszor olvasta el újra a kéziratot, abban mindig bőven talált javítani valót. Marx írja: „a nevelőket is nevelni kell”. Ám a kéziratot egyszer csak le kellett zárni.

Van azonban a könyvben néhány gondolat – a szerző igyekezett ezek számát a minimumra csökkenteni – amelyekről a szerző már a leírásukkor tudta, hogy azok túlzott egyszerűsítéseik miatt helytelenek. De részletes kifejtésük sokszorosára növelte volna a könyv terjedelmét, és a stílus szabadságát is fel kellett volna adni. A szerző abban reménykedik, hogy könyvének e félig-meddig tudatos hiányosságai a lényeget nem érintik[9].

A könyv természetesen szerzője világnézetének tükre. Azt tükrözi, ahogyan a szerző a marxizmust, és annak oktathatóságát látja. A könyv gyengéi – bizonyára jócskán akadnak ilyenek – elsősorban a szerző gyengéi. Ezért a szerző szívesen fogad minden kritikai észrevételt.

A szerző könyvét adaléknak szánta a marxizmus népszerűsítésének és oktatásának most megindult megújulási folyamatához.

*****

Jelen könyv megszületésben igen nagy segítséget jelentett az a lehetőség, hogy szerzője politikai gazdaságtant oktathatott a Kertészeti Egyetem néhány tancsoportjában, majd - és jelenleg is – a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán.

Külön köszönet illeti a PSZF Marxizmus-Leninizmus Tanszékét az alkotó légkörért, a kollégákkal folytatott állandó tapasztalatcserékért, és az egészséges vitákért.

Ugyancsak hála illeti a Szovjet Filmművészek Szövetségét, hogy lehetővé tette a repinoi Alkotóház kellemes környezetében a kézirat befejezését.

 

 

Budapest – Repino 1978-83    B. Nagy András

 


[1]    A 2012-ben beillesztett apróbb kiegészítéseket, átfogalmazásokat [ ] zárójelbe teszem. A komolyabb megjegyzéseket lábjegyzetben, vagy apró betűs betoldásban fogom közölni (a szerző, 2012)

[2]    Az „ideológia” az utóbbi évek politikai szitokszóvá züllesztett fogalmainak egyike. A legtöbb párt saját ideológiájának létezését tagadja, más pártok álláspontját a vita helyett az „ideológia” címkével igyekszik „megsemmisíteni”. Mindez egészen addig fokozódik, hogy maga a „pártérdek” is pejoratív fogalomként jelenik meg, és paradox módon az a társadalmi alakulat, amely a „totalitárius” rendszerekkel szembeni fensőbbsége legnagyobb vívmányaként a többpárt-rendszert jelöli meg, ugyanakkor a „pártérdekeken felülemelkedést” mint kimagasló értéket kezeli. Mi az ideológia fogalmát az eredeti marxi megközelítésben ragadjuk meg, és az osztályokra, érdekcsoportokra tagozódott társadalom egyes artikulált (érdekeit megfogalmazni tudó) csoportjainak érdekérvényesítő technikájaként fogjuk fel. (a szerző, 2012)

[3]    Az ilyen megjegyzések szinte tálcán kínálják a rendszerváltozás és az utána következők szembesítését velük. Ez azonban a romantika ingoványos talajára vinne, ezért igyekszem tartózkodni az ilyesmitől (a szerző, 2012)

[4]    Eredetileg „marxista oktatást” írtam – hiba volt (a szerző, 2012)

[5]    Mindez meglehetősen erőltetett okoskodás. Valójában nem a megfelelő irányba próbáltam kitörni abból a sémából, amelyet bár valóban Sztálin és mamelukjai merevítettek dogmává, de szerzője kétségtelenül Lenin volt. Ő volt az, aki említett cikkében nem domborította ki eléggé, hogy Marx a német filozófia bírálatától eljutva az angol politikai gazdaságtan bírálatához, a két bírálat összefoglalásával bírálta a francia szocializmust (elsősorban Proudhont), és így alkotta meg – Engels hathatós segítségével – a később marxizmusnak nevezett tudományos világnézetet, a tudományos szocializmust – amely lényegénél fogva kritikai világnézet. Lenin ezt a komplexumot alkotórészeire szakította szét, a sztálinizmus pedig e szétszakítást dogmává merevítve kiirtotta belőle a lényeget, a bírálatot – ami a részéről teljesen természetes volt, hiszen a sztálinizmus lényege minden bírálat, minden kritika elfojtása. Miután mindezt nem tárgyaltam le, így az is rejtve maradt előttem, hogy olyan tudomány, mint marxista politikai gazdaságtan egyszerűen nem létezik. Ami létezik, az a politikai gazdaságtan bírálata – Marx legtöbb közgazdasági munkájának ez a címe, vagy alcíme – egy komplex gazdasági, világnézeti és politikai eszmerendszer (a szerző, 2012)

[6]    Naivan nem vettem észre, hogy pontosan ez volt a cél (vagy észrevettem, de nem mertem nyíltan kimondani?) (a szerző, 2012)

[7]    A formációelmélet a marxista társadalomtudomány szakkifejezése: a gazdasági társadalomalakulatok (azaz formációk) egymásba alakulása dialektikájának vizsgálatát jelenti. (a szerző, 2012)

[8]    Látható, hogy 1983-ban magam is azt a kizsákmányolás-felfogást vallottam, amit ma hevesen elutasítok, hogy tudniillik a kizsákmányolás az értéktöbblet, a bérmunka meg nem fizetett termékének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása. Az ilyen nézettel azonnal szembeállítható két érv is: a) ezek szerint az eltartottak (köztük a kisgyerekek, a magatehetetlen betegek, öregek) kizsákmányolják eltartóikat; b) a munkanélkülieket nem zsákmányolja ki senki. Eléggé nyilvánvaló, hogy egyik állítás sem helyes. Azóta, alaposabban tanulmányozva a klasszikusok és az alkotó marxista irodalom műveit, revideáltam az idevágó nézeteimet. Mai álláspontom, hogy a kizsákmányolás idegen munka leigázása, uralom az idegen munka felett. A többlettermék értéktöbbletként való elsajátítása csupán egy megjelenési formája ennek. Ezen álláspontról világos, hogy az eltartottak közül a nevesítettek nem zsákmányolják ki eltartójukat (más esetekben, például a strici-prostituált viszonyban persze igen), viszont a munkanélküliség – a munkanélküliek „ipari tartalékserege” – a kizsákmányolás egyik legvisszataszítóbb megjelenési formája. És természetesen nem nehéz megmutatni, hogy „a nukleáris háború veszélye” valahol szintén összefüggésbe hozható ezzel a kizsákmányolás-felfogással. Ugyanakkor magának a problémának a felvetése azt mutatja, hogy a szerző a maga módján megsejtette a hagyományos (a sztálinistáktól hagyományozott) kizsákmányolás-felfogás problematikusságát. (a szerző, 2012)

[9]    Ilyen például a III. fejezet sok egyszerűsítése, ami a szakértők szerint aligha felel meg az őstörténeti kutatások legújabb eredményeinek. (a szerző, 1983)

---------------------------------------------------------------------------------------

A könyv elkészült, innen e-book formátumban letölthető:

Mi a politikai gazdaságtan? 

3 komment

A jelenlegi válság - pénzügyi vagy túltermelési válság?

2012.03.05. 11:53 nandras1951

 

A jelenleg kiterjedő válságot a szaksajtó egy része, a közgazdasági bulvársajtó és a köztudat is előszeretettel azonosítja, mint pénzügyi válságot, amelynek okozói a felelőtlenül gazdálkodó bankok, akik olyan pénzt hiteleznek ki, amely nem is létezik.

Anélkül, hogy a már évtizedek óta haldokló bankrendszert akarnám védeni, azt kell mondanom, hogy ez a magyarázat nem állja meg a helyét, illetve összekeveri az okokat az okozatokkal.

I. Némi elméleti megalapozás

A bankok általában olyan pénzt hiteleznek, amely nem létezik – hiszen éppen ez a hitel lényege. Kezdetben ugyan a bankok csupán összegyűjtötték a háztartásokban megtakarított pénzt betétek formájában, és azt hitelezték ki a beruházni kívánó vállalkozóknak. A ragaszkodás ahhoz, hogy csak a betétként elhelyezett pénzt hitelezzék ki egyrészt nagyon beszűkítette a gazdaság beruházási forrásait (ezt szokták úgy mondani, hogy kevés a pénz a piacon), másrészt nagyon sebezhetővé tette magukat a bankokat. Ugyanis, ha a betétesek jelentkeztek a pénzükért, és a bank megtagadta annak kiadását arra hivatkozva, hogy az éppen ki van hitelezve, akkor hiába magyarázta, hogy éppen most keletkezik az a kamat, ami miatt érdemes a bankban tartani a pénzt – a bankpánik elháríthatatlanul kitört.

A bankok azonban a hitelt nem csak a háztartások direkt megtakarításaiból folyósítják. A hitel másik – nem kevésbé fontos – forrása a váltóforgalom.

Tudni kell, hogy Marx, amikor tőkésekről beszélt, általában nem választotta szét a tőketulajdonost és a vállalkozót (kivéve a vállalkozói nyereségről szóló, szinte mellékesen kezelt bekezdéseit). Ma már világos, hogy a tőke funkciója, és a tőke tulajdona szétválasztható, és rendre szét is válik. A tőke értékesülési folyamatában nem a tőketulajdonos, hanem a vállalkozó játsza a főszerepet. Manapság a polgári szociológia igyekszik azt a képzetet elterjeszteni, hogy a vállalkozó ugyanúgy a tőke alkalmazottja, mint a gép mellett álló munkás. Másfelől arról értekeznek, hogy a modern munkás maga is tulajdonos (tartós fogyasztási cikkek, „tudástőke”) és így a marxi osztályszemlélet elvesztette minden relevanciáját. Valójában az osztályviszonyok szövevényesebbé váltak, de a lényegük nem változott. Az elnyomó osztály az elnyomottak számukra (az elnyomók számára) idegen munkája felett uralkodnak, kizsákmányolják azt. Az elnyomó osztály alapvető érdekeit ma már nem a tulajdonosok, hanem a vállalkozók fejezik ki a legadekvátabb formában. A (polgári értelemben vett, a PTK által szabályozott) tulajdon nagymértékben szétmosódott, megfoghatatlanná vált. Ám ez nem teszi semmivé azt a marxi álláspontot, hogy a tőkés osztályviszonyokat a termelési eszközök magántulajdona határozza meg, ugyanis Marx a magántulajdont nem a PTK alapján értelmezi. A PTK például összekeveri a magántulajdon, az egyéni tulajdon, és a személyi tulajdon nagyon is különböző kategóriáit, Marx viszont világosan megkülönbözteti azokat. Az egyéni tulajdon a PTK fogalma: arra utal, hogy a tulajdon tárgya felett egy (természetes vagy jogi) személy rendelkezik, ellentétben a társas tulajdonnal, ahol a rendelkezés joga megoszlik a társtulajdonosok között. A polgári jogászok (tudatos?) trehánysága, hogy az egyéni tulajdon fogalmát a jogszabályok szövegében rendre összekeverik a magántulajdon fogalmával. Az már a „hab a tortán”, hogy bár a fenti értelmezés alapján a tulajdonosként fellépő állam tulajdona, mint egyedüli jogi személy tulajdona egyéni tulajdonnak kellene minősülnie, a társas és a társadalmi tulajdon összekeverése révén az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg. Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik. És mivel „az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok” (Német Ideológia MEM 3), azért nem kell csodálkoznunk, hogy a tulajdon körül az átlagpolgár fejében is a legnagyobb zűrzavar uralkodik. Marxnál azonban a magántulajdon egyértelműen az idegen munka leigázásának, az idegen munka feletti uralomnak, az idegen munka kizsákmányolásának eszköze – maga a tőkés termelési mód. Ennek a magántulajdonnak a tényleges mozgatója nem a PTK szerinti tulajdonosok tarka serege (tehát például semmi esetre sem a törperészvénnyel rendelkező bérmunkás) hanem a vállalkozó.

E kis kitérőt az indokolja, hogy amennyiben elfogadjuk a vállalkozó kulcsszerepét a tőkés termelési módban, akkor azt is jól látnunk kell, hogy a vállalkozó vállalkozása a termelés, különböző tulajdonosok (a PTK szerint értve természetesen) kezében levő termelési tényezőknek a termelés folyamatában való egyesítése. És itt jön a témánk szempontjából a lényeg!

A vállalkozó minden tulajdonostól a birtokában levő termelési tényezőt hitelbe veszi át! Hitelbe, mert hitele van, és csak annyiban lehet sikeres vállalkozó, amennyiben hitele van. A vállalkozó hitele abban áll, hogy a tényezőtulajdonosok elhiszik neki, hogy sikeresen fogja a tényezőket a termelésben egyesíteni, és a termelés eredményéből a hiteltartozásait kamatostul vissza fogja tudni fizetni.

A PTK legfontosabb, a tőkés termelési módot jogilag megalapozó kitétele alapján a termelési folyamat eredménye azé lesz, akié a tényezők tulajdonjoga. Ennek semmilyen „természetes” alapja nincs – csupán a jogi elfedése annak a nyílt erőszaknak, amivel a magántulajdon eredetileg keletkezett. Ugyancsak a tőkés termelés zavartalanságát biztosító „mesterséges” jogszabály (tulajdonképpen az előző sajátos arculcsapása), hogy a termelés eredményének elsajátítási joga azt is megilleti, aki a tulajdon feletti rendelkezés jogát „csak” hitelbe szerezte meg. Vagyis a vállalkozó által „kínált” fedezet a PTK szerint teljesen jogszerű.

Ezért azok a tényezőtulajdonosok, akik jól ismerik a vállalkozót, hitelbe bérbe adják tulajdonukat neki, amiről a vállalkozó egy adott dátumra szóló fizetési kötelezvényt, egy váltót állít ki. Ha a váltóban megígért pénzre a váltó elfogadójának hamarabb van szüksége, mint a váltó lejárata, akkor a bank átvállalhatja a váltót, és a váltó elfogadójának kifizetheti a pénzt – levonva belőle a neki járó költségeket. Lényegét tekintve ez az eljárás nem különbözik attól, ha a bank adott volna kölcsönt a váltó kiállítójának, aki ebből a pénzből, mint készpénzből vásárolta volna meg a szükséges tényezőket. A visszafizetés garanciája így is, úgy is a sikeres értékesítés. A bank persze eredetileg csak a nála elhelyezett pénzbetéteket hitelezheti ki. De sokszor a váltók elfogadói már azzal is beérik, ha az üzlettársuk csekély forgalmi képességű váltóját (a magánváltót) a bank becseréli a maga sokkal forgalomképesebb bankváltójára. Ez adja az ötletet az államnak, hogy egy (vagy néhány, csekély számú) banknak engedélyezze a pénzhamisítás jogát (amit korábban a kincstárjegyek, állami papírpénz kibocsátásával magának tartott fenn). Ez(ek) lesz(nek) a jegybank(ok), aki(k)nek a bankváltója átalakul bankjeggyé, pénzzé.

A jegybank a törvényes pénzhamisítás joga mellett még egy fontos jogot kap: előírhatja a többi (kereskedelmi) banknak, hogy a náluk elhelyezett betéteknek mekkora részét kötelesek nála megnyitott számlákon tartalékolni. Ez a köztelező tartalékráta.

Ezek után a jegybank kibocsát („hamisít”) X mennyiségű pénzt és azokat valamilyen technikával elhelyezi a kereskedelmi bankoknál. A bankok ezt a pénzt betétként kezelik és a kötelező tartalék lerakása után a maradékot kihitelezik. A hiteleket felvevőik természetesen elköltik és a pénz, immár valódi betétként visszakerül a bankokhoz. Így ezt a bankok, a kötelező tartalék lerakása után, ismét kihitelezhetik. Ez többször (elméletileg végtelen sokszor) megismétlődhet – természetesen egyre kevesebb lesz a kihitelezett összeg, így gyakorlatilag néhány lépés után a pénz a banknál elfogy. Kis matematikai ismerettel kiszámítható, hogy az így forgalomba került pénztömeg a jegybank által „hamisított” pénzmennyiség (1/kötelező tartalékráta)-szorosa lesz, például ha a kötelező tartalékráta 5% azaz minden betét 0,05-szörösét kell a tartalékszámlára áthelyezni, akkor a forgalomba kerülő hitelpénz a jegybank által kibocsátott összeg hússzorosa lesz. Ugyanakkor a kötelező tartalék számlán éppen a jegybank által kibocsátott összeg gyűlik össze, azaz a „hamispénz” voltaképpen nem is kerül forgalomba. Így a forgalomba dobott hitelpénz mögött nem áll pénz (ahogyan a váltó mögött sem), hanem a meghitelezett termelési eredmény adja a fedezetét.

A tényezők eredeti tulajdonosai között azonban jelentős eltérések vannak.

A termelésnek durván három alaptényezőjét különböztethetjük meg:

1.   A termelési folyamatot hordozó, szűkösen rendelkezésre álló természeti szubsztancia, amit az egyszerűség kedvéért földnek nevezünk;

2.   A termelés azon eszközei, amelyek a természetben található dolgainak a termelés céljaira való átalakításával egy korábbi termelőfolyamatból származnak – ezeket a polgári közgazdaságtan tőkének, újratermelhető tőkejavaknak szokta nevezni. Bár a marxi elmélet a tőke alatt termelési, emberek közötti viszonyt ért, mivel ezek a tőkejavak e viszonyok hordozói, azért nyugodtan átvehetjük ezt a szóhasználatot – nem feledkezve meg az elvi különbségekről. A polgári közgazdaságtan a tőke fogalomkörébe vonja – sőt kitüntetett szerepet adva neki – a beruházási célú pénzösszeget is. Látni fogjuk, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy a vállalkozó hitelbe veszi meg a tőkejavakat, vagy pénzt vesz kölcsön, hogy abból vásároljon a termeléshez szükséges tőkejavakat – ezért fenntartásaink fenntartása mellett átvehetjük a polgári közgazdaságtan azon szóhasználatát is, hogy tőkének kifejezetten a beruházásokra felhasználható pénztömeget nevezik.

