HTML

Marxista politikai gazdaságtan

Néhány egyszerű gondolat a marxizmus közgazdasági elméletéből

Friss topikok

Linkblog

Kalózpárt, Magyarország: Feltétel Nélküli Alapjövedelem (FNA) II.

2014.04.10. 12:54 nandras1951

Dr. Nagy András megjegyzéseivel

2. Az FNA-nak egy másik alapgondolata, hogy a jelenlegi rendszerszintű társadalmi-gazdasági problémáink a termelési és fogyasztási paradigmákból adódnak és ezek újraértelmezése nélkül problémáink kezelhetetlenek. Lássuk mik ezek a paradigmák?

 

a) Termelés-fogyasztás-adózás: A máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek, mint a klasszikus liberális közgazdaságtan (Adam Smith), a neoklasszikus közgazdaságtan, a neoliberális, a monetatív vagy akár keynes-i közgazdasági elméletek a kapitalista termelésben jelentkező és ismét visszatérő krízisekre nem tudtak kielégítő választ adni. Ezek a krízisek ciklikusan visszatérnek. Ez a termelési-fogyasztási-adózási logika negatív visszacsatolás (mikor egy zárt folyamat saját magát felerősíti) jelenségével magyarázható. Vagyis, a növekvő termelékenység mellett kevesebb munkahelyre van szükség, ezzel kevesebb adózó ember lesz foglalkoztatva. Mivel az adófizető egyre kevesebb az adókat növelni kell, hogy a rendszer ne boruljon. A több adó alacsonyabb nettófizetést jelent, ez kevesebb fogyasztáshoz vezet, ami kisebb termelést követel, és ezzel kevesebb munkahelyre van szükség. És ez a folyamat a kapitalista gazdaságban a történelem folyamán mindig spirálszerűen begerjedt, sok esetben társadalmi feszültségekhez és háborúkhoz, forradalmakhoz is vezetett.

Egészen természetes, hogy a szerzők a máig meghatározó és uralkodó közgazdasági elméletek sorába beveszik Adam Smith elméletét (David Ricardo már nem érdemelt tőlük név szerinti megemlítést), a neoklasszikus közgazdaságtant, logikai és időrendben ugyan felcserélve a keynesianus és a neoliberális elméleteket, sőt valamilyen „monetatív” elméletet is (a Googleban rákeresve kizárólag német utalásokat találtam, sejtésem szerint a monetarizmusra gondoltak, de az meg lényegében azonos a neoliberalizmussal). Csak éppen a marxi közgazdaságtani életművet hagyták említés nélkül, ami lehet, hogy nagyságrendekkel jelentéktelenebb az említetteknél, de egy előnnyel hozzájuk képest mindenképpen rendelkezik: a kapitalista termelésben jelentkező és ismét(elten) visszatérő krízisekre nem csak tudott kielégítő választ (valójában elemzést) adni, de ezt az elemzést a gazdaságtörténelem sokszorosan igazolta is. Persze a szerzőknek erre nincs is szükségük, hiszen ők is produkáltak egy elemzést (amit előttük – a figyelmen kívűl hagyható jelentéktelen Marxon kívűl – még egy közgazdaságtani iskola sem tudott megtenni, úgy hogy szerzőink méltán aspirálhatnak a közgazdasági Nobel emlék-díjra). Ennek az elméletnek a lényegi eleme az adók szerepe, úgy, hogy immár érthető, miért nem történt említés David Ricardoról, hiszen az ő „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” című fő művének körülbelül kétharmadában azt tárgyalja, hogy egy piacgazdaságban az adórendszer annál jobb, minél kisebb és jelentéktelenebb, és ez az álláspont egészen a „hosszú XIX. század” legvégéig (az első világháborúig) megingathatatlan alapigazságnak számított. Így az ő halála után kezdődő és az 1929-33-as Nagy Válságig tartó konjunktúra-ciklusokra nem tudták szerzőink kitűnő elemzését alkalmazni. És persze a marxi ciklus-elmélet is ott hibádzik, hogy nem tulajdonít az adózásnak olyan kitüntett szerepet, mint a Nobel-díj várományos szerzőink. Az ő (Marx) butácska elmélete azon alapszik, hogy a munkabérnek kettős ellentmondó szerepe van: egyfelől, mint megtakarítandó költség jelenik meg az adott munkást foglalkoztató vállalat számára, másfelől, mint bővítendő fizetőképes kereslet jelenik meg a társadalmi össztőke számára. Ez az ellentmondás, amely lényegében a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között feszül, adja a túltermelési válság potenciális lehetőségét. Ebből valóság azáltal válik, hogy a profitmaximalizáló vállalat a műszaki haladás révén a munkaerő egy részét új, termelékenyebb technikával váltja ki (technológiai munkanélküliség), majd az emiatt drasztikusan csökkenő fizetőképes kereslet további elbocsátásokat indukál (konjunktúrális munkanélküliség), ami újabb fizetőképes kereslet csökkenést okoz stb. stb. A keynesi gazdaságpolitikai receptnek az volt a lényege, hogy ezt a folyamatot az állam által mesterségesen támasztott pótlólagos kereslettel fékezzék. Ez azután bevitte a rendszerbe az adókat és az inflációt is, ami az úgynevezett stagflációhoz, az infláció és a túltermelési válság együttes fellépéséhez vezetett. Erre válaszul a monetarista-neoliberális korrekció („monetarista ellenforradalom” – Milton Friedman) lefékezte az inflációt, de cserében megnövelte az eladósodást és lényegében ez vezetett napjaink „pénzügyi válságához”, ami valójában pénzügyi köntösben jelentkező túltermelési válság. Mindeközben sem a Keynes által javasolt, sem a monetaristák által javasolt gazdaságpolitika nem szüntette meg a Marx által kihangsúlyozott ellentmondást a társadalmi termelés és a magán elsajátítás között.

b) A munka fogalma: A munka fogalmát az emberiség történetében mindig két fontos kategória határozta meg, a gazdasági ”szükségszerűség” és az egyéni, a szubjektumból fakadó ”szabadság”. Munkára szükség van társadalmi és egyéni szinten is, de szabadság nélkül a munkás könnyen “rabszolgává” válik. Ma a szabadság fogalmát a munkán kívül, szabadidőben keressük. Viszont az ember számára értelmet adó, örömteli munkában a “szükségesség” kategóriáját a “szabadság” kategóriájától nem szabadna szétválasztani.

Ma az emberi munkát egy árunak tekintjük, melyet a dolgozó elad a munkaadónak, és az élőmunka költség(e)ként jelenik meg a termelésben, pontosabban az egyre magasabb nyereségért folyó versenyben. A munka, mint áru akkor lenne megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem. Sajnos ma az egzisztenciális kényszer miatt ez nem lehetséges, ez csak az FNA bevezetése esetén valósulhatna meg. Enélkül szabad munkaerőpiacról beszélni abszurditás, mert ma a munkámat muszáj (hogy) eladjam, hogy az alapvető szükségleteimet garantáljam. A mai munkaerőpiac inkább bérrabszolga-kereskedelem, és nem szabad piac.

A munka fogalmát az emberiség történelmében mindenek előtt az emberi fajt az állatvilágból kiemelő differentia specifica határozza meg. Minden látszattal szemben ugyanis (közgazdasági-filozófiai értelemben) munkát csak és kizárólag az ember végez. Eredetileg, amikor az emberi faj éppen kiemelkedett az állatvilágból, akkor az embernek (illetve annak az állatfajnak, amely emberré vált) lényegében ugyanolyan szükségletei voltak, mint az állatoknak általában (éhség/szomjúság, stabil testhőmérséklet, utódnemzés, stb.) A különbség a szükségletek kielégítésének a módjában fejlődött ki, ami azután magukat a szükségleteket is megváltoztatta, emberivé, társadalmivá tette. Amíg az állatok a szükségleteiket a környezetükhöz alkalmazkodva elégítik ki (ha találnak a szükségletkielégítésre alkalmas dolgot, akkor jó, ha nem arréb vándorolnak, vagy elpusztulnak), addig az ember alkalmazza a környezetét (ha nem talál alkalmas dolgot, akkor egy alkalmatlant átalakít alkalmassá). Alkalmazkodni lehet egyedileg is (sőt! csak úgy lehet – a méheknél, hangyáknál, termeszeknél nem a rovarok az igazi egyedek, hanem a kaptár, a boly), alkalmazni viszont csak társadalmilag lehet, mert az alkalmazáshoz előbb meg kell ismerni az alkalmazandó környezetet, ehhez tapasztalatokra van szükség, és a kellő mennyiségű tapasztalatot csak egymásnak térben és időben átadva lehet megszerezni, kommunikálni kell. Az ember sajátos, társdalmi formában, a környezetet alkalmazva történő szükségletkielégítését nevezzük termelésnek. A termelés, mint folyamat cél nélküli természeti folyamatok és az alkalmatlan dolgokat alkalmasakká átalakítást célként kitűző emberi tevékenységek szerves egysége. Ezt a céltudatos átalakító emberi tevékenységet nevezzük munkának. Természetesen, ha az emberek emberként akarnak élni, akkor ez a munka „szükségszerű” – annak azonban, hogy ezt külön kiemeljük, nem sok értelme van. Annak sokkal több értelme van, hogy a munka hatékonyságát megsokszorozza az emberek együttműködése (a kooperáció) és az együttműködésen belül a funkcionális elkülönülés (a munkamegosztás). A munkamegosztás igen lényeges eleme, hogy az emberi tevékenységek két elvileg elkülöníthető, gyakorlatilag egymásba folyó típusra bonthatóak:

a)      olyan tevékenység, amit az egyén nem tud, és nem is akar másra átruházni – ez a fogyasztói tevékenység;

b)      olyan tevékenység, amit az egyén – megfelelő feltételek esetén – átruházhat másra. Ez a munka.

Nyilván, a b) típusú tevékenységet nem feltétlenül ruházzák át, sőt megeshet, hogy nem is szeretnék átruházni, ilyenkor a b) típusú tevékenység átváltozik a) típusúvá (például a „hobbi”). Azonban az a tény, hogy a munka alapvetően b) típusú, igen nagy szerepet játszik a munkamegosztásban. Nevezetesen van, aki a munkát átruházza, és van, akire a munkát átruházzák. A dolog általában ritkán megy teljesen önkéntes alapon, vagyis „szabadon”. Az esetek többségében a kényszer játsza a fő szerepet: a munkát kényszerrel ruházzák át a tényleges munkavégzőre, kényszerítik a munkavégzésre, a munka kényszermunkává válik. Itt nagyon fontos szerepe van annak, hogy a b) meghatározásban szerepel a „megfelelő feltételek esetén” kitétel. E megfelelő feltételek ugyanis történelmileg meghatározottak és így történelmileg meghatározott a kényszer formája is. Igen hosszú ideig a kényszer közvetlenül, mint nyers erőszak jelent meg – rabszolgamunka, feudális robot, stb. (az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a köztudattal szemben az egyiptomi piramisokat alapvetően nem háborúkban szerzett rabszolgák, hanem a munkára kényszerített egyiptomi nép építette).

A kapitalizmusban az erőszak háttérbe vonult (bár itt-ott, az amerikai rabszolga-ültetvényeken, az ausztráliai fegyenctelepeken, a Dickens által leírt dologházakban, a náci koncentrációs táborokban stb. előfordult nyílt erőszakon alapuló kényszermunka), és a nyílt erőszakon alapuló kényszermunka helyét átvette a gazdasági kényszeren alapuló bérmunka.

Szemben a szerzők naív álomvilágával a bérmunka minden körülmények között kényszermunka, a legszabadabb munkapiac is a kényszermunka szülőotthona. Egyébként a munkapiacon nem munkát, hanem munkavégző képességet, munkaerőt árulnak az arra (korgó hasuk – a sajátjuk és a gyermekeiké - által) kényszerített emberek. Azért adják el a munkaerejüket, mert nincs másuk, amit eladhatnának. Ahhoz, hogy munkát végezzenek, munkaeszközökre, nyersanyagokra és egyebekre, összefoglalóan termelési eszközökre lenne szükségük. Ha lenne ilyenük, akkor a munkájuk termékét adnák el, és nem a munkájukat. Ha viszont nincs a birtokukban termelési eszköz, akkor nem tudják a munkájukat kifejteni, így azt el sem adhatják. Tehát csupán a képességüket adhatják el arra, hogy amennyiben megfelelő termelési eszközökkel látják el őket, akkor ki tudnak hasznos munkát fejteni. A termelési eszközök tulajdonosai azért veszik meg ezt a képességet, mert a polgári jogban van egy alapvető – bár semmivel alá nem támasztott – tétel, miszerint a termelési eszközzel megtermelt termék tulajdona a termelési eszköz tulajdonosát illeti meg, függetlenül attól, hogy a termelési eszközt ki működtette. Tehát, amikor a bérmunkás kifejti a munkáját, akkor az, pontosabban annak terméke, már a termelési eszköz tulajdonosáé, azt neki már nem kell megvennie. A munkás a munkaerejét adja el és kizárólag azért, mert nincs mása, amit eladhatna. Mindezt Marx akkor ismerte fel, amikor ifjú újságíróként, a Rajnai Újság tudósítójaként jelen volt néhány úgynevezett falopási ügy tárgyalásán a kölni bíróságon. Ezekben a perekben olyan embereket vádoltak falopással, akik hullott rőzsét gyűjtöttek magán, illetve községi erdőkben. A szabad rőzsegyűjtés ősi jog volt a rajnavidéki erdőkben egészen a XIX. század elejéig, amikor is kriminalizálták, mint falopást. Ezzel nem az erdőbirtokosok érdekeit védték, hiszen a rőzse, a hullott galy szennyezte az erdőt, tűzveszélyes volt, korhadása, gombásodása fertőzte az élő fákat és felsértette az erdő vadjainak a lábait, nem egyszer ezzel a sérült vad pusztulását okozva, vagyis az erdőbirtokosoknak kifejezetten előnyös volt a rőzsegyűjtők tevékenysége, amely tevékenységet a rőzsegyűjtés falopássá nyílvánítása után csak plusz költséggel tudtak pótolni. Marx arra jött rá, hogy e perek a kialakuló gyáripar urainak az érdekeit szolgálták, mert a rőzsegyűjtés tilalma egy csomó embert a megélhetésétől fosztott meg, így azok kénytelenek voltak bérmunkára jelentkezni a gyárakban.

A munkaerőt – normális körülmények között – pontosan annyiért veszik meg, amennyit az ér, vagyis amennyiből a tulajdonosa meg tud élni. Ha nem fizetik ezt meg, akkor nincs értelme eladni a munkaerőt. Természetesen, mint más áruk piacán, a munkaerő-piacon is hozzávetőleges árak alakulnak ki, és emiatt alkudozás folyik: a munkások szeretnének többet kapni, a tulajdonosok szeretnének kevesebbet fizetni. Ezt az alkufolyamatot nevezik bérharcnak. Bármilyen eredményt is érnek el a munkások a bérharcukkal, biztos, hogy az általuk termelt termék többet ér, mint amennyit a munkaerejükért fizettek nekik. Ha nem így lenne, akkor nem lenne értelme a tulajdonosok számára a munkaerő-áru megvásárlásának. Így azután az állítás, miszerint

„A munka[erő], mint áru akkor lenne megfizetve rendes árában, ha az ember szabadon dönthetne, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem.”

téves. Az ember ugyanolyan szabadon dönthet arról, hogy eladja-e a munkaidejét vagy nem, mint arról, hogy eszik-e ennivalót, vagy éhenhal – normális kapitalizmusban sem ebbe, sem abba senki nem szólhat bele. De normális kapitalizmusban egyúttal – a bérharc keretei között – a munkaerő, mint áru meg van fizetve rendes árában.

Ami az FNA-val kapcsolatos megjegyzést illeti, látni kell, hogy az FNA-nak a szerzők – teljes joggal – valami hasonló hatást tulajdonítanak, mint ami a szabad rőzsegyűjtésnek volt a kriminalizálása előtt a XIX. század előtti Rajna-vidéken.

Ám éppen ez a bökkenő.

Az akkori tőke érdekeit védő akkori állam a büntetőjog álcájába bujtatott nyers erőszakkal fosztotta meg az akkori embereket a szabad megélhetésük lehetőségétől, és kényszerítette őket bérrabszolgaságba. Miért várhatnánk el a mai tőke érdekeit védő mai tőkés államtól, hogy még ő gondoskodjon az FNA-ról, a modern „szabad rőzsegyűjtési jogról”?

Fontos felhívni a figyelmet a munka szociálpszichológiai törvényszerűségeire is.

-    Minden emberi termelő, alkotó és másoknak vagy önmagának [a tevékenység kifejtőjének] elégedettséget okozó tevékenység munka, akkor is ha értéke nem forintosul.

A munka, mint „a természet alkalmatlan dolgainak alkalmasakká való alakításának tevékenysége” úgy vélem, elég korrekt megközelítés és fényében ez a „szociálpszichológiai törvényszerűség” lényegében evidencia is lehetne, de nem az. Ugyanis egy tevékenység, amelynek értéke forintosul, az – bérmunkaként, kényszermunkaként – akkor is munka, ha éppenséggel sokaknak, közte a tevékenység kifejtőjének éppen, hogy nem okoz elégedettséget. Éppen ez a lényege annak, hogy kizsákmányolás alatt nem a megtermelt érték egy részének ellenszolgáltatás nélküli elsajátítását értjük, hanem a kizsákmányolt munkájának leigázását, amely leigázásnak az értéktöbblet ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása csak az (egyik) eszköze.

-    Az emberi tevékenység fontos része a generatív munka, vagyis ami fajunk fennmaradását biztosítja, pl. a gyereknevelés, beteg hozzátartozó ápolása, és a civil szervezetekben végzett társadalmi munka is. Ezek nem önérdekből végzett munkák, hanem ezzel a közösség számára valamit visszaad az ember, mert érzi, hogy a közösségtől is kapott. Ez az alapja az emberiség, mint közösség, fennmaradásnak, az egymással vállalt szolidaritás kifejezésének. Ha ezt nem értékeljük megfelelően, akkor milyen társadalomban élünk? Ha a mai elidegenített munkával nem tudja az egyén a munka generatív értelmét megélni, akkor társadalmi munkát vállal. Tehát a társadalmi munka a nem kielégítő, értelmet nem adó munkából következik.

Ez az utolsó mondat egy alapvetően téves frázis.

Valójában az, akit jól meggyötört a „mai elidegenített munkája”, az örül, ha él, és az esetek többségében nem végez semmilyen társadalmi munkát.

Éppen fordítva van.

Az emberiség eddig azért bírta ki a kényszermunkák sok ezer éves történetét, mert nem csak az ifjú Marx szavai voltak érvényesek:

„... a munka a munkás számára külsőleges, azaz nem tartozik a lényegéhez, tehát munkájában magát nem igenli, hanem tagadja, nem jól, hanem boldogtalannak érzi, nem fejt ki szabad fizikai és szellemi energiát, hanem fizikumát sanyargatja és szellemét tönkre teszi. Ezért a munkás csak a munkán kivül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kivül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennél fogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz rajta kivül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem egzisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elöl.“ (MEM 42. 86.oldal)

de József Attila csodálatos töredéke is:

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

Amikor a marxisták (vagy nevezzük őket a meggyalázott nevükön kommunistáknak) céljuknak a magántulajdon megszüntetését, tehát az idegen munka kizsákmányolásának, leigázásának a megszüntetését jelölik meg, akkor a munka felszabadításáról beszélnek, arról, hogy megszűnjön a munkaidő és a szabadidő közötti különbség, hogy a munka egyéb szükségletek kielégítésének eszközéből maga is közvetlenül szükséglet kielégítéssé váljon.

c) A munka értelme. Humanisztikus szempontból a munka fogalmának egy másik kategóriája, a munka értelme egyre fontosabbá vált. A probléma az, hogy a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg. Ahogy megélem a munkámat, abban van az értelme. Ma viszont a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról vizsgálják, és az egyéni szempontokat elnyomják.

„… a munka értelme mindig az egyén felől határozható meg …”

ez egyáltalán nem igaz. Ezt maguk a szerzők is elismerik a következő mondatukban. Ugyanis nem lenne egyáltalán értelme „a munka értelmét csupán a gazdasági és társadalmi hasznosság oldaláról” vizsgálni, ha a munkának ilyen értelme nem lenne. A profitábilis munkának a bérmunka vásárlója számára mindig van értelme, a bérmunkának a bérmunkás részére viszont elsősorban a munkabér az értelme, minden egyéb értelem legfeljebb másodlagos (lásd az előző megjegyzésem Marx és József Attila idézeteit)

Ez munkapszichológiai összefüggésben a “Work-Life balance” kategóriában fogalmazódik meg. A munka értelme nem más, mint a munka és élet egymásban való feloldódása. Jelenleg ez szétvált és depressziós betegségeket, burn-out (kiégés) szindrómát okoz. Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, mert a főnök-beosztott viszony alapjaiban változna meg, ha a kiszolgáltatott és függő viszonyt egy egészségesebb alaphelyzet váltaná fel. Emellett a társadalmi részvételiséget is jobban kibontakoztatná, és ezzel egy új, egészségesebb, emberibb állapot valósulhatna meg a munkaerő piacon.

Ma még mindig azt gondoljuk, hogy azért dolgozunk, hogy jövedelmet szerezzünk. Valójában az emberi lét lényege, hogy a világot és magunkat tevékenységünkkel alakítsuk, és egymást segítve közösen fejlesszük. Az önellátó gazdasági tevékenységhez régen föld és eke kellett, a munkamegosztás világában alapjövedelem kell.

Ezekhez a fentiekben általam leírtakon túl nincs mit hozzátenni. Talán csak annyit a nyomaték kedvéért.

„Az FNA a munkát humanizálná, a demokrácia elvét a munkahelyekre még inkább kiterjesztené, stb. stb.”

Az FNA önmagában, a magántulajdon forradalmi megszüntetése nélkül, ezt soha nem fogja elérni. Nem engedik …

Miért?

Válaszoljon helyettem Bertolt Brecht:

Ez így van, így van, így van, így,
Az ember rossz, a föld irígy,
Légy jó, ha tudsz, de tudd meg itt,
A körülményeid nem engedik!

Hát bizony, azok a fránya körülmények – amiknek neve: kapitalizmus.

d) A gazdaság feladata: A javak előállításán túl új munkahelyek teremtése? Sokan ezt gondolják. Az Európai Unióval összhangban ezzel szemben a Kalózpárt a fenntarthatósági elvre helyezi a hangsúlyt az állandó növekedés populista és elavult paradigmájával szemben. A gazdaság feladata az emberi szükségletek kielégítése, és nem újabb igények felesleges, csak a növekedési kényszerből fakadó generálása, és azok kielégítése. Ma a gazdaság nem több, új munkahelyet akar, hanem profitot. Tehát a magasabb profit érdekében ma a munka egy csökkentendő költség és a racionalizálások, átszervezések, kiszervezések áldozatává válik.

Ez szinte már helyes álláspont. Mindössze ott hibádzik, hogy (átesve annak a bizonyos lónak a másik oldalára) az új szükségleteket kizárólag a profitérdek által manipuláltan a társadalomra erőltetett szükségletekként értelmezi, tagadva ezzel a tényt, hogy az emberi szükségletek sajátos kielégítési módja, a termelés általában nem csak javakat, hanem új szükségleteket is létrehoz, akkor is, ha a termelés közvetlen célja már nem a minél nagyobb profit.

e) A munkanélküliség. Közgazdasági értelemben ma valójában csak azok munkanélküliek, akik a tőkéjük kamatjövedelméből képesek megélni. Akiknek nincs munkajövedelmük, azok jövedelemnélküliek, nem pedig munkanélküliek, mert az egzisztenciájuk biztosításáért folyamatosan túlélési harcot folytatnak. A klasszikus értelemben a hajléktalanok sem munkanélküliek, mert folyamatosan azért tevékenykednek, hogy ne haljanak éhen, télen ne fagyjanak meg. Tehát ezek az emberek az életük fenntartása érdekében tevékenyek, ezért pl. nemadózó és [nem]bejelentett munkát végeznek, illetve más transzfereken keresztül elégítik ki szűkreszabott igényeiket.

Ez viszont óriási butaság, a „szezon keverése a fazonnal”, a közgazdaságtan összekeverése a moralizálással.

Ugyanis „közgazdasági értelemben” ma ugyanúgy, mint korábban azok a munkanélküliek, akik el akarják adni a munka(erő)piacon a munkaerejüket, de valamilyen okból ez nem sikerül nekik. Vagyis a munkanélküliek valójában „munkahely nélküliek”. Ezzel szemben a moralizálgató szerzők a „munkanélküliség” közgazdaságtani kategóriáját összekeverik a morális „munkátlanság, henyélés” kategóriájával.

Az végképpen evidens (és nem csak „klasszikus értelemben”), hogy „a hajléktalanok sem munkanélküliek”, ugyanúgy, ahogyan a világtalanok, az észnélküliek, a pofátlanok stb. stb. mind, mind nem (feltétlenül) munkanélküliek, ugyanis ezek nem összefüggő kategóriák (hiszen amíg egy hajléktalannak vagy világtalannak esetleg valamivel nagyobb az esélye, hogy munkanélküli is legyen egyben, addig az észnélküliség sokszor nem akadály, a pofátlanság meg akár előny is lehet a munka(erő)piacon)

f) Az önellátó gazdasági mentalitás. Ma a munkáról még az önfenntartó társadalom képe uralkodik. Ez a pre-kapitalista munkaethosz, mikor az egyén saját magáért dolgozik, a saját szükségleteit kielégíti, és a fölösleget elcseréli. A mai kapitalista munkamegosztású társadalomban nem magamnak, hanem mindig másoknak, a közösségnek dolgozom. Szükségleteink önellátása a globalizált gazdaságban lehetetlen, ezért a fogyasztást a jövedelemszerzésnek kell megelőznie. Csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van. A fogyasztásommal megrendelem a gazdaságtól a termelendő árut és visszaigazolom, hogy arra a termékre szükség van. A kapitalista termelési logikában előbb az igény jelentkezik, és azután lehet termelni. Sajnos, ha nincs igény, akkor mesterségesen fogják gerjeszteni, ami sok esetben a fogyasztási szokások eltorzulásához vezetett.

Az ok és az okozat felcserélése: nem a kapitalizmus miatt lehet a szükségleteket csak jövedelem-szerzés útján kielégíteni, hanem azért van kapitalizmus, mert minden jószágot áruként termelnek és így a szükségleteket csak vásárlással, tehát jövedelem-szerzés útján lehet kielégíteni.

Innen a nüansznyinak látszó különbség: nem „csak akkor létezhetek és dolgozhatok, ha jövedelmem van”, hanem „csak úgy létezhetek, ha dolgozhatok, és így jövedelmem van”. Ha ezt az állapotot az FNA veszélyezteti, akkor magát a kapitalizmust veszélyezteti, és azt a kapitalizmus ugyancsak nehezen tűri.

g) Az adózás. Az önellátó termelésben a munkámat és annak eredményét, a jövedelmet adóztatják meg. Ez régebben még normális is volt, mert az értéket inkább az ember termelte meg, és fogyasztási cikkből inkább hiány volt. A modern, munkamegosztó, kapitalista társadalomban az értéktermelés nagyobb része gépesítéssel és automatizálással történik, ami rengeteg élőmunkát vált ki, és a jövőben egyre többet fog kiváltani. Tehát értelemszerűen az adózást oda kellene terelni, amiből több van, a termékekre, a fogyasztásra, nem oda, amiből egyre kevesebb van, a munkára.

A pongyola fogalmazás miatt kