A jelenleg kiterjedő válságot a szaksajtó egy része, a közgazdasági bulvársajtó és a köztudat is előszeretettel azonosítja, mint pénzügyi válságot, amelynek okozói a felelőtlenül gazdálkodó bankok, akik olyan pénzt hiteleznek ki, amely nem is létezik.

Anélkül, hogy a már évtizedek óta haldokló bankrendszert akarnám védeni, azt kell mondanom, hogy ez a magyarázat nem állja meg a helyét, illetve összekeveri az okokat az okozatokkal.

I. Némi elméleti megalapozás

A bankok általában olyan pénzt hiteleznek, amely nem létezik – hiszen éppen ez a hitel lényege. Kezdetben ugyan a bankok csupán összegyűjtötték a háztartásokban megtakarított pénzt betétek formájában, és azt hitelezték ki a beruházni kívánó vállalkozóknak. A ragaszkodás ahhoz, hogy csak a betétként elhelyezett pénzt hitelezzék ki egyrészt nagyon beszűkítette a gazdaság beruházási forrásait (ezt szokták úgy mondani, hogy kevés a pénz a piacon), másrészt nagyon sebezhetővé tette magukat a bankokat. Ugyanis, ha a betétesek jelentkeztek a pénzükért, és a bank megtagadta annak kiadását arra hivatkozva, hogy az éppen ki van hitelezve, akkor hiába magyarázta, hogy éppen most keletkezik az a kamat, ami miatt érdemes a bankban tartani a pénzt – a bankpánik elháríthatatlanul kitört.

A bankok azonban a hitelt nem csak a háztartások direkt megtakarításaiból folyósítják. A hitel másik – nem kevésbé fontos – forrása a váltóforgalom.

Tudni kell, hogy Marx, amikor tőkésekről beszélt, általában nem választotta szét a tőketulajdonost és a vállalkozót (kivéve a vállalkozói nyereségről szóló, szinte mellékesen kezelt bekezdéseit). Ma már világos, hogy a tőke funkciója, és a tőke tulajdona szétválasztható, és rendre szét is válik. A tőke értékesülési folyamatában nem a tőketulajdonos, hanem a vállalkozó játsza a főszerepet. Manapság a polgári szociológia igyekszik azt a képzetet elterjeszteni, hogy a vállalkozó ugyanúgy a tőke alkalmazottja, mint a gép mellett álló munkás. Másfelől arról értekeznek, hogy a modern munkás maga is tulajdonos (tartós fogyasztási cikkek, „tudástőke”) és így a marxi osztályszemlélet elvesztette minden relevanciáját. Valójában az osztályviszonyok szövevényesebbé váltak, de a lényegük nem változott. Az elnyomó osztály az elnyomottak számukra (az elnyomók számára) idegen munkája felett uralkodnak, kizsákmányolják azt. Az elnyomó osztály alapvető érdekeit ma már nem a tulajdonosok, hanem a vállalkozók fejezik ki a legadekvátabb formában. A (polgári értelemben vett, a PTK által szabályozott) tulajdon nagymértékben szétmosódott, megfoghatatlanná vált. Ám ez nem teszi semmivé azt a marxi álláspontot, hogy a tőkés osztályviszonyokat a termelési eszközök magántulajdona határozza meg, ugyanis Marx a magántulajdont nem a PTK alapján értelmezi. A PTK például összekeveri a magántulajdon, az egyéni tulajdon, és a személyi tulajdon nagyon is különböző kategóriáit, Marx viszont világosan megkülönbözteti azokat. Az egyéni tulajdon a PTK fogalma: arra utal, hogy a tulajdon tárgya felett egy (természetes vagy jogi) személy rendelkezik, ellentétben a társas tulajdonnal, ahol a rendelkezés joga megoszlik a társtulajdonosok között. A polgári jogászok (tudatos?) trehánysága, hogy az egyéni tulajdon fogalmát a jogszabályok szövegében rendre összekeverik a magántulajdon fogalmával. Az már a „hab a tortán”, hogy bár a fenti értelmezés alapján a tulajdonosként fellépő állam tulajdona, mint egyedüli jogi személy tulajdona egyéni tulajdonnak kellene minősülnie, a társas és a társadalmi tulajdon összekeverése révén az állami tulajdon sokszor, mint az egyéni tulajdon ellentéte jelenik meg. Vagyis a tulajdon kérdésében a polgári értelmezésben a legnagyobb zűrzavar uralkodik. És mivel „az uralkodó osztályok gondolatai az uralkodó gondolatok” (Német Ideológia MEM 3), azért nem kell csodálkoznunk, hogy a tulajdon körül az átlagpolgár fejében is a legnagyobb zűrzavar uralkodik. Marxnál azonban a magántulajdon egyértelműen az idegen munka leigázásának, az idegen munka feletti uralomnak, az idegen munka kizsákmányolásának eszköze – maga a tőkés termelési mód. Ennek a magántulajdonnak a tényleges mozgatója nem a PTK szerinti tulajdonosok tarka serege (tehát például semmi esetre sem a törperészvénnyel rendelkező bérmunkás) hanem a vállalkozó.

E kis kitérőt az indokolja, hogy amennyiben elfogadjuk a vállalkozó kulcsszerepét a tőkés termelési módban, akkor azt is jól látnunk kell, hogy a vállalkozó vállalkozása a termelés, különböző tulajdonosok (a PTK szerint értve természetesen) kezében levő termelési tényezőknek a termelés folyamatában való egyesítése. És itt jön a témánk szempontjából a lényeg!

A vállalkozó minden tulajdonostól a birtokában levő termelési tényezőt hitelbe veszi át! Hitelbe, mert hitele van, és csak annyiban lehet sikeres vállalkozó, amennyiben hitele van. A vállalkozó hitele abban áll, hogy a tényezőtulajdonosok elhiszik neki, hogy sikeresen fogja a tényezőket a termelésben egyesíteni, és a termelés eredményéből a hiteltartozásait kamatostul vissza fogja tudni fizetni.

A PTK legfontosabb, a tőkés termelési módot jogilag megalapozó kitétele alapján a termelési folyamat eredménye azé lesz, akié a tényezők tulajdonjoga. Ennek semmilyen „természetes” alapja nincs – csupán a jogi elfedése annak a nyílt erőszaknak, amivel a magántulajdon eredetileg keletkezett. Ugyancsak a tőkés termelés zavartalanságát biztosító „mesterséges” jogszabály (tulajdonképpen az előző sajátos arculcsapása), hogy a termelés eredményének elsajátítási joga azt is megilleti, aki a tulajdon feletti rendelkezés jogát „csak” hitelbe szerezte meg. Vagyis a vállalkozó által „kínált” fedezet a PTK szerint teljesen jogszerű.

Ezért azok a tényezőtulajdonosok, akik jól ismerik a vállalkozót, hitelbe bérbe adják tulajdonukat neki, amiről a vállalkozó egy adott dátumra szóló fizetési kötelezvényt, egy váltót állít ki. Ha a váltóban megígért pénzre a váltó elfogadójának hamarabb van szüksége, mint a váltó lejárata, akkor a bank átvállalhatja a váltót, és a váltó elfogadójának kifizetheti a pénzt – levonva belőle a neki járó költségeket. Lényegét tekintve ez az eljárás nem különbözik attól, ha a bank adott volna kölcsönt a váltó kiállítójának, aki ebből a pénzből, mint készpénzből vásárolta volna meg a szükséges tényezőket. A visszafizetés garanciája így is, úgy is a sikeres értékesítés. A bank persze eredetileg csak a nála elhelyezett pénzbetéteket hitelezheti ki. De sokszor a váltók elfogadói már azzal is beérik, ha az üzlettársuk csekély forgalmi képességű váltóját (a magánváltót) a bank becseréli a maga sokkal forgalomképesebb bankváltójára. Ez adja az ötletet az államnak, hogy egy (vagy néhány, csekély számú) banknak engedélyezze a pénzhamisítás jogát (amit korábban a kincstárjegyek, állami papírpénz kibocsátásával magának tartott fenn). Ez(ek) lesz(nek) a jegybank(ok), aki(k)nek a bankváltója átalakul bankjeggyé, pénzzé.

A jegybank a törvényes pénzhamisítás joga mellett még egy fontos jogot kap: előírhatja a többi (kereskedelmi) banknak, hogy a náluk elhelyezett betéteknek mekkora részét kötelesek nála megnyitott számlákon tartalékolni. Ez a köztelező tartalékráta.

Ezek után a jegybank kibocsát („hamisít”) X mennyiségű pénzt és azokat valamilyen technikával elhelyezi a kereskedelmi bankoknál. A bankok ezt a pénzt betétként kezelik és a kötelező tartalék lerakása után a maradékot kihitelezik. A hiteleket felvevőik természetesen elköltik és a pénz, immár valódi betétként visszakerül a bankokhoz. Így ezt a bankok, a kötelező tartalék lerakása után, ismét kihitelezhetik. Ez többször (elméletileg végtelen sokszor) megismétlődhet – természetesen egyre kevesebb lesz a kihitelezett összeg, így gyakorlatilag néhány lépés után a pénz a banknál elfogy. Kis matematikai ismerettel kiszámítható, hogy az így forgalomba került pénztömeg a jegybank által „hamisított” pénzmennyiség (1/kötelező tartalékráta)-szorosa lesz, például ha a kötelező tartalékráta 5% azaz minden betét 0,05-szörösét kell a tartalékszámlára áthelyezni, akkor a forgalomba kerülő hitelpénz a jegybank által kibocsátott összeg hússzorosa lesz. Ugyanakkor a kötelező tartalék számlán éppen a jegybank által kibocsátott összeg gyűlik össze, azaz a „hamispénz” voltaképpen nem is kerül forgalomba. Így a forgalomba dobott hitelpénz mögött nem áll pénz (ahogyan a váltó mögött sem), hanem a meghitelezett termelési eredmény adja a fedezetét.

A tényezők eredeti tulajdonosai között azonban jelentős eltérések vannak.

A termelésnek durván három alaptényezőjét különböztethetjük meg:

1.   A termelési folyamatot hordozó, szűkösen rendelkezésre álló természeti szubsztancia, amit az egyszerűség kedvéért földnek nevezünk;

2.   A termelés azon eszközei, amelyek a természetben található dolgainak a termelés céljaira való átalakításával egy korábbi termelőfolyamatból származnak – ezeket a polgári közgazdaságtan tőkének, újratermelhető tőkejavaknak szokta nevezni. Bár a marxi elmélet a tőke alatt termelési, emberek közötti viszonyt ért, mivel ezek a tőkejavak e viszonyok hordozói, azért nyugodtan átvehetjük ezt a szóhasználatot – nem feledkezve meg az elvi különbségekről. A polgári közgazdaságtan a tőke fogalomkörébe vonja – sőt kitüntetett szerepet adva neki – a beruházási célú pénzösszeget is. Látni fogjuk, hogy nincs lényeges különbség aközött, hogy a vállalkozó hitelbe veszi meg a tőkejavakat, vagy pénzt vesz kölcsön, hogy abból vásároljon a termeléshez szükséges tőkejavakat – ezért fenntartásaink fenntartása mellett átvehetjük a polgári közgazdaságtan azon szóhasználatát is, hogy tőkének kifejezetten a beruházásokra felhasználható pénztömeget nevezik.

3.   A termelési folyamat alapvetően a földön (mint a termelést hordozó szubsztancián) tőkefelhasználással (beruházással) létrehozott üzemekben alkalmazott emberi munkával valósul meg. Az emberek egy csoportjának nincs módja másképpen a piacon beszerezni a szükségleteit kielégítő árukat, mint hogy eladják a vállalkozónak a munkavégző képességüket, a munkaerejüket. Azért van ez így, mert vagy nincs más tulajdonuk, vagy ami van, annak a hozama nem elegendő a létfenntartáshoz .

A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma.

Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál.

Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.

A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb.

A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját.

Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt.

Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni.

Van azonban egy harmadik probléma is, amit joggal nevezhetünk a tőkés termelés egyik alapellentmondásának.

Végső soron a társadalmi termelés célja a tőkés termelési módban is az emberi szükségletek kielégítése. Az ehhez szükséges javakat a tőkés piacgazdaságban az emberek a jövedelmüket elköltve vásárolják meg. Bár egyénileg a földbirtokosnak, a tőketulajdonosnak és a vállalkozónak lehet lényegesen magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak, az össztársadalmi jövedelem nagyobbik részét a munkabérek teszik ki. Így a megtermelt javak fő vásárlói a munkabérből élők.

A vállalkozó abban érdekelt, hogy minél nagyobb profitja legyen. A profit számszerűen a vállalkozó által értékesített termék árbevételéből marad a költségek levonása után. A profit nagyságának tehát két forrása van:

1.   Minél több terméket ad el a vállalkozó – változatlan összköltség és adott termékárak mellett – annál nagyobb lesz a profitja.

2.   Adott árbevétel mellett minél kisebb lesz a megtérítendő költség annál nagyobb lesz a vállalkozó profitja.

Tehát egyfelől a munkások, ha többet vásárolnak, akkor növelik az árbevételt és így – az egyéb tényezők változatlansága mellett – a profitot. Másfelől viszont, minél kevesebb bért kell a munkásoknak kifizetni – az egyéb tényezők változatlansága mellett –, annál nagyobb lesz a profit. A két feltétel nyilvánvaló ellentmondásban van egymással: a munkások bére egyfelől a fizetőképes keresletet jelenti, aminek növelése a tőke érdeke, másfelől a munkabér az egyik legfontosabb termelési költség, amelynek csökkentésében érdekeltek a tőke.

A klasszikus túltermelési válságot Marx szerint ez az ellentmondás okozza, kiváltva az úgynevezett relatív túlnépesedést.

A tőke a tőkés termelési mód kezdeteinél a legdurvább módszerekkel, az úgynevezett abszolút értéktöbblet termelés fokozásával (a munkanap mértéktelen meghosszabbítása, a munkaintenzitás erőszakos fokozása, az újkori rabszolgaság bevezetése) növelte profitját, illetve próbált ellenállni a profitráta süllyedő tendenciájának. Ezek a módszerek azonban olyan mértékben növelték a munkásosztály nyomorát, hogy azt sem erkölcsileg, sem fizikailag, de végső soron gazdaságilag sem lehetett fenntartani. Ezért előtérbe kerültek az értéktöbblet relatív termelése növelésének eszközei, amik végső soron a rendkívüli mértékben felgyorsuló műszaki haladásban testesültek meg.

A tőke a drága munkaerőt az olcsóbb gépekkel váltja ki, például úgy, hogy ugyanannyi munkaerővel – mondjuk - kétszer annyit tud megtermeltetni, vagy úgy, hogy a változatlan kibocsátást – tegyük fel - fele annyi munkaerő alkalmazásával tudja biztosítani.

Első ránézésre az első eset (kétszer annyi kibocsátás, ugyanannyi munkaerő alkalmazásával) csupán elméleti, hiszen a változatlan munkaerő változatlan fizetőképes keresletet jelent. Válójában a második eset sem jobb, mert ott viszont a változatlan kibocsátással szemben csökkenő fizetőképes kereslet áll.

Mégis a tőke a második lehetőséget fogja választani, vagyis a műszaki haladás következménye elbocsátásokban jelenik meg, mivel az elkülönült termelés következtében minden vállalkozó először úgy érzékeli, az elbocsátások következtében a munkaerő költségei nála csökkentek, a fizetőképes kereslet viszont mások piacán csökkent. A műszaki haladás által ilyen módon kiváltott munkanélküliséget technikai munkanélküliségnek nevezik.

Azonban azokban az ágazatokban, ahol a fizetőképes kereslet csökkenését kénytelenek érzékelni, csökkentik a termelést, ami újabb elbocsátásokkal jár – ez már konjunkturális munkanélküliség, a válság biztos jele. Ugyanis innentől kezdve egy önmagát erősítő folyamat indul be, dekonjunktúrát, gazdasági visszaesést okozva.
 

A fentebb leírt válságmechanizmus elég jól működött a korai kapitalizmusban és betöltötte azt a funkciót, amit Marx is tulajdonított neki: lerombolta a működési zavarokkal terhes gazdasági struktúrákat, ezzel helyet adva az innovatív kezdeményezéseknek, új, hatékonyabb struktúrák létrehozásának - és így a túltermelési válságok a tőkés termelési mód szerves fejlődésének elemeiként jelentek meg. A válság elpusztította a gyenge, rossz alkalmazkodóképességű vállalatokat, míg az erősebbeket is mérhetetlenül legyengítve arra kényszeríttette őket, hogy új megoldásokat keresve újítsák meg magukat és ezzel magát a tőkés termelési módot is. A válság, mint elemi csapás kezdődött, és úgy is szűnt meg magától, bármilyen külső beavatkozás nélkül. Ez a folyamat ismétlődött 1825-től 1890-ig nyolc-tíz éves időközökkel. Az 1890-es és az azt követő XX. század elejei válságok (az USA-ban 1907-ben) azonban egészen újszerűek voltak. Ezek megértéséhez néhány szót kell szólnunk a "tökéletesen versenyző" piacok úgynevezett "kudarcairól".

A közgazdaságtan meglehetősen alaposan körbejárja a "tökéletesen versenyző" piac azon hatását, hogy a keresletet és a kínálatot az egyensúly felé tereli, vagyis a piaci mechanizmusok az árak alakulásán keresztül úgy alakítják a piaci állapotokat, hogy a keresett termékekből többet, a kevésbé keresett termékből kevesebbet termeljenek. Mindezzel kapcsolatban beszélnek a piac öntisztító szerepéről, illetve a piaci koordinációról.

Mondhattuk volna azonban azt is, hogy a piac szabályozza a termelést. A probléma mindössze az, hogy a piac utólagosan, „post festum” szabályozza a piacot. Előbb jelentős feleslegnek kell keletkeznie a piacon a kevésbé kelendő áruból ahhoz, hogy a termelők visszafogják termelésüket. Máskor érzékelhető hiánynak kell kialakulnia, hogy a termelőket ösztönző áremelkedés beinduljon. Ennek alkalomadtán igen súlyos következményei lehetnek.

Ha tüzetesebben szemügyre vesszük a piac termelésszabályozó mechanizmusát, akkor további hatásokat fedezhetünk fel. A relatív túltermelés kiváltotta árcsökkenésre a termelők alapjában kétféle módon reagálhatnak:

1. Akik nem vállalják az adott termék megnövekedett kockázatát, azok elhagyják az ágazatot, eszközeiket (tőkéjüket) más ágazatba fektetik, illetve a csődbe jutottak a vállalkozással is felhagynak, kilépnek a termelők közül.
2. Mások viszont az áresést költségcsökkentéssel, vagy ami általában ugyanaz, műszaki fejlesztéssel próbálják kompenzálni. Természetesen ebbe is bele lehet bukni, de szép sikereket is el lehet érni.

A hosszú távú ágazati kínálat vizsgálata arra az eredményre jut, hogy hosszútávon a vállalatok 0 gazdasági profitot[1] realizálnak. Rövidtávon ez azonban nem így van. Éppen a műszaki fejlesztés első sikeres alkalmazói (a gazdaságtörténet tanúsága szerint ezek gyakran nem azonosak az első alkalmazókkal) jelentős gazdasági profitot fognak elérni - természetesen csak rövidtávon. Hosszútávon azonban – feltevésünk szerint – érvényesül a piac versenyeztető jellege. Mivel a műszaki fejlesztés sem lehet – ismét feltevéseink szerint – monopolhelyzet forrása, azért hosszabb távon a többi vállalat is birtokába jut ennek, vagy más, ezzel egyenértékű (azonos gazdasági hatású) fejlesztési eredménynek. Paradox módon ennek nem az lesz a következménye, hogy a többiek is gazdasági profithoz jutnak, hanem az, hogy az úttörők is elvesztik azt („az összetétel csapdája”!), így ismét az tud eredményes lenni, aki új fejlesztésbe vág bele. A piac tehát folyamatosan ösztönzi a műszaki fejlődést.

Látjuk, hogy a verseny állandó mozgásban tartja a piac szereplőit, elsősorban az eladó-termelőket. E mozgás „kétdimenziós”:

1. Egyrészt a termelők eszközeiket, tőkéjüket a különböző javakat termelő ágazatok között mozgatják, áramoltatják ide-oda (a piac utólag szabályozza a termelést);
2. másrészt az ágazaton belül maradók technikájukat, technológiájukat fejlesztik, hol úttörőként, hol az úttörők követőiként (hiszen a piac ösztönzi a műszaki fejlődést).

E mozgások célja a minél nagyobb – legalább rövid ideig elérhető – pozitív gazdasági profit.

Nyilvánvaló azonban, hogy mind az ágazatok közötti mozgásnak, mind az ágazaton belüli fejlesztésnek transzfer költségei vannak. Ezeket a transzfer költségeket az átlagos szinten termelők, akiknek a gazdasági profitjuk 0, nem tudják megfinanszírozni, mert e költségek vállalása gazdasági profitjukat egyből negatívvá, a vállalkozást veszteségessé tenné.

Vagyis a piac törvényei szerint annak van reális esélye pozitív gazdasági profit szerzésére, akinek már előzőleg is pozitív gazdasági profitja volt. Természetesen itt nincs szó abszolút, determinisztikus folyamatokról, hiszen nagy szerepe van a véletlennek, a szerencsének is, de azért tendenciájában nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag eredményes piaci szereplőknek nagyobb az esélyük arra, hogy továbbra is eredményesek legyenek, míg a lemaradóknak egyre növekvő az esélyük arra, hogy hátrányuk behozhatatlanná váljon, hogy a versenyből végleg kiessenek. Vagyis a piac hosszabb távon differenciálja a termelőket, az eredményeseket egyre jobb helyzetbe, a lemaradókat egyre rosszabb helyzetbe hozva.

A „normális” piac működésének tehát három hatása különböztethető meg:

1. utólag szabályozza a termelést;
2. folyamatosan ösztönzi, kikényszeríti a műszaki fejlődést;
3. differenciálja a piac (aktív) szereplőit.

A piac fentebb jelzett hatásai átalakítják magát azt a közeget, amiben a piac működik. Emiatt megváltozik maga a piac is. A piac által kikényszerített műszaki haladás nem csak a költségeket csökkenti, hanem szükségszerűen differenciálja a termékeket is, hiszen a differenciált termék is alkalmas a vevők megnyerésére - a termékdifferenciálódás a műszaki fejlődés egyik fontos megjelenési formája. De nem csak a termékeket differenciálja, hanem a szükségleteket is, hiszen a magasabb technikai színvonal olyan szükségletek kielégítését is potenciálisan lehetővé teszi, amelyek korábban fel sem merülhettek (például a rádiózás technikai fejlődése „fejlesztette ki” a televízió iránti – kielégíthető – szükségletet). A szükségletek differenciálódása a műszaki haladás reális indítéka, nélküle a műszaki fejlesztés nem érné el gazdasági célját – még a fejlesztés transzfer költségei sem térülnének meg.

A termékek és szükségletek differenciálódása egyre bonyolultabbá teszi mind a termelési, mind a fogyasztási folyamatokat. A munkamegosztás is egyre szövevényesebb formát ölt. Ha az árutermelés korai időszakaiban még egy-egy termelő többé-kevésbé elmondhatta, hogy ő valami konkrétat (cipőt, kenyeret, könyvet stb.) állított elő, akkor a fejlett technika mellett ez ki van zárva. Mindenki csak részese lehet a közös termelő folyamatnak. Társadalmivá válik a termelőfolyamat, de ezzel társadalmasodik a szükségletek világa is.

A szövevényessé váló gazdaságban nő azoknak a szükségleteknek a száma, amelyeket nem lehet, vagy nem célszerű egyénileg kielégíteni (például egy ipari lakótelep – „bérkaszárnya” már elképzelhetetlen kerti kutakkal, vezetékes víz nélkül), azaz mind jobban előtérbe kerülnek a közjavak, illetve a közjószágszerű magánjavak, így tehát ezek a jelenségek egyáltalán nem kivételesek, hanem a piac működésének szerves következményei.

A bonyolult termelői szervezet (s az úgyszintén mind összetettebbé váló fogyasztás) egyre több externál hatás forrásává válik. Egy-egy technológiai-gazdasági megoldásnak mind kevésbé lehet lokalizálni hatásait. Azok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő.

Még fontosabb a piacnak a termelőket differenciáló hatása. Ennek logikailag egyértelműen monopóliumhoz kellene vezetnie. A dolog azért nem ilyen egyszerű. A piac működése ugyanis nem csak a termelők differenciálódását okozza, hanem a termelés növekedését is. A növekvő és differenciálódó termelés mellett új termelők sokasága léphet be a folyamatba, s így a termelők számának csökkenése sokkal kevésbé valószínű, mint e szám növekedése. A termelők számának valószínű növekedése azonban nincs ellentmondásban azzal, hogy a piaci részesedést tekintve monopolizálódási folyamatok induljanak meg.

Miközben a piaci kereslethez képest jelentéktelen méretű vállalatok akár gomba módra szaporodnak, az hozzámérhető vállalatok száma csökkenhet - növekvő méretek mellett. Ha tiszta monopóliumok nem is, de oligopól vállalatok mindenképpen uralkodó helyzetbe kerülnek. Tehát az oligopolista-monopolista verseny sem véletlen kivétel, hanem a piaci működés természetes fejleménye. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kis létszámú oligopól piac, ha nem képes természetes monopóliumot kiválasztani magából, akkor nyílt vagy titkos kartell-szerződések fogják gyakorlatilag monopolisztikussá tenni.

Tehát a „mainstream” közgazdaságtanban hagyományosan a piac véletlenszerű kisiklásaiként tárgyalt "kudarcok" valójában magából a normális piaci működésből születnek.

II. Válságkezelő kísérletek

A XIX. század végén, a XX. század elején ez az elméleti tétel a gyakorlatban igazolódott. Az eseti, megjelenő-megszűnő - némi extraprofitot eredményező - monopol helyzetek egyre nagyobbakká váltak, állandósultak, kialakultak a nemzeti, majd nemzetközi (transznacionális és multinacionális) óriásvállalatok, a "multik" (bár akkoriban még inkább "trösztöknek", "konszerneknek" hívták őket). Ezek a vállalatóriások a századforduló előtti és utáni válságaiból nem legyengülve, hanem ellenkezőleg mérhetetlenül megerősödve kerültek ki - "a nagyhalak megették a kishalakat". Ezzel azonban maguk a válságok is minőségi változáson mentek keresztül:

1)     A válságok immár nem töltötték be egyértelműen a rendszert megújító szerepüket. A torz és egyre torzabb struktúrájú óriásvállalatokat ugyanis nem lerombolták, hanem éppen ellenkezőleg, megerősítették. A kapitalizmus új (Lenin szerint - talán némileg tévesen - legfelső) fokára lépett - az imperializmusba, ami Lenin szerint mindenek előtt monopolkapitalizmus

2)    A válságok - éppen a fentiek miatt - nem voltak többé képesek saját magukat megszüntetni. Az 1890-es válságot végső soron a balkáni konfliktusok szorították vissza, az 1900 utáni válság az első világháborúba torkollott.

Az első világháború után a győztesek között erős illúzió volt a "boldog békeidők" visszatértével kapcsolatban. Néhány gondolkodó (Lenin, Rosa Luxemburg, Keynes) azonban rámutattak ezen illúzió illúzió-voltára és új, minden eddiginél nagyobb válságot és világháborút jósoltak. Bár nem sokan hittek nekik, jóslatuk pontosan beigazolódott. 1929-ben kitört a minden addiginál pusztítóbb gazdasági válság, és ennek a válságnak csak a minden addiginál pusztítóbb második világháborúra való felkészülés tudott véget vetni.

A burzsoázia lázasan kereste a 29-es válsághoz hasonló katasztrófák ellenszerét.

A három legtipikusabb eseti megoldás, a roosevelti New Deal, a hitleri fegyverkezés és a sztálini tervgazdaság (aminek csekély köze volt a marxi értelmezésű szocializmushoz, sokkal több az előtte említettekhez) tapasztalatait is felhasználva Keynes kidolgozott egy "receptet".

Keynes a problémát az úgynevezett "elégtelen keresletre", a tényleges piaci egyensúly és a termelő kapacitások közötti krónikus eltérésre, a kihasználatlan kapacitásokra vezette vissza. Receptjének lényege az volt, hogy ha a magántőke nem hajlandó a társadalom termelőkapacitásait kihasználni, mert nem bízik a jövőben, akkor az állam kénytelen - minden korábbi gazdasági dogmát megsértve - beavatkozva a piaci folyamatokba ezt megtenni. Ehhez megengedhetőnek tartotta az állami költségvetés felduzzasztását, deficitessé válását, az állam eladósodását. Közvetlenül a második világháború után a recept alkalmazása eredményesnek látszott. Egyfelől ugyan - ideológiailag támaszkodva a hidegháborúra - békeidőben példátlan méretű fegyverkezési hullámot indított el, másfelől azonban legalább is a "centrum országokban" a jóléti állam kialakulását, és megszilárdulását is jelentette. Mindez úgy tűnt, megoldja a "költségcsökkentés-fizetőképes keresletnövelés" válságokat okozó ellentmondását. Leszámítva az USA néhány enyhe lefolyású válságát (amelyek összefüggésbe hozhatóak voltak az USA hirtelen abbamaradt helyi háborúival - Korea, Vietnam) egészen 1973-ig, azaz 27 évig nem volt világgazdasági válság. A közgazdászok a hagyományos válságciklus végéről beszéltek. Ebbe az "idillbe" robbant bele az 1973-as "olajválság".

A keynesi recept szerves részét képezte a krónikus költségvetési deficitből és állami eladósodásból következő infláció.

Keynes maga nem foglalkozott az infláció kérdésével, de optimista követői egész elméletet dolgoztak ki a "kézben tartható" inflációról, ami szerintük az enyhe ajzószerekhez hasonlóan csak fokozta a gazdaság oly áldásos aktivitását. Ez az aktivitás azonban torz módon fokozta a műszaki haladást, ami immár nem a megtakarítás, hanem ellenkezőleg, a pazarlás eszközévé vált. A jóléti - helyesebben megnevezve: fogyasztói - társadalomban a korábbihoz képest összehasonlíthatatlanul fontosabb szerephez jutottak a tartós fogyasztási cikkek - mindenek előtt a gépkocsi és a háztartási elektronika.

Pontosan ez volt az a "pont", ahova becsapott az energiaárak megugrásának villámcsapása. Az energiahordozók robbanás-szerű megdrágulása azt eredményezte, hogy az igen energia-igényes tartós fogyasztási cikkek piacán drasztikusan visszaesett a kereslet, míg az e piacokon hirtelen felszabadult vásárlóerő rázúdult a hagyományos fogyasztási cikkek piacára, időleges túlkeresletet okozva. Ez egyfelől az autó- és háztartásigép-gyártásban túltermelési válságot, a pénzpiacon pedig immár nem "kézben tartható", hanem "vágtató" inflációt robbantott ki.

Egészen újszerű helyzet jött létre. Eddig a gazdasági válságok idején általában a defláció, a pénz felértékelődése, az árak rohamos esése volt a jellemző. Az 1973-as válság a "stagflációt", a hatalmas munkanélküliséget okozó stagnálás és az elsöprő infláció szimbiózisát (együttélését) hozta magával. A keynesi recept bedöglött.

Támadásba lendültek a "monetáris ellenforradalom" erői, Milton Friedman csapata. Milton Friedman, mint a Pinochet-rezsim gazdasági tanácsadója híresült el, de az ő tanácsait követve kezdett a jóléti állam felszámolásához Margaret Theacher és Ronald Reagan is. Friedman receptje az állam kivonulását tartalmazta a termelő szférából, miközben a pénzpiacon az állam (pontosabban a jegybank) pozícióinak megerősítése, a bankszféra és rajta keresztül a pénzforgalom totális ellenőrzése.

Míg Keynes számára az egyes számú közellenség az elégtelen kereslet és következménye, a munkanélküliség volt, addig a monetaristák az inflációt, a pénzfelesleget kiáltják ki közellenségnek (egyikük se nevezi meg az igazi közellenséget, a tőkét). A monetarista elveknek megfelelően az ellenőrizetlen pénz szűkítésébe kezdenek, miközben nincs ellenükre az ellenorzott pénzkibocsátás. Ennek következménye, hogy a lakossági megtakarításokat nem a vállalkozások közvetlen élénkítésébe irányítják, hanem az inflációt lekötő nem likvid vagyonok (ingatlan, értékpapír, nagy értékű gépkocsi) felhalmozásába. Ennek következményeként a bankok egyre nehezebben adnak hitelt a vállalkozásoknak, mig viszont a lakosságra szinte rátukmálják a vásárlási jelzáloghiteleket, állami és vállalati értékpapírokat, illetve a mindezekből képzett különböző "befektetési alapok" papírjait

Rövid távon ez a recept is látványos eredményeket hoz. A korábbi 20-30%-os infláció visszahúzódik 1-2%-ra, ami szinte már nem is számít inflációnak. Ám a világgazdaság mélyén szörnyű erők kezdenek el felgyülemleni. Az USA élvezve a kulcsvaluta-nemzeti valuta előnyeit minden eddigi méretnél jobban eladósodik, a "feltörekvő" gazdaságokban óriási dollárkészletek halmozódnak fel. A pénzintézetek világméretű keresztfinanszírozással kötik magukat egymáshoz. A termelés virágzik, miközben a termékek egyre jelentősebb részét jelzáloghitelekből vásárolja meg a lakosság.

Az első, elméleti részben felvázolt ellentmondás a növelendő fizetőképes kereslet és csökkentendő munkaköltségek között nem szűnt meg. Így nem szűnt meg egy gazdasági, túltermelési válságciklus oka sem.

A keynesiánizmus a kieső keresletet az államilag hamisított pénzzel akarta pótolni, azonban a luftballon kipukkadt.

Most a monetarista gazdaságpolitika következtében az emberek hitelbe vásároltak olyasmit, amit hitel nélkül nem vettek volna meg. Ez azonban még nem elég. Míg korábban a banki hitelek a termelésbe áramlottak, és a fedezetüket a hitellel létrehozott termelőkapacitások leendő bevétele jelentette (ami némileg ingatag fedezet volt, hiszen a kitörő válság e bevételeket semmivé tehette), addig a kialakult új helyzetben a banki hitelek jelentős része nem a termelésbe, hanem a fogyasztói szférába áramlott és fedezetük a hitelből megvásárolt jószágok jelzáloga lett. Ez pedig még látszólagosabb fedezet, mint a majd megszerzendő bevétel. A fogyasztási hitelek fedezete olyan jószágokra bejegyzett jelzálog, amelyeket éppen ebből a hitelből vásároltak, és amelyeket e hitelek nélkül nem tudtak, nem akartak volna megvásárolni! Vagyis ezek a hitelek valójában fedezetlen hitelek! Az az áru, amit nem lehet eladni, az nem áru, annak nincs értéke. Az az áru, amit csak hitelbe lehet eladni, csak addig áru, amíg a hitelt törlesztik. A hiteltörlesztés elmaradása esetén a bank a jelzálogot nem tudja érvényesíteni, mert amire bejegyezték - éppen a hiteltörlesztés elmaradása miatt - értéktelen kacat, nem áru.

Csak idő kérdése volt, hogy a költségtakarékos tőkés gazdálkodás mellett ezek a hitelek mikor fognak "bedőlni" (hogy ezt a manapság oly divatossá vált kifejezést használjuk). Ami várható volt, az be is következett. Az első tömeges bedőlések törvényszerűen abban a gazdaságban következtek be, amely geopolitikai okokból még mindig a világgazdaság vezető gazdaságaként szerepel, holott valós eredményei alapján már régen nem kellene annak lennie - az USA gazdaságában. A pénzintézetek keresztfinanszírozási rendszere miatt a hitelválság (ami nyilvánvalóan a túltermelési válság formaváltozata csupán) szinte pillanatok alatt világválsággá alakult. És mint láttuk a válság nem amiatt tört ki, mert a bankok olyan pénzt hiteleztek ki, amelyik nem létezik, hanem azért, mert a fogyasztási hitel csak látszata annak a fizetőképes keresletnek, amit a tőke a munkaköltségekkel való takarékossága révén felszámol.

A mostani válságban az eladhatatlan gépkocsik (első turnusa) nem az autógyárak udvarain, hanem a bankok jelzálog-aukciós raktáraiban porosodnak. Az eredményt illetően ez egyáltalán nem jelentős különbség.