Dr. Nagy András megjegyzéseivel
… elfogadása elsősorban nem finanszírozási kérdés, hanem az emberképünk átalakítása.
Az FNA civil mozgalom és a Kalózpárt aktivistái nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvasták a LÉT csoport által kiadott tanulmányt a feltétel nélküli alapjövedelem magyarországi bevezetéséről. Mi üdvözlünk minden olyan kezdeményezést, amely az FNA nemzetközi mozgalmát hazánkban is minél jobban beviszi a köztudatba, több internetes kampányt is indítottunk a program népszerűsítésére és sokan közülünk örülnek, hogy az elképzelés a médián keresztül egyre ismertebb lett. A tanulmányban bemutatott államháztartási és költségvetési számításokat a szerzők valóban alaposan körbejárták, ami egy fontos eleme az FNA körül kialakult vitáknak. Jó látni, hogy az elméleti elképzelések mellett a gyakorlati megvalósíthatóság is szerepet kap. Az alábbiakban szeretnénk néhány lényeges koncepcióbeli különbségre felhívni a figyelmet, ami szerintünk a LÉT és az FNA közötti lényeges eltérés.
Megjegyzéseim nem a LÉT védelmében íródtak. A LÉT-tanulmány pontos szövegét nem ismerem.
A tanulmány szerint a LÉT az FNA magyar változata, amit abból vezetnek le, hogy a finanszírozását a magyar állami költségvetéshez igazították. Sajnos ez a következtetés a FNA-ban kevésbé tájékozott polgár számára félrevezető, és máris egy hamis képet sugall az FNA-ról. Az FNA nemzetközi mozgalmak alapkövetelménye, hogy ezt felvegyék az Alapjogok Chartájába. Ez azt jelenti, hogy ez egy egyetemes jog kellene legyen.
A bekezdés utolsó mondata helyesen: „Ez azt jelenti, ennek egy egyetemes jognak kellene lennie.”
Tehát a mi értelmezésünk szerint a LÉT ugyan az alapjövedelem nemzetközi mozgalmából indul ki, de ennek egy bizonyos fajta finanszírozására, a munkajövedelmek megadóztatására fókuszál, és - szerintünk tévesen - az SZJA oldaláról közelíti meg a kérdést, ami nem megfelelő adónem erre. Ez nem a magyar feltételekhez való alkalmazkodás, mivel ilyen finanszírozási modellek léteznek például a német baloldali politikai mozgalmaknál is (pl. Die Linke). A LÉT tanulmányában megjelölt finanszírozási elképzelésen kívül több más elképzelés is létezik, amik az FNA alapkövetelményeinek jobban megfelelnek.
Az FNA eredeti formájában négy feltételt kell teljesítsen, hogy az eredeti célkitűzéseit elérje:
a) egyetemes (vagyis mindenkire kiterjed),
b) személyes (vagyis minden személynek jár, a bölcsőtől a koporsóig),
c) feltétel nélküli (vagyis nincs se hozzáférési, sem kizáró feltétele) és
d) elég magas (vagyis nemcsak a test életben tartására – lakás, élelmiszer – kell[, hogy] elegendő legyen, hanem az ember alapvető szellemi igényeire is – például információs, kulturális igényeinek kielégítésére, szociális kapcsolatai ápolására).
A LÉT munkacsoport szerint “a negyedik (d) kritérium teljesítése nálunk még nagyon sokáig nem reális.” Ezért a LÉT javaslata a szociális segélyezésnek egy modernebb változata, ami ugyan fejlesztené a jelenlegi rendszert, egyszerűbbé és átláthatóvá tenné ezt, de az FNA célkitűzéseit nem lenne képes teljesíteni.
Az általam ismert legtöbb FNA-elképzelés végül is ebbe a hibába esik. Meg fogom mutatni, hogy nem véletlenül.
Mi az FNA nemzetközi mozgalmaival (UBI kongresszus, München 2012) együtt úgy gondoljuk, hogy most az FNA-val kapcsolatban a legfontosabb feladat, hogy ezt a társadalommal megismertessük és elfogadtassuk. Úgy gondoljuk, hogy FNA-t csak széles társadalmi támogatottsággal szabad és érdemes bevezeti. Ehhez talán a véleményformáló népszavazás eszközét is igénybe kell venni.
Szerintünk vitatható az a megközelítés, hogy a LÉT előbb a finanszírozásról akar meggyőzni, és akkor úgy gondolja, hogy ez bevezethető. Több neves nemzetközi közgazdász (pl. Milton Friedman) is levezette már, hogy ez nem finanszírozási kérdés, a finanszírozás lehetséges, hanem az FNA társadalmi elfogadottságának hiánya az igazi probléma. Előbb legyen meg a közakarat, értsük meg miről is szól ez a történet és azután jöhetnek a különböző finanszírozási javaslatok. Mert ha nincs akarat, akkor hiába a megoldás, és ha lenne megoldás, de nincs akarat, akkor lesz ezer kifogás, hogy miért nem jó a megoldás.
Véleményem szerint éppen e miatt az álláspont miatt lesz az FNA egy új „vallás”, amiben nem az a fontos, hogy megvalósuljon, hanem az, hogy minél többen higyjenek benne.
Általában nem vagyok jó véleménnyel a tekintély-elvű érvelésről, de az egyenesen megmosolyogtató, hogy éppen M. Friedmanra, a neoliberalizmus apostolára hivatkoznak a szerzők.
A bekezdés utolsó mondata kifejezetten teológiai izű. Alaposan megágyaz a minden nemű kritika ellehetetlenítésének.
Ha az FNA lényegét megértettük, akkor azt is megértjük, hogy a másik kérdéskör, a finanszírozás sem mindegy, mert ezzel könnyen szem előtt téveszthetjük az eredeti célt. A finanszírozásnál nem arról van csupán szó, hogy A vagy B megoldás a gazdaságosabb, hanem hogy az FNA célját melyik modell szolgálja jobban. Tehát nemcsak közgazdasági, hanem erkölcsi szempontokat is figyelembe kell venni a döntésnél. Vannak olyan finanszírozási modellek, melyek az FNA-t csupán a szociális oldala felől közelítik meg, pl. a jövedelemadó, de vannak olyan megoldások is, melyek az FNA-t társadalmi paradigmaváltó eszközként is értelmezik, és a szociális előnyök csak egy kellemes mellékhatásai ennek.
Az FNA társadalmi paradigmaváltó eszközként való értelmezésére még visszatérek. Nem mindegy, hogy egy szerves paradigmaváltás (de félnek a szerzők a „forradalom” szótól!) menetében alkalmazott eszközről van-e szó, amely eszköz megkönnyítheti a paradigmaváltás gördülékenyebb megvalósulását, vagy pedig arról van-e szó, hogy ennek az eszköznek az alkalmazása maga a paradigmaváltás, ami feleslegessé teszi a paradigma váltás minden más módját.
Nem szeretnénk most a részletekben elmélyülni, mivel ezt ezen írás terjedelme nem teszi lehetővé. Most csak az FNA körül megfogalmazott gondolatokat szeretnénk közérthetően összeszedni, amit majd részletesebben is ki fogunk dolgozni, és szakirodalommal alátámasztani. Fontos, hogy ezeket megértessük, mert csak így lehet az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját belátni. Gondolatainkat három kérdéskör alá csoportosítottuk.
Az előbbi dilemmánkra már meg is kaptuk a megelőlegezett választ - a feladat: belátni az FNA társadalmi paradigmaváltó funkcióját, és ezzel együtt minden más paradigmaváltási módot mihamarabb örökre elfelejteni. Immár gyanítható, hogy a szerzők miért használják a „paradigmaváltás” kifejezést a „forradalom” helyett.
1. Tehát az első és legfontosabb: az FNA alapgondolata, emberi jogként való elfogadtatása. Miért van erre szükség, miért nem elég csupán egy törvény, akár az alaptörvény szintjén megfogalmazni?
- Sokan, akik az FNA mozgalmának a történetét évtizedek óta ismerik, látják, hogy az ember egyik legalapvetőbb jogát, a boldogsághoz való jogot, különböző hatalmi érdekcsoportosulások, gazdasági rendszerek, politikai ideológiák folyamatosan ellehetetlenítik, és itt az ideje, hogy ennek feltételét, a méltóságteljes élethez való jogot emberi alapjogként a világ elismerje. Tehát az FNA egy olyan emberi alapjog, amely az embernek szociális biztonságot garantálna. A XXI. századi technológia fejlettséggel ez lehetséges. Nem az egyéni túlélésről, hanem egy szerény, de a társadalmi részvételt biztosító egzisztenciális alapról beszélünk.
„A XXI. század technológiai fejlettségével ez lehetséges.”
vagy
„A XXI. századi technológia fejlettségével ez lehetséges.”
Persze nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy az emberiség hozzávetőlegesen egy millió éves létezése során az embereknek nem volt meg valamilyük („az egyik legalapvetőbb jog, a boldogsághoz való jog”), de most az FNA ennek egy csapásra megteremti a feltételét, egy másik jogot – „a méltóságteljes élethez való jogot”. Mintha rémlene, hogy bő kétezer évvel ezelőtt meglehetősen titokzatos körülmények között született egy férfiú, aki szintén a boldogsághoz való egyetemes jogot hirdette és mindent elkövetett azért, hogy keresztre feszítsék, mert ezzel megváltotta az emberiséget, azaz megteremtette a feltételét a boldogsághoz való egyetemes jognak. Úgy látszik, valamit nem jól csinált, mert bő kétezer évvel a megváltó halála után ismét meg kell váltani az emberiséget – ezt ezúttal jóval racionálisabban tervezik – az FNA segítségével.
- Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a mai gazdasági-társadalmi problémáink rendszerszintűek, tehát ezek nem pillanatnyi működési zavarok a jóléti társadalom szövetében, hanem a rendszer működési elvéből származó és állandóan visszatérő krízisek, akkor ennek megváltoztatásához olyan eszközök kellenek, melyek rendszer szinten hatnak és ennek békés átalakítását garantálják. A gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőek, például a felkelések vagy a polgárháborúk, amire a történelemben már annyi példát láttunk.
Az FNA egy eszköz lehetne az átmenethez egy másik, emberibb, fenntarthatóbb, igazságosabb társadalomba, amiben a MUNKA fogalma más lenne. Ha nem értünk egyet ezzel a tézissel és csupán a finom módosításokat szeretnénk eszközölni a rendszeren, akkor elég a szociális juttatások és az újraelosztás javítása, ehhez nincs szűkség FNA-ra.
Jóléti társadalom és nem kapitalizmus. Ismét egy eufémizmus.
Az első bekezdés utolsó mondata pedig ismét kicsit zavarosra sikeredetett. Hol láttunk a történelemben „már annyi példát” „a gazdasági krízisekből fakadó tömeges szegénység okozta biztonságpolitikai kockázatok elkerülhetőségére”? (a „például a felkelések vagy a polgárháborúk” mellékmondat nincs befejezve és így értelmetlen). Megint nem ez a lényeg, bár az ilyen durva fogalmazási hibák nagyonis megalapozottá teszik a kérdést – tényleg olyan alaposan át lett gondolva ez a tanulmány?
Sokkal fontosabb az, hogy bár sejtelmesen bizonytalanul, de egyre erősebben tűnik elő: a szerzők az FNA-t nem egy társadalmi forradalom egyik eszközeként, hanem a társadalmi forradalmat helyettesítő eszközként képzelik el.
- Az FNA nemzetközi mozgalma felismerte, hogy a társadalom hármas felosztása, az állam, a gazdaság és az egyén egyensúlya megbillent az egyén rovására. Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete, a gazdasági monopóliumok hatalma egyre nagyobb, és a polgár pozíciója ebben a hármasságban egyre gyengébbé válik. Az újkor jogi történetének nagy vívmánya a római jogrendszeren alapuló tulajdonjog rendszerének a kibővítése, az emberi jogok elismertetése volt. Ezeket a jogokat kell most tovább fejleszteni és megvédeni a sokszor nemzetközi érdekcsoportok gazdasági túlhatalmával szemben, hogy a társadalom hármas tartópillére ismét egyensúlyba álljon.
Itt kezdődnek az igazi problémák.
„Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már a szuverén nép képviselete”
ezt valószínűleg így akarták a szerzők írni
„Az állam tovább hatalmaskodik, bürokratizálódik és már nem a szuverén nép képviselete” .
Szándékosan nem azt írtam, hogy „ez így lett volna helyes”, mert így kijavítva a mondat már nem nyelvtanilag, hanem tartalmilag hibás.
Mert kérdem én, mikor is kezdett el az állam hatalmaskodni és bürokratizálódni? Az állam mióta nem a szuverén nép képviselete? Volt az valaha is? Mi is az az állam?
Nos az én nézeteim szerint (amik – nem titok – marxista nézetek) az állam az osztálytársadalmak jellegzetes képződménye, a mindenkori uralkodó osztály erőszakszervezete, amelynek feladata az uralkodó osztály osztályszintű érdekeinek védelme (esetenként akár az uralkodó osztály egyes tagjai ellenében is). Ezt egyrészt ezen érdekek nyers erőszakkal való érvényesítésével, másrészt az alávetett osztályok bizonyos elemi érdekei érvényesülésének alapszintű biztosításával, és ez úton a relatív osztálybéke megteremtésével éri el - a szerzők valószínűleg ez utóbbi funkciót idealizálják a "szuverén nép képviselete" eufémizmussal. Mivel ítt nyílvánvalóan a kapitalizmus államáról van szó, azért az uralkodó osztály a tőketulajdonosok osztálya (beleértve a földbirtokosokat és a vállalkozókat is) amit ha úgy tetszik – némi pontatlansággal – azonosíthatunk a szerzők által említett „gazdasági monopóliumokkal”. Miután a tőkésállam ennek az uralkodóosztálynak az állama, amely az ő osztályérdekeit hivatott védeni, azért a hatalmaskodó és bürokratizált állam merev szembeállítása a gazdasági monopóliumokkal, vagyis a tőkésosztállyal megengedhetetlen eltúlzása annak a kétség kívűl létező elidegenedésnek, ami az államot – más intézményekhez hasonlóan – jellemzi az eredeti funkcióitól. Bármennyire is kialakul az államapparátus különérdeke, az tartósan és jelentősen nem kerülhet szembe az államot fenntartó osztály összérdekével. A túlságosan elidegenült államapparátussal szemben a „gazdasági monopóliumok” mindig megtalálják a megfelelő nyomásgyakorló eszközöket, hogy „jó útra térítsék”.
Ha tisztáztuk a „hatalmaskodó és bürokratizált állam” és a „gazdasági monopóliumok” viszonyát, akkor lelepleződik a soronkövetkező eufémizmus is. Az állítólagos érdekháromszög harmadik tagja nem valamiféle elvont „polgár”, hanem a saját tőkével nem rendelkező, bérből és fizetésből élő (illetve élni akaró) proletár. E proletár, mint (valós vagy potenciális) bérmunkás a tőkés magántulajdon másik oldala. Az ő emberi jogai ellentétesek a magántulajdonnal – a magántulajdon csak a proletárok emberi jogainak megcsonkításával tartható fenn. Szerzőink, akik nem látnak tovább a római jog (azaz a burzsoá jog) tulajdonfogalmánál ezt persze képtelenek megérteni. A polgári jog lényegében csak egyéni és társas tulajdont ismer, amely fogalmak az ember (tulajdonos) és a tárgy (a tulajdon tárgya) közötti viszonyt fejeznek ki. Az egyéni tulajdonban a tulajdon tárgynak csak egy (természetes vagy jogi személy) tulajdonosa van, a társas tulajdon esetében több. A polgári jog nem ismeri a tulajdon szociológiai fogalmát, amely emberek közötti, a tárgy által csupán közvetített viszonyt fejez ki. Ennek két alaptípusa a magántulajdon és a társadalmi tulajdon. E fogalmak megkülönbözetésének alapja a tulajdon tárgyához, mint tárgyhoz csatolható kettős (nem jogi jellegű) viszony. Az emberek a szükségletük kielégítése során alkalmazott tárgyakhoz kétféleképpen viszonyulhatnak:
a) működtetik azokat, azaz alkalmassá teszik konkrét szükségletek kielégítésére, hasznossá teszik (például beindítanak és kormányoznak egy gépkocsit);
b) használják azokat, azaz kielégítik vele szükségleteiket, élvezik a hasznait (a példát folytatva a gépkocsival eljutnak a kívánt célhoz).
Magántulajdonról akkor beszélünk, ha a tulajdonos(ok) használja(ják) a tulajdon tárgyát, de nem tulajdonosok működtetik azt. Nyilván a tulajdonosoknak kényszeríteniük kell a nem tulajdonosokat a működtetésre – ez lehet nyílt erőszakon alapuló kényszer, vagy gazdasági kényszer. A kapitalizmusra normálisan az utóbbi a jellemző (bérmunka).
Társadalmi tulajdonról akkor beszélünk, ha ugyanazok az emberek használják a tulajdon tárgyát, akik azt működtetik.
Na már most, a magántulajdontól elválaszthatatlan kényszermunka eleve illuzórikussá teszi az alapvető emberi jogok érvényesülését a proletárok számára. Igaz ez az FNA-ra is, amennyiben annak eredeti tartalma szerinti megvalósulása ellehetetleníti a gazdasági kényszert, ami a bérmunka mással nem helyettesíthető alapja. Amennyiben az állam a tőkés érdekek kifejezője (megmutattam, hogy ez így van), akkor az állam az eredeti tartalma szerint nem valósíthatja meg az FNA-t, mert azzal megszüntetné a bérmunkát, vagyis a tőkés termelési módot.
A polgári jogon nevelkedett polgári gondolkodás a munkát csak mint bérmunkát tudja elképzelni, azért az FNA legkézenfekvőbb polgári kritikája, hogy bevezetése esetén az általános munkátlanság, lustaság kapna lábra. Az a rafináltabbnak tűnő kritika, amely szerint az FNA nem lenne finanszírozható lényegében visszavezethető ugyanerre. Hiszen, ha „mindenki dolgozik, aki tud”, akkor úgy-ahogy, de biztosított mindenkinek a megélhetése, azoké is akik dolgoznak (megkapják munkaerejük tisztességes árát, a munkabért) és azoké is, akik önhibájukon kívűl nem tudnak dolgozni (szociális segélyekben részesülhetnek). Ha azonban bevezetik az FNA-t, akkor sokan, akik tudnának, majd nem akarnak dolgozni, a termelés vissza fog esni, és így persze az FNA már nem lesz finanszírozható.
Az általam korábban említett keresztre feszített férfiú követőit, mint az államot veszélyeztető forradalmárokat kezdetben vadul üldözték a római hatóságok, ám a Nagynak nevezett Konstantinus császár gondolt egy merészet, és a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet. Addigra azonban megtörtént az Egyház intézményesülése, és így az azonnal egybe is olvadt az állammal. Zsinatok során rostálták meg a keresztény tanokat, amik ezáltal elvesztették forradalmi jellegüket, sőt a mindenkor fennálló állam legbiztosabb támaszává váltak.
Valami hasonlót látok én az FNA-val kapcsolatban is. Az előbb említett, az FNA-t tagadó polgári kritika a korai keresztényüldözésekkel hozható némileg párhuzamba, de egyre inkább azt látjuk, az FNA vallássá idomításával a tőkés rendszer ideológiailag annektálja azt. A jelen bírált tanulmányt e folyamat elemének érzékelem. Annál is inkább, mert a Kalózpárt egy másik blogjában eléggé egyértelműen (bár ugyanakkor szokásosan maszatolva is) fogalmaztak:
„A kezdeményezés igazi következményeivel nem számolnak azok, akik a politikai baloldal fogalmát az osztályharcban definiálják. Ennek a projektnek a megvalósítása – ha nem élnek vele vissza - pontosan a hagyományos értelemben vett politikai baloldal további erodálódását fogja okozni, mert megszüntetné ennek önmeghatározását, a munkahelyért folytatott harc ideológiát. Ezért az alapjövedelem nem baloldali populizmus, hanem egy eszköz a munka fogalmának újragondolásában, amelynek nem a profit, hanem az ember a központi eleme.”
Itt olyan apróságokon már fenn sem akadok, hogy az osztályharc természetesen nem a munkahelyekért folyik, hanem a magántulajdon megszüntetéséért, a munka felszabadításáért. A munkahelyek (és a bérek) védelme csupán rövidtávú taktikai cél.