3.   A termelési folyamat alapvetően a földön (mint a termelést hordozó szubsztancián) tőkefelhasználással (beruházással) létrehozott üzemekben alkalmazott emberi munkával valósul meg. Az emberek egy csoportjának nincs módja másképpen a piacon beszerezni a szükségleteit kielégítő árukat, mint hogy eladják a vállalkozónak a munkavégző képességüket, a munkaerejüket. Azért van ez így, mert vagy nincs más tulajdonuk, vagy ami van, annak a hozama nem elegendő a létfenntartáshoz .

A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma.

Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál.

Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.

A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb.

A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját.

Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt.

Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni.

Van azonban egy harmadik probléma is, amit joggal nevezhetünk a tőkés termelés egyik alapellentmondásának.

Végső soron a társadalmi termelés célja a tőkés termelési módban is az emberi szükségletek kielégítése. Az ehhez szükséges javakat a tőkés piacgazdaságban az emberek a jövedelmüket elköltve vásárolják meg. Bár egyénileg a földbirtokosnak, a tőketulajdonosnak és a vállalkozónak lehet lényegesen magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak, az össztársadalmi jövedelem nagyobbik részét a munkabérek teszik ki. Így a megtermelt javak fő vásárlói a munkabérből élők.

A vállalkozó abban érdekelt, hogy minél nagyobb profitja legyen. A profit számszerűen a vállalkozó által értékesített termék árbevételéből marad a költségek levonása után. A profit nagyságának tehát két forrása van:

1.   Minél több terméket ad el a vállalkozó – változatlan összköltség és adott termékárak mellett – annál nagyobb lesz a profitja.

2.   Adott árbevétel mellett minél kisebb lesz a megtérítendő költség annál nagyobb lesz a vállalkozó profitja.

Tehát egyfelől a munkások, ha többet vásárolnak, akkor növelik az árbevételt és így – az egyéb tényezők változatlansága mellett – a profitot. Másfelől viszont, minél kevesebb bért kell a munkásoknak kifizetni – az egyéb tényezők változatlansága mellett –, annál nagyobb lesz a profit. A két feltétel nyilvánvaló ellentmondásban van egymással: a munkások bére egyfelől a fizetőképes keresletet jelenti, aminek növelése a tőke érdeke, másfelől a munkabér az egyik legfontosabb termelési költség, amelynek csökkentésében érdekeltek a tőke.

A klasszikus túltermelési válságot Marx szerint ez az ellentmondás okozza, kiváltva az úgynevezett relatív túlnépesedést.

A tőke a tőkés termelési mód kezdeteinél a legdurvább módszerekkel, az úgynevezett abszolút értéktöbblet termelés fokozásával (a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a munkaintenzitás erőszakos fokozása, az újkori rabszolgaság bevezetése) növelte profitját, illetve próbált ellenállni a profitráta süllyedő tendenciájának. Ezek a módszerek azonban olyan mértékben növelték a munkásosztály nyomorát, hogy azt sem erkölcsileg, sem fizikailag, de végső soron gazdaságilag sem lehetett fenntartani. Ezért előtérbe kerültek az értéktöbblet relatív termelése növelésének eszközei, amik végső soron a rendkívüli mértékben felgyorsuló műszaki haladásban testesültek meg.

A tőke a drága munkaerőt az olcsóbb gépekkel váltja ki, például úgy, hogy ugyanannyi munkaerővel – mondjuk - kétszer annyit tud megtermeltetni, vagy úgy, hogy a változatlan kibocsátást – tegyük fel - fele annyi munkaerő alkalmazásával tudja biztosítani.

Első ránézésre az első eset (kétszer annyi kibocsátás, ugyanannyi munkaerő alkalmazásával) csupán elméleti, hiszen a változatlan munkaerő változatlan fizetőképes keresletet jelent. Válójában a második eset sem jobb, mert ott viszont a változatlan kibocsátással szemben csökkenő fizetőképes kereslet áll.

Mégis a tőke a második lehetőséget fogja választani, vagyis a műszaki haladás következménye elbocsátásokban jelenik meg, mivel az elkülönült termelés következtében minden vállalkozó először úgy érzékeli, az elbocsátások következtében a munkaerő költségei nála csökkentek, a fizetőképes kereslet viszont mások piacán csökkent. A műszaki haladás által ilyen módon kiváltott munkanélküliséget technikai munkanélküliségnek nevezik.

Azonban azokban az ágazatokban, ahol a fizetőképes kereslet csökkenését kénytelenek érzékelni, csökkentik a termelést, ami újabb elbocsátásokkal jár – ez már konjunkturális munkanélküliség, a válság biztos jele. Ugyanis innentől kezdve egy önmagát erősítő folyamat indul be, dekonjunktúrát, gazdasági visszaesést okozva.
 

A fentebb leírt válságmechanizmus elég jól működött a korai kapitalizmusban és betöltötte azt a funkciót, amit Marx is tulajdonított neki: lerombolta a működési zavarokkal terhes gazdasági struktúrákat, ezzel helyet adva az innovatív kezdeményezéseknek, új, hatékonyabb struktúrák létrehozásának - és így a túltermelési válságok a tőkés termelési mód szerves fejlődésének elemeiként jelentek meg. A válság elpusztította a gyenge, rossz alkalmazkodóképességű vállalatokat, míg az erősebbeket is mérhetetlenül legyengítve arra kényszeríttette őket, hogy új megoldásokat keresve újítsák meg magukat és ezzel magát a tőkés termelési módot is. A válság, mint elemi csapás kezdődött, és úgy is szűnt meg magától, bármilyen külső beavatkozás nélkül. Ez a folyamat ismétlődött 1825-től 1890-ig nyolc-tíz éves időközökkel. Az 1890-es és az azt követő XX. század elejei válságok (az USA-ban 1907-ben) azonban egészen újszerűek voltak. Ezek megértéséhez néhány szót kell szólnunk a "tökéletesen versenyző" piacok úgynevezett "kudarcairól".

A közgazdaságtan meglehetősen alaposan körbejárja a "tökéletesen versenyző" piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról.

Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor további hatásokat fedezhetünk fel. A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak:

  1. Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbe jutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül.
  2. Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.

A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálata arra az eredményre jut, hogy hosszútávon a vállalatok 0 gazdasági profitot[1] realizálnak. Rövidtávon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek gyakran nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövidtávon. Hosszútávon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac versenyeztető jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést.

Látjuk, hogy a verseny állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „kétdimenziós”:

  1. Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést);
  2. másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést).

E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit.

Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné.

Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva.

A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg:

  1. utólag szabályozza a termelést;
  2. folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;
  3. differenciálja a piac (aktív) szereplőit.

A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is. A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a televízió iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg.

A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is.

A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei.

A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő.

Még fontosabb a piacnak a termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg.

Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni.

Tehát a „mainstream” közgazdaságtanban hagyományosan a piac véletlenszerű kisiklásaiként tárgyalt "kudarcok" valójában magából a normális piaci működésből születnek.

II. Válságkezelő kísérletek

A XIX. század végén, a XX. század elején ez az elméleti tétel a gyakorlatban igazolódott. Az eseti, megjelenő-megszűnő - némi extraprofitot eredményező - monopol helyzetek egyre nagyobbakká váltak, állandósultak, kialakultak a nemzeti, majd nemzetközi (transznacionális és multinacionális) óriásvállalatok, a "multik" (bár akkoriban még inkább "trösztöknek", "konszerneknek" hívták őket). Ezek a vállalatóriások a századforduló előtti és utáni válságaiból nem legyengülve, hanem ellenkezőleg mérhetetlenül megerősödve kerültek ki - "a nagyhalak megették a kishalakat". Ezzel azonban maguk a válságok is minőségi változáson mentek keresztül:

1)     A válságok immár nem töltötték be egyértelműen a rendszert megújító szerepüket. A torz és egyre torzabb struktúrájú óriásvállalatokat ugyanis nem lerombolták, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítették. A kapitalizmus új (Lenin szerint - talán némileg tévesen - legfelső) fokára lépett - az imperializmusba, ami Lenin szerint mindenek előtt monopolkapitalizmus

2)    A válságok - éppen a fentiek miatt - nem voltak többé képesek saját magukat megszüntetni. Az 1890-es válságot végső soron a balkáni konfliktusok szorították vissza, az 1900 utáni válság az első világháborúba torkollott.

Az első világháború után a győztesek között erős illúzió volt a "boldog békeidők" visszatértével kapcsolatban. Néhány gondolkodó (Lenin, Rosa Luxemburg, Keynes) azonban rámutattak ezen illúzió illúzió-voltára és új, minden eddiginél nagyobb válságot és világháborút jósoltak. Bár nem sokan hittek nekik, jóslatuk pontosan beigazolódott. 1929-ben kitört a minden addiginál pusztítóbb gazdasági válság, és ennek a válságnak csak a minden addiginál pusztítóbb második világháborúra való felkészülés tudott véget vetni.

A burzsoázia lázasan kereste a 29-es válsághoz hasonló katasztrófák ellenszerét.

A három legtipikusabb eseti megoldás, a roosevelti New Deal, a hitleri fegyverkezés és a sztálini tervgazdaság (aminek csekély köze volt a marxi értelmezésű szocializmushoz, sokkal több az előtte említettekhez) tapasztalatait is felhasználva Keynes kidolgozott egy "receptet".

Keynes a problémát az úgynevezett "elégtelen keresletre", a tényleges piaci egyensúly és a termelő kapacitások közötti krónikus eltérésre, a kihasználatlan kapacitásokra vezette vissza. Receptjének lényege az volt, hogy ha a magántőke nem hajlandó a társadalom termelőkapacitásait kihasználni, mert nem bízik a jövőben, akkor az állam kénytelen - minden korábbi gazdasági dogmát megsértve - beavatkozva a piaci folyamatokba ezt megtenni. Ehhez megengedhetőnek tartotta az állami költségvetés felduzzasztását, deficitessé válását, az állam eladósodását. Közvetlenül a második világháború után a recept alkalmazása eredményesnek látszott. Egyfelől ugyan - ideológiailag támaszkodva a hidegháborúra - békeidőben példátlan méretű fegyverkezési hullámot indított el, másfelől azonban legalább is a "centrum országokban" a jóléti állam kialakulását, és megszilárdulását is jelentette. Mindez úgy tűnt, megoldja a "költségcsökkentés-fizetőképes keresletnövelés" válságokat okozó ellentmondását. Leszámítva az USA néhány enyhe lefolyású válságát (amelyek összefüggésbe hozhatóak voltak az USA hirtelen abbamaradt helyi háborúival - Korea, Vietnam) egészen 1973-ig, azaz 27 évig nem volt világgazdasági válság. A közgazdászok a hagyományos válságciklus végéről beszéltek. Ebbe az "idillbe" robbant bele az 1973-as "olajválság".

A keynesi recept szerves részét képezte a krónikus költségvetési deficitből és állami eladósodásból következő infláció.

Keynes maga nem foglalkozott az infláció kérdésével, de optimista követői egész elméletet dolgoztak ki a "kézben tartható" inflációról, ami szerintük az enyhe ajzószerekhez hasonlóan csak fokozta a gazdaság oly áldásos aktivitását. Ez az aktivitás azonban torz módon fokozta a műszaki haladást, ami immár nem a megtakarítás, hanem ellenkezőleg, a pazarlás eszközévé vált. A jóléti - helyesebben megnevezve: fogyasztói - társadalomban a korábbihoz képest összehasonlíthatatlanul fontosabb szerephez jutottak a tartós fogyasztási cikkek - mindenek előtt a gépkocsi és a háztartási elektronika.

Pontosan ez volt az a "pont", ahova becsapott az energiaárak megugrásának villámcsapása. Az energiahordozók robbanás-szerű megdrágulása azt eredményezte, hogy az igen energia-igényes tartós fogyasztási cikkek piacán drasztikusan visszaesett a kereslet, míg az e piacokon hirtelen felszabadult vásárlóerő rázúdult a hagyományos fogyasztási cikkek piacára, időleges túlkeresletet okozva. Ez egyfelől az autó- és háztartásigép-gyártásban túltermelési válságot, a pénzpiacon pedig immár nem "kézben tartható", hanem "vágtató" inflációt robbantott ki.

Egészen újszerű helyzet jött létre. Eddig a gazdasági válságok idején általában a defláció, a pénz felértékelődése, az árak rohamos esése volt a jellemző. Az 1973-as válság a "stagflációt", a hatalmas munkanélküliséget okozó stagnálás és az elsöprő infláció szimbiózisát (együttélését) hozta magával. A keynesi recept bedöglött.

Támadásba lendültek a "monetáris ellenforradalom" erői, Milton Friedman csapata. Milton Friedman, mint a Pinochet-rezsim gazdasági tanácsadója híresült el, de az ő tanácsait követve kezdett a jóléti állam felszámolásához Margaret Theacher és Ronald Reagan is. Friedman receptje az állam kivonulását tartalmazta a termelő szférából, miközben a pénzpiacon az állam (pontosabban a jegybank) pozícióinak megerősítése, a bankszféra és rajta keresztül a pénzforgalom totális ellenőrzése.

Míg Keynes számára az egyes számú közellenség az elégtelen kereslet és következménye, a munkanélküliség volt, addig a monetaristák az inflációt, a pénzfelesleget kiáltják ki közellenségnek (egyikük se nevezi meg az igazi közellenséget, a tőkét). A monetarista elveknek megfelelően az ellenőrizetlen pénz szűkítésébe kezdenek, miközben nincs ellenükre az ellenorzott pénzkibocsátás. Ennek következménye, hogy a lakossági megtakarításokat nem a vállalkozások közvetlen élénkítésébe irányítják, hanem az inflációt lekötő nem likvid vagyonok (ingatlan, értékpapír, nagy értékű gépkocsi) felhalmozásába. Ennek következményeként a bankok egyre nehezebben adnak hitelt a vállalkozásoknak, mig viszont a lakosságra szinte rátukmálják a vásárlási jelzáloghiteleket, állami és vállalati értékpapírokat, illetve a mindezekből képzett különböző "befektetési alapok" papírjait

Rövid távon ez a recept is látványos eredményeket hoz. A korábbi 20-30%-os infláció visszahúzódik 1-2%-ra, ami szinte már nem is számít inflációnak. Ám a világgazdaság mélyén szörnyű erők kezdenek el felgyülemleni. Az USA élvezve a kulcsvaluta-nemzeti valuta előnyeit minden eddigi méretnél jobban eladósodik, a "feltörekvő" gazdaságokban óriási dollárkészletek halmozódnak fel. A pénzintézetek világméretű keresztfinanszírozással kötik magukat egymáshoz. A termelés virágzik, miközben a termékek egyre jelentősebb részét jelzáloghitelekből vásárolja meg a lakosság.

Az első, elméleti részben felvázolt ellentmondás a növelendő fizetőképes kereslet és csökkentendő munkaköltségek között nem szűnt meg. Így nem szűnt meg egy gazdasági, túltermelési válságciklus oka sem.

A keynesiánizmus a kieső keresletet az államilag hamisított pénzzel akarta pótolni, azonban a luftballon kipukkadt.

Most a monetarista gazdaságpolitika következtében az emberek hitelbe vásároltak olyasmit, amit hitel nélkül nem vettek volna meg. Ez azonban még nem elég. Míg korábban a banki hitelek a termelésbe áramlottak, és a fedezetüket a hitellel létrehozott termelőkapacitások leendő bevétele jelentette (ami némileg ingatag fedezet volt, hiszen a kitörő válság e bevételeket semmivé tehette), addig a kialakult új helyzetben a banki hitelek jelentős része nem a termelésbe, hanem a fogyasztói szférába áramlott és fedezetük a hitelből megvásárolt jószágok jelzáloga lett. Ez pedig még látszólagosabb fedezet, mint a majd megszerzendő bevétel. A fogyasztási hitelek fedezete olyan jószágokra bejegyzett jelzálog, amelyeket éppen ebből a hitelből vásároltak, és amelyeket e hitelek nélkül nem tudtak, nem akartak volna megvásárolni! Vagyis ezek a hitelek valójában fedezetlen hitelek! Az az áru, amit nem lehet eladni, az nem áru, annak nincs értéke. Az az áru, amit csak hitelbe lehet eladni, csak addig áru, amíg a hitelt törlesztik. A hiteltörlesztés elmaradása esetén a bank a jelzálogot nem tudja érvényesíteni, mert amire bejegyezték - éppen a hiteltörlesztés elmaradása miatt - értéktelen kacat, nem áru.

Csak idő kérdése volt, hogy a költségtakarékos tőkés gazdálkodás mellett ezek a hitelek mikor fognak "bedőlni" (hogy ezt a manapság oly divatossá vált kifejezést használjuk). Ami várható volt, az be is következett. Az első tömeges bedőlések törvényszerűen abban a gazdaságban következtek be, amely geopolitikai okokból még mindig a világgazdaság vezető gazdaságaként szerepel, holott valós eredményei alapján már régen nem kellene annak lennie - az USA gazdaságában. A pénzintézetek keresztfinanszírozási rendszere miatt a hitelválság (ami nyilvánvalóan a túltermelési válság formaváltozata csupán) szinte pillanatok alatt világválsággá alakult. És mint láttuk a válság nem amiatt tört ki, mert a bankok olyan pénzt hiteleztek ki, amelyik nem létezik, hanem azért, mert a fogyasztási hitel csak látszata annak a fizetőképes keresletnek, amit a tőke a munkaköltségekkel való takarékossága révén felszámol.

A mostani válságban az eladhatatlan gépkocsik (első turnusa) nem az autógyárak udvarain, hanem a bankok jelzálog-aukciós raktáraiban porosodnak. Az eredményt illetően ez egyáltalán nem jelentős különbség.



[1]       Itt az egyszerűség kedvéért a "profit" kifejezést nem a marxi, hanem a köztudattal jobban egyező polgári értelemben használjuk

24 komment

Címkék: bank pénz válság kapitalizmus pénzügyi túltermelési

A marxista politikai gazdaságtan - népszerűen

2011.04.23. 20:40 nandras1951

 Az ember abban különbözik az állatoktól, hogy ha nem talál a szükségletei kielégítésére alkalmas dolgokat a környezetében, akkor nem döglik meg és nem vándorol arrébb, hanem a társadalom korábbi tapasztalatait, tudását igénybe véve a környezetében található, a szükséglete kielégítésére nem alkalmas dolgokat átalakítja, hogy azok alkalmasak legyenek a szükséglete kielégítésére. Ezt nevezzük termelésnek.

A termelésben felhasznált társadalmi tapasztalatok, tudás egy része dolgok formájában testesül meg - ezek a termelés eszközei - például egy kalapács.

Ezzel a kalapáccsal például be lehet verni képszögeket a falba, hogy arra majd a szerelmünk fényképét akaszthassuk. Az ember máris kétféleképpen viszonyul a kalapácshoz. Egyfelől fogja és erős ütésekkel beveri a szöget. Másfelől a bevert szögre felakasztja szerelme fényképét. Az első esetben az ember a kalapácsot, mint szerszámot működtette (amit sajnos a hétköznapi nyelv megtévesztően "használatnak" nevez). A második esetben az ember "learatta" a kalapács működtetésének a hasznát - azaz használta a kalapácsot (ezért megtévesztő a hétköznapi szóhasználat)

Muszáj, hogy ezt a két dolgot ugyanaz az ember csinálja? Egyáltalán nem muszáj. Minél bonyolultabb az eszköz, minél nagyobb szakértelmet kíván a működtetése, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a két szereplő (a működtető és a használó) nem ugyanaz az ember lesz. Ez - nagyon leegyszerűsítve - a munkamegosztás.

Persze a ruháimat, az ennivalómat stb. (amik mind sajátos "termelési eszközök") egyszerre működtettem és használom (emiatt is keveri össze a hétköznapi nyelv ezt a két különböző fogalmat), ezért azok az én személyes tulajdonomat képezik. Amíg saját magamnak verem be a képszögeket, addig nyilván ez a helyzet a kalapáccsal is.

De mi van akkor, ha más valakinek verem be a szöget és ezért fizetséget kérek tőle? Semmi különös. Az illető kifizette nekem a kalapács működtetését és utána élvezi a hasznát - felakasztja a bevert szögre a szerelme arcképét. És én is hasonló helyzetben vagyok, mert működtettem a kalapácsot és az érte kapott fizetség segítségével én is kielégítettem valamilyen (itt most közelebbről meg nem határozandó) szükségletemet - ebben jelent meg számomra a kalapács haszna. Mégis érdekes dolgok történtek. A kalapács működtetése és használata megkettőződött Valójában persze nem, csak úgy látszott. Ugyanis hasonló módon megkettőződött egy másik eszköz - a fizetség, pénz - működtetése és használata is. Ténylegesen tehát csere történt. Én a kalapácsot működtetve a kalapács használatát elcseréltem a pénz használatára, amit viszont az a másik ember működtettet. A tulajdonviszonyok azonban még mindig a személyi tulajdon szintjén mozognak.

Most képzeljük el, hogy van egy harmadik ember, akinek se pénze, se kalapácsa. Ekkor én, a kalapács tulajdonosa megbeszélem a pénz tulajdonosával, hogy - mondjuk 100 forintért - be verek neki egy szöget a tulajdonomban levő kalapáccsal. Ez neki méltányosnak tűnik, ezért megköti velem a szerződést. Ezután én odamegyek a harmadik "se pénz-se kalapács" emberhez, és azt mondom neki: Jóember! akar 50 forintot keresni? Be kéne verni egy szöget. De nekem nincs kalapácsom - mondja ő. Nem baj, nekem van - mondom én. Rendben - mondja ő, és átveszi tőlem a kalapácsot és beveri a szöget. Én a szerződés szerint megkapom a 100 forintot és abból becsületesen - a köztünk levő szóbeli szerződés teljes betartásával - kifizetem a harmadik embernek az 50 forintot. A maradék 50 forintot pedig zsebre vágom. (Attól a néhány fillértől, amennyivel a kalapács a szögbeverés miatt kopott az egyszerűség kedvéért tekintsünk el.) Tehát én az 50 forintot minden ellenszolgáltatás nélkül kaptam. Ez az a pillanat, amikor a kalapács tulajdona személyi tulajdonból magántulajdonná vált!

Valaki be lett csapva? Senki! A vevő hajlandó volt a szög beveréséért 100 forintot fizetni - számára tökéletesen mindegy volt, hogy ezt ki teszi.

De hát a harmadik ember 50 forintért is hajlandó lett volna a szöget beverni, miért nem vele kötött üzletet? Mert annak a szerencsétlennek nem volt kalapácsa - mivel verte volna be a szöget? Az üzletet tehát csak velem, a kalapács tulajdonosával lehetett megkötni.

Na jó, de miért vertem én át a melóst? Nekem az ügyfél 100 forintot fizetett a szög beveréséért, a kalapács alig kopott valamicskét, akkor én miért fizettem csak 50 forintot? Nem lett volna jobb, ha az emberünk közvetlenül a megrendelővel kötött volna üzletet? Az neki is hajlandó lett volna a szög beveréséért 100 forintot fizetni. Igen ám, de hogyan verte volna be a szöget kalapács nélkül? Tehát ő is csak velem, a kalapács tulajdonosával tudott üzletet kötni.

Mindezt a polgári jog (ami nem különbözteti meg a személyes tulajdont a magántulajdontól) azzal intézi el, hogy a kalapáccsal bevert szög értéke, a 100 forint a kalapács tulajdonosát illeti meg - miért is? Csak! A munkást a munkaereje értéke illeti meg - ez 50 forint. Tehát a kalapács tulajdonosa jogszerűen kapja meg a 100 forintot és szintén jogszerűen ebből köteles a munkásnak átadni 50 forintot. Minden tökéletesen jogszerű.

-----------------------------------------

Mi is az a kapitalizmus, aminek állítólag nincs alternatívája?

Ha nekem, mondjuk van egymillió aranydukát készpénzvagyonom, és szükségleteimre évi százezer dukátot költenék, akkor tíz év után egy huncut vasam sem lenne. Ha lenne olyan csodamalmom, amibe betéve az egymillió dukátot év végén egymillió százezer dukátot vehetnék ki belőle, akkor a százezret éppen elkölthetném a szükségleteimre, és az egymilliót visszarakhatnám a csodamalomba, hogy az jövőre is adjon nekem az egymillió felett százezret és jövő utánra is, és az utánra is … egészen az idők végezetéig. Ez a csodamalom az egymillió dukát pénzhalomból tőkét, értékesülő értéket varázsolna.

A polgári forradalom - eltörölve minden nemesi előjogot és jobbágyi biztosítékot - a nyers erőszakot a csodálatos polgári joggá szelídítette. Ennek a polgári jognak a legalapvetőbb és legfontosabb tétele - a nyílt erőszak alig burkolt kodifikációja - hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen (ez a felkent maszlag), és aki a termelő eszköz tulajdonosa (birtokosa, rendelkezője, haszonélvezője), az automatikusan az eszközzel megtermelt javak tulajdonosa is - bárki tevékenységével jöttek is létre ezek a javak (ez a polgári jog - az erőszakon kívül semmivel alá nem támasztható - lényege). Ez a jogelv a tőke csodamalmának alapja.

Az egymillióból termelési eszközöket és munkaerőt vásárol tulajdonosa. Mindennek, az eszköznek is, a munkaerőnek is megadja jogos árát, a polgári jog nem sérül, senki nem csap be senkit. Ha az egymillió dukát tulajdonosa jól választotta meg az eszközöket, ügyesen irányítja a megvásárolt munkaerőt, akkor a vállalata egymillió százezer dukát értékű éves termelést tesz lehetővé, amelyet a befektetett tőke tulajdonosa a fenti elv szerint jogszerűen vághat zsebre - a csodamalom, a kapitalizmus működik.

Az egészen nyilvánvaló, hogy ez az értéktöbblet, haszon ad értelmet a tőkebefektetésnek - így ezen erkölcsileg fennakadni nem érdemes. Hogy a tőke tulajdonosa ezt a hasznot állandóan növelni akarja szintén nem erkölcsi kategória, nem a tulajdonos kapzsiságának a következménye. Miről van szó?

Ha én az árumat, amit a vállalatom termelt el akarom adni, de ugyanilyen árut egy másik tőketulajdonos is el akar adni, akkor ő az én konkurenciám. Ha a piac jól informált (és ezt az egyszerűség kedvéért általában fel szoktuk tételezni), akkor az árumnak (ami a konkurencia áruja is) kialakul egy „szokásos” ára. Ennél magasabb áron az árut senki nem tudja eladni - nem veszik meg tőle. Ám alacsonyabb áron lehet eladni - ha megéri. Mikor éri meg? Például akkor, ha a konkurencia - mondjuk - 5%-kal kevesebb költséggel állítja elő az árut, mint én, akkor még akkor is jól jár, ha - mondjuk - 3%-kal olcsóbban kínálja a portékát, mint én. Ez viszont nekem eladási nehézségeket okoz, és ezért veszélybe kerül a plussz százezer, amit oly jogosan óhajtok a szükségleteimre költeni. Tehát kényszerítve leszek, hogy én is csökkentsem a költségeimet. Ezt azonban ingyen nem tehetem meg („ingyen ebéd nincs!”), vagyis a költségcsökkentés kezdetben költségemeléssel jár. Ezt a többletköltséget ki kell valahogyan gazdálkodni. Hibás gondolat, hogy a szükségletkielégítésre szánt összegből lehet lefaragni. Egyáltalán nem biztos, hogy az elég, viszont ha nem tudom a várakozásaimnak megfelelően kielégíteni a szükségleteimet, akkor ráadásul az egész tevékenység motivációja is elesik. Vagyis az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság és képmutatás. Valójában a költségcsökkentés többletköltségének forrása csakis a folyamatosan növekvő „profit” lehet (megint tudatosan nem ragaszkodom a marxista terminológia finomságaihoz). És ezzel létre is jött az „ördögi kör”, amely indokolja a tőke profitéhségét és amelynek semmi köze a tőkés személyében rejlő emberi gyarlóságnak.

Észre kellene venni, hogy a csodamalomról szóló mesém egy szemernyit nem változna, ha a hősének nem évi százezer aranydukát lenne a szükséglete, hanem csupán tíz rézgaras. Akkor azt várná el a malmától, hogy évente az egymillió aranydukátból egymillió aranydukát plusz tíz rézgarast hozzon létre - ez már igencsak szerény kívánság - és innen a mese pontosan ugyanaz lenne, mint fentebb. A tőke profitéhségének semmi köze a tőkések személyes fogyasztásának nagyságához. Csupán annyi kell, hogy legyen egy nívó, aminek elérése motiválja a tőke tulajdonosát a vállalkozásra - hogy ez százezer aranydukát, vagy tíz rézgaras, az tök mindegy. Ismét arra lyukadtunk ki, hogy az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság, és képmutatás.

A tőkést csak eredetileg motiválta a szükségleteinek kielégítése (azok szétválasztása alapra és luxusra teljességgel értelmetlen - én egyfelől lementem a százezer aranydukátról 10 rézgarasig, másfelől viszont „azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok”), utóbb azonban a tőkerendszer logikájából következően a profit növelési kényszert már a versenyképesség megőrzése motiválja. Aki nem növeli a profitját, az lemarad a versenyben, és aki lemarad a versenyben, az mindenét elveszíti. Azt meg beláthatjuk, hogy nem lehet senkitől elvárni, hogy örömmel veszítse el mindenét.

Pont az a lényege a dolognak, hogy csak a nyárspolgárok gondolják úgy, hogy van a csúnya kapzsi, luxusban dőzsölő rossz tőkés, és a derék, a nyereségét a termelésbe visszaforgató, munkahelyeket teremtő jó tőkés. A társadalomnak, a szegény leszakadóknak a dőzsölő „rossz” tőkés ezerszer kevesebb bajt okoz, mint a nyereségét a termelésbe visszaforgató „jó” tőkés. Marx ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a kincsképző egy bolond tőkés, a tőkés egy okos kincsképző”.
 

Szólj hozzá!

Címkék: kapitalizmus marx politikai személyi tulajdon magántulajdon gazdaságtan