Függelék

MONETATIVE

A kezdeményezés leírása

Közkézbe a pénzteremtést!

Az aktuális bank- és államadósság-válság a pénzrendszerben gyökerezik. A válság pénzügyi okainak közös monetáris eredete van: a bankrendszer többszintű pénzteremtése. Az így teremtett pénz manapság elsősorban pénzügyi befektetésekbe folyik, és ezáltal spekulációs buborékokhoz, inflációhoz és túlzott eladósodáshoz vezet. A pénzügyi szféra és a reálgazdaság azonban csak stabil és igazságos pénzrendszerre épülve tudnak jól működni. Ezért tűztük ki célul

1. a pénzteremtés állami előjogának helyreállítását,
2. a kereskedelmi bankok által történő pénzteremtés megszüntetését és
3. új pénz forgalomba hozatalát állami kiadások útján.

A pénz uralja a világot – de ki uralja a pénzt?

Mindenki használ pénzt, de a pénzrendszer működése a legtöbbek számára olyan homályos marad, mint a „részleges tartalékrendszer“ vagy a „kettős pénzteremtés“ fogalma. A pénzrendszerrel kapcsolatos homály fenntartása a kereskedelmi bankok érdekében áll. Ezek a bankok tudniillik kivették az állami jegybankok kezéből a pénzteremtést. A jegybankok manapság lényegében csak a készpénzt bocsátják ki, amely az adott országtól függően a teljes pénzmennyiség csupán 5-20 százalékát teszi ki. A fennmaradó 80-95 százalékot, amely nem készpénz, a bankok hozzák forgalomba hitelként az ügyfelek számláján történő jóváírással.

Az utóbbi időben a pénzteremtés elsősorban a pénzügyi spekulációt szolgálta, amely hatalmas kárt okozott a reálgazdaságnak. A kereskedelmi bankok önállósult pénzteremtése a tőzsdei és konjunkturális ciklusok szélsőséges kilengéseit okozza – teljesen elrugaszkodott fellendülést, majd meredek hanyatlást és adósságválságot. Ilyenkor a bankok válságával az ügyfeleik betétei is veszélybe kerülnek. Ha az állam garanciát vállal a csőd szélén álló bankokért és az ügyfelek betéteiért, akkor a közre hárulnak a veszteségek, míg a nyereség magánzsebekbe folyik.

A kereskedelmi bankoknak nincsen sem nemzetgazdasági, sem társadalmi elkötelezettségük. Ezért nem szabad rájuk bízni a pénzteremtésnek a köz számára kulcsfontosságú feladatát. Modern társadalmunkban a pénzrendszer a jogrend része, és alkotmányos jelentősséggel bír.

Állami pénz, nem a bankok államosítása

Célunk ezért az, hogy egyedül egy független közintézmény hozhasson forgalomba pénzt. Az Európai Unióban ez a szerep a Európai Központi Bankot és a hozzá tartozó nemzeti jegybankokat illeti meg. A jegybankoknak negyedik hatalmi ággá kell válniuk: monetatív hatalmi ággá a legiszlatív, exekutív és judikatív hatalmi ágak mellett. A bíróságokhoz hasonlóan a jegybankoknak is olyan, kizárólag a törvényi előírásoknak megfelelő intézményként kell működniük, amely független a politikai erők és a pénzügyi szféra érdekeitől. Egy ilyen pénzrendszerben helyi pénzek és kooperációs elszámolórendszerek is szerepet kaphatnak.

A pénzteremtés megcélzott reformja egyszerűen kivitelezhető: A banki folyószámlákon lévő számlapénz olyan hivatalos fizetőeszközzé lesz nyilvánítva, mint a készpénz. És ezután egyedül az állami jegybankoknak van joguk pénzt – így számlapénzt is – forgalomba hozni. Ezáltal ugyanaz történne a számlapénzzel, mint száz évvel ezelőtt a papírpénzzel, amikor a magán úton kibocsátott bankjegyeket az állami jegybankok által kibocsátott bankjegyek váltották fel. Ma az a cél, hogy a kereskedelmi bankok sem stabilnak, sem biztonságosnak nem mondható számlapénzét teljes értékű hivatalos fizetőeszközzé alakítsuk. Így államosításra kerülne a ma javarészt magánkézben lévő pénzteremtés, a kereskedelmi bankok azonban nem.

A kormány és a parlament semmilyen igényt nem támaszthat a független állami jegybankkal szemben. A jegybank saját hatáskörben dönt az újonnan teremtendő pénz mennyiségéről, az új pénzt azonban kamatmentesen a kormány rendelkezésére bocsátja, amely állami kiadások útján forgalomba hozza azt. (Az újonnan teremtett pénz összege az elmúlt években az euroövezetben átlagosan évi 300 milliárd euro volt, Magyarországon pedig átlagosan évi 400 milliárd forint, ami a hazai államháztartás 4 százalékának felel meg.)

A magánkézben és közkézben lévő kereskedelmi bankok a pénzreform után is szabadon tevékenykedhetnek a pénzügyi piacokon a törvény által kijelölt keretek között.

Csupán új számlapénzt nem hozhatnak létre, hanem csak azt a pénzt használhatják, amelyhez bevételként hozzájutnak, illetve amelyet a pénzpiacon vagy az ügyfeleiktől felvesznek – tehát csak azzal a pénzzel operálhatnak, amely készpénzként a kasszában vagy a jegybanknál vezetett számlájukon megvan.

A kereskedelmi bankok által történő pénzteremtés egyszerű módon megszüntethető: A banki ügyfelek meglévő folyószámláit ki kell emelni a bankok mérlegéből és különálló, jogilag az ügyfeleket megillető pénzszámlákként kell azokat vezetni.

A közjót szolgáló pénzrendszer

A röviden ismertetett pénzreform öt jelentős előnnyel járna. Először is biztonságosak lennének a bankbetétek, mert a számlákon lévő pénz a bankok csődje esetében sem veszne el. Egy esetleges bankválság nem veszélyeztetné a pénzforgalom működését és így csökkenne a társadalomnak a bankokkal szemben fennálló kiszolgáltatottsága.

Másodszor megszűnne a bankok pénzkínálatának szélsőséges ingadozása. Elapadna a spekulációs buborékokat tápláló olcsón előteremthető hitelpénz. A pénzkínálat állandósulna és mérséklődnének a konjunkturális és tőzsdei ciklusok.

Harmadszor a jegybank pontosan irányíthatná a pénzmennyiség alakulását. A kereskedelmi bankokkal ellentétben, amelyek pénzteremtése kiszámíthatatlan, a jegybank képes volna a reálgazdaság fejlődésének megfelelően szabályozni a pénzmennyiséget, és így hatékonyan felléphetne spekulációs buborékok kialakulása és az infláció ellen.

Negyedszer a pénzteremtésből származó nyereség – az ún. seigniorage – teljes mértékben a államkasszába folyna, és nem extraprofitot jelentene a kereskedelmi bankok számára. A pénzmennyiség növekedése akkor nem okoz pénzromlást, ha a reálgazdaság növekedésének felel meg. Magyarországon a jelenlegi keretfeltételek között a gazdaság 2 vagy 3 százalékos növekedésének megfelelő pénzmennyiség-gyarapodás 500 illetve 750 milliárd forint volna, ami az államkasszába kerülhetne és az állami kiadások 5 illetve 7,5 százalékát tenné ki.

Ötödször – és ennek az aktuális helyzetben különösen nagy jelentőssége van – egyedülálló alkalom nyílik arra, hogy a nyomasztó államadósságot néhány év alatt lénygesen csökkentsük, méghozzá fájdalmas megszorítások nélkül. A megcélzott pénzreformmal tudniillik az állam által teremtett jegybankpénz váltaná fel a kamatokkal terhelt hitelpénzt – mind a banki ügyfelek számlapénzét és a bankközti számlapénzt, mind a kereskedelmi bankok a jegybankkal szemben fennálló hiteleit. A hitelpénz teljes állományát néhány év alatt helyettesítené a jegybankpénz, és így az államháztartás egyszeri, kiugróan magas bevételhez jutna. Ez a bevétel, amely meghaladná a 7 000 milliárd forintot, elegendő volna ahhoz, hogy a magyar államadósság egyharmadát visszafizessük.

Az olyan intézkedések, mint a tőzsdei ügyletek forgalmi adója vagy a bankok saját tőkéjének növelése csekély eredménnyel járnak mindaddig, amíg a banki és pénzügyi válság monetáris okait nem szüntetjük meg. Strukturális megoldásra van szükség – arra, hogy a számlapénzt felváltsa a jegybankpénz, és az állami jegybank független monetatív hatalmi ággá váljon.

---------------------------------------------

Kritika helyett

(Részlet egy gazdaságinformatikusok számára írt főiskolai jegyzetemből)

A pénznek három tiszta és legalább egy vegyes formája van:

1. Az árupénz, ami tipikusan az arany. Ezzel foglalkoztunk még a mikroökonómia előtt, a közgazdaságtan általános fogalmainak tárgyalásakor. Itt mindezt nem ismételjük meg. Forgalomba elvileg igen egyszerűen kerül. Előállítója (aranypénz esetén az aranybányász) áruként viszi a piacra, ahol a piac ismert folyamatai révén pénzként kezd funkcionálni. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Az aranypénz értéke súlyának és tényleges aranytartalmának a függvénye. Ezek ellenőrzése pontos műszereket (mérlegeket) és körülményes eljárásokat igényel, ami meglehetősen megnehezítené a pénzforgalmat, ha mindenkinek magának kellene ezekről gondoskodni. Valójában azonban a technikai és társadalmi munkamegosztás elég hamar kialakítja azt az intézményrendszert, amely e feladatot magára vállalja. A társadalom egyes tagjai arra szakosodnak, hogy ezeket a műveleteket a többiek részére közhitelesen elvégezzék. Ezek a pénzváltók, akiknek a sok apró államból álló Itáliában volt különösen fontos szerepük. Az egyes városállamok határán nagy számban működtek ilyen pénzváltók, akik a különböző városállamok arany és ezüst pénzeit váltották át általuk hitelesített érmékre, amelyeket az adott városállamban minden további nélkül szívesen elfogadtak. Szolgálataik fejében a nemesfémek egy részét megtartották, és hamarosan jelentős készpénzkészlettel rendelkeztek. Ezeket kamatra kihitelezték azoknak, akiknek éppen hitelre volt szükségük. Mivel a pénzzel való foglalatosság miatt kénytelenek voltak megfelelő biztonsági berendezésekről (acélkazetták, testőrség stb.) gondoskodni, azért hamarosan arra is vállalkoztak, hogy idegen pénzeket megőrzésre átvegyenek. Mivel pedig jó referenciáik voltak saját tőkéjük kamatoztatásáról, a náluk pénzt letétbe helyezők egyre gyakrabban arra is felkérték őket, hogy az ő pénzüket is forgassák meg és a kamat megosztásával fizettek e szolgáltatásért. E pénzváltók (akiket jellegzetes kispadjaik – a kispad olaszul „banco” – után bankároknak, üzletüket bankoknak nevezték) a pénzpiac motorjaivá, központi figuráivá váltak.

A pénz nem hagyta hidegen az államot megtestesítő uralkodókat sem. Hatalmuknál fogva alkalmasak voltak arra, hogy a pénzérméket hitelesítsék. Ennek érdekében monopoljogot gyakorolva felvásárolták a nemesfémbányák termékeit és saját, ellenőrzött pénzverdéikben meghatározott súlyú és finomságú érmékké verették azokat, általában ellátva az állam (az uralkodó) jelével, ami vagy az uralkodó arcmása vagy az állami címer volt. Az érme másik oldalára általában a törvényben rögzített egységben mért névérték nagyságát tüntették fel – innen a magyar „fej vagy írás” kifejezés, ami például az oroszoknál „kátyka vagy sas” alakú (Nagy Katalin cárnőre, illetve a kétfejű orosz birodalmi sasra utalva). Az ilyen érmét „mérlegelés nélkül” el illett fogadni – ez persze pontosan addig tartott, ameddig az állam (az uralkodó) hatalma. Ahol az véget ért, ott léptek működésbe a bankárok, ahogy arról az előbb már szót ejtettem. Azt az intézményt, amely a nemesfémeket begyűjtötte, az állami érméket előállította, és forgalomba hozta összefoglalóan államkincstárnak szokás nevezni. A kincstár szolgálatait a nemesfémbányák bányajáradékával és egyéb adóbevételekkel fizettette meg. Ebből a bevételből vásárolta fel a nyers nemesfémet. A járadék szinte automatikusan került a kincstár birtokába, hiszen nyilván a nyers fém súlya jóval nagyobb volt, mint az érte adott vert érméké. Látni fogjuk, hogy a kincstárnak ez kevés volt.

Az aranypénz forgalmában tehát a bankok és az államkincstár fontos szerepet játszottak. E szerepek nem voltak meghatározóak magának az aranynak a pénzként való funkcionálásában, de előfeltételei voltak annak, hogy az aranyat helyettesítő pénzjelek átvegyék az aranytól a pénzfunkciókat, maguk váljanak pénzzé.

2. A papírpénz. Történelmileg az első pénzként funkcionáló pénzhelyettesítőket az államkincstár bocsátotta ki, általában valamilyen rendkívüli feladat finanszírozására. Jellegzetesen ilyen rendkívüli feladat egy erős központi zsoldos hadsereg létrehozása és fenntartása. A papírpénz tehát az államkincstár által kibocsátott, saját belső értékkel nem rendelkező kényszerárfolyamú fizetési eszköz, a kincstár fizetési igérete. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy anyaga papiros legyen. A magyar történelem egyik legismertebb papírpénze a sárgarézből készült Rákóczi-garas. A papírpénz lényegében egy klasszikus pénzhamisítás végső kifejlete. A pénzverés monopóliumával az uralkodók már a római császárok óta visszaéltek. Állandóan napirenden voltak az érmék „körülnyírásai”, amikor is az érméket rendeletileg bevonták és azonos névértékben, de kisebb nemesfémtartalmú újveretű érmékre cserélték azokat ki. Ennek emlékét őrzi a pénzügytanban honos kifejezés a pénzcseréből származó „kamara haszna” – ami a modern inflációk jellegzetes kísérője. A pénz „körülnyírásától” már csak egy lépés volt az értéktelen anyagú fizetési ígéretek pénzként való elfogadtatása.

A papírpénz stabilitása kizárólag az állam hitelétől függ. Azt pedig maga a papírpénz kibocsátása erősen rongálja. Sajátos önmagát gerjesztő folyamat indul be. A papírpénz megrendíti az állam hitelét, ami gazdaságilag az áruknak a piacokról való eltünedezésében jelenik meg. Ugyanis a papírpénzt kötelező elfogadni, de nem kötelező az árukat kivinni arra a piacra, ahonnan a papírpénz a nemesfém pénzeket kiszorította (Grasham-törvény). Ha az állam arra akarná kényszeríteni az alattvalóit, hogy adják elő áruikat, akkor nem papírpénzt bocsátana ki (vagyis nem pénzt hamisítana), hanem rekvirálna (vagyis rabolna). Az áruhiány megemeli az árakat. Az eddig kibocsátott papírpénz már nem elég a kitűzött cél finanszírozására, azért a kincstár újabb papírpénzt bocsát ki, ami újabb csapást mér az állam hitelére – ennek további áruk eltűnése, és az árak további emelkedése lesz a biztos jele. Mire ismét működésbe hozzák a „bankóprést”, azaz újabb papírpénztömeget dobnak a forgalomba. Lavinaszerűen szaporodik a papírpénz, és amilyen gyorsan nő a tömege, annál sokkal gyorsabban tűnik el a beléfektetett bizalom, csökken a papírpénz vásárló ereje. Ezt a folyamatot nevezik klasszikus inflációnak.

A folyamat igen hasonlatos ahhoz az állatorvosi esethez, amikor a szarvasmarha beszabadul a lucernásba, ott mohón telezabálja magát friss lucernával, amiből a bendőjében gázok szabadulnak fel. A felszabaduló gázok tévesen éhségérzetet okoznak az állatnak, aki még mohóbban zabálja a lucernát. Végül a lucernából képződő gázok luftballonként fújják fel a szerencsétlen állatot, amely ebbe természetesen belepusztul. Az állatorvosi szakkönyvek a szarvasmarhának ezt a felfúvódását latinul inflationak azaz inflációnak nevezik. Ezt vette át a közgazdaságtan a papírpénz „felfúvódására”.

3. Hitelpénz. Láttuk, a papírpénz az állam hitelén alapszik, és azt is láttuk, hogy ez az alap nem valami szilárd. A hitel azonban nem mindig ilyen ingatag jelenség. Ellenkezőleg, jól működő piacgazdaság nem létezhet hitel nélkül. Csakhogy e mögött a hitel mögött nem a megfoghatatlan államhatalom áll, hanem maga a termelés.

A hitel szó nem csak a magyar nyelvben származtatható a hit szóból, hiszen az európai nyelvek többségében honos kredit (ugye a magyar diákoknak is ismerős?!) szó a latin credo, azaz hit szóból származik (hogyan került Pilátus a krédóba? Hát úgy hogy a keresztények fő imádságában, a Hiszek egyben – Credo – emlegetik a megváltót elítélő római helytartó nevét).

A mikroökonómiából tudjuk, hogy a vállalkozó nem csak bérbe veszi a tulajdonosoktól a termeléshez szükséges inputtényezőket, de ráadásul azokat utólag, a realizált áruból származó árbevételből fizeti ki, vagyis a realizálásig a tényező tulajdonosok hiteleznek a vállalkozónak, mert elhiszik, hogy annak lesz árbevétele és fog tudni fizetni. A hitelezés egyik legegyszerűbb módja a váltó elfogadása. A váltó a papírpénzhez hasonló fizetési ígéret, csak ezt nem az államkincstár bocsátja ki, hanem a vállalkozó, és nem kényszerárfolyamú, hanem a tényezőtulajdonos bizalmán, a vállalkozó hitelén alapul. Egyfelől ez csak a tulajdonos és a vállalkozó közötti ügylet, ezért a váltó nem helyettesíti teljes körűen a pénzt – legfeljebb egy nagyon szűk körben, ami a közvetlen bizalom köre, és így a Grasham-törvény sem lép működésbe – a váltó nem szorítja ki a pénzt a piacról. Másfelől viszont a vállalkozó hitele eléggé véges, ezért a váltóban nagyon nagy a kockázat. Mivel a pénz ott van a forgalomban, azért a váltót elfogadó tulajdonos szívesebben látna pénzt a váltó helyett a markában. Ezt a kívánságát némi fizetség ellenében a bank teljesíti neki, amikor leszámítolja, diszkontálja a váltót, azaz a hitelkamat egy részének fejében készpénzre cseréli ki azt.

Ha a váltóleszámítolás már a termelés megszokott részévé válik, és a bank a vállalkozók széles körében a biztos pénzügyi pontot jelenti, akkor a bank egy nagy lépésre szánhatja el magát. A leszámítolásra benyújtott váltókat nem készpénzre, hanem a saját váltójára, a bankjegyre váltja be.

A hitel másik formája az, amikor a pénztulajdonosok a pénzüket betétként a bankba helyezik el. Ekkor a vállalkozók nem kísérleteznek a (Magyarországon például történelmi okokból roppant) bizonytalan váltóval, hanem a bankhoz fordulnak hitelért, aki is a nála elhelyezett betétekből nyújtja a hitelt. Természetesen fel kell készülnie arra az esetre, hogy ha valamelyik betétes meggondolja magát, és ki akarja venni a pénzét a bankból, akkor legyen miből kifizetni. Ezért a betétek egy részéből tartalékot képez. Mivel a betétesek többsége azért rakta a pénzét a bankba, mert kamatjövedelmet akar kapni, és esze ágában sincs kivenni betétjét a bankból, azért a tartalék a teljes betétállomány egy szinte elenyésző része kell, hogy legyen.

Egyéb technikai formái is lehetségesek a hitelnek, témánk szempontjából csak az a lényeges, hogy végső soron a tulajdonos és a vállalkozó közé minden esetben belép a bank.

Egy pezsgő piacgazdaságban nem egy, hanem (több) tucatnyi bank működik. Az állam ismét nem akar kimaradni a pénz-bizniszből, ezért a pénzpiac legmegbecsültebb bankját (esetleg kettőt, hármat, de nem többet) monopoljogokkal ruház fel. A legfontosabb jog, hogy a kiemelt banknak egyedül engedi meg a saját váltóját, bankjegyét pénzként funkcionáltatni, mindenki más esetében az ilyen kísérletet pénzhamisításként értékeli, és a törvény szigorával lesújt. Mivel e jog birtokában – legalább is látszólag – a privilegizált bank(ok) veszi(k) át az államkincstár papírpénz kibocsátási jogát, azért e bankot (a továbbiakban feltesszük, hogy csak egy van) emissziós vagy jegybanknak nevezik. A jegybank általában felszámolja közvetlen kapcsolatait a termelési és kereskedelmi vállalkozókkal és kizárólag a többi bankkal folytat ügyleteket. Ezzel kétszintűvé válik a bankrendszer, a jegybankkal szemben az alsóbb szintet a kereskedelmi bankok alkotják. A jegybank másik államilag szavatolt jogköre, hogy meghatározhatja a kereskedelmi bankok hiteltartalékainak mértékét és kötelezheti a bankokat, hogy e tartalékot egy általa ellenőrzött elkülönített számlán tartsák. Ez a kötelező tartalékráta joga.

A kétszintű bankrendszerben a pénzkibocsátás mechanizmusa az úgynevezett pénzmultiplikátor, amiben a jegybank irányításával az egész bankrendszer részt vesz.

Vizsgáljuk meg modellszerűen ezt a mechanizmust. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a kétszintű bankrendszer mindkét szintjét egy-egy bank testesíti meg, azaz egy jegybank és egy kereskedelmi bank működik. Az állam törvényileg előírja, hogy minden vállalat köteles pénzügyeit a kereskedelmi bankban vezetett számláján keresztül intézni.

Hagyjuk figyelmen kívül, hogy mennyi pénz van már a forgalomban és összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy miképpen jut a forgalomba egy újabb pénztömeg!

A jegybank látszólag ugyanazt csinálja, mint a papírpénz esetében az államkincstár, azaz kibocsát egy M_JB tömegű fedezetlen papírpénzt. Ez lesz a jegybank-pénz.

Ám ezt a pénztömeget nem közvetlenül a forgalomba dobja, mint ahogyan azt az államkincstár tenné, hanem betétként elhelyezi a kereskedelmi bankba. Hogy ezt váltó viszontleszámítolással, vagy hitel-refinanszírozással, esetleg valamilyen más technikával teszi, az elbeszélésünk szempontjából közömbös. A lényeg az, hogy az összeg megjelenik a kereskedelmi bankban kihitelezhető betétként. A jegybank előírja a kereskedelmi banknak, hogy minden nála elhelyezett betétből annak t-ed részét (0<t<1) helyezze el a tartalék számlán, és az ő engedélye nélkül ne nyúljon hozzá.

A kereskedelmi bank tehát a nála újonan elhelyezett jegybanki betét t-d részét elhelyezi a tartalékszámlán, a többit pedig kihitelezi:

        Hitel        Tartalék

        M_JB×(1-t)        M_JB×t

A kihitelezett összeget a hitelt felvevő vállalkozó természetesen mihamarabb elkölti, hiszen azért vett fel hitelt. Mivel minden vállalat számlát vezet a kereskedelmi banknál, azért az elköltött pénz azonnal megjelenik valakinek a számláján, tehát betétként. Félreértések elkerülése végett, nem a hitelt törlesztették, hanem az elköltött hitelt betétként elhelyezték a kereskedelmi bankban. Amit az természetesen az ismert szabályok mellett ismét kihitelezhet:

       M_JB×(1-t)²       M_JB×(1-t)×t

Ezt a betétet ismét ki lehet hitelezni:

       M_JB×(1-t)³       M_JB×(1-t) ²×t

És így tovább, elvileg a végtelenségig, gyakorlatilag addig, amíg a két összeg közül a nagyobbik is a mérés pontossági határa alá kerül. A kihitelezett kommulálódó (göngyölt) összeg a forgalomba kerülő hitelpénz, a tartalékszámlán kommulált összeget a jegybank voltaképpen kivonta a forgalomból. Mindkét összeg egy-egy konvergáló mértani sor, amelyek összege rendre:

       M_JB/t       M_JB

Vagyis, ha a kötelező tartalékráta például 5%, akkor a forgalomba a jegybankpénz 20-szorosa kerül, míg a tartalékszámlán a jegybank éppen az általa kibocsátott („hamisított”) papírpénztömeget vonja vissza a forgalomból. Azaz a jegybank úgy viselkedett, mint a mesebeli okos leány: hozott is, meg nem is, hamisított is, meg nem is pénzt. A forgalomban a termelés által hitelesített hitelpénz forog. Ennek elég nagy a hitele – legalább is, amíg a gazdaság reálszférája rendben van – és így elég stabil a vásárló ereje.

4. Modern vegyes pénz. Látni fogjuk, hogy a modern gazdaságban az állam gazdasági szerepvállalása szinte elkerülhetetlen. Ennek költségeit meg kell finanszírozni. Nem célszerű ezt a bankópréssel megtenni, hiszen a papírpénz a klasszikus inflációhoz vezet. Ez pedig megingatja az állam hitelét, ami nem igazán vág az állam érdekébe. Jó lenne megismételni a jegybank fentebb leírt „okos leány” trükkjét! Ha ez teljesen nem is lehetséges, valami hasonló elérhető. Az államkincstár nem pénzt hamisít, hanem államkötvényeket bocsát ki. Valamilyen technikával eléri, hogy e kötvényeket a jegybank jegybankpénzért átvegye. A konkrét technikai megvalósulás tárgyalásunk szempontjából ismét irreleváns. Ám az a pénz, amit a kincstár a kötvényekért kap, nem rakódik le a tartalék számlán, és nem vonódik ki a forgalomból. Ellenkezőleg! Az állam sietve kiköltekezik, és a jegybanki papírpénz tartósan bekerül a forgalomba. Mivel formailag, megjelenésükben ezek a pénzek megkülönböztethetetlenek a hitelpénzként forgóktól, azért a kétféle pénz egymásba olvad.

A keverék pénz stabilitása messze a papírpénzé fölött van, de nem kevésbé messze a hitelpénzé alatt is. A modern pénzben a hitelpénz tartalom stabilizálja a papírpénz tartalmat, ezért a vegyes pénz nem fog néhány nap vagy hét leforgása alatt elinflálódni. Viszont a papírpénz tartalom destabilizálja a hitelpénz tartalmat, vagyis a modern vegyes pénz képes viszonylag lassan inflálódni.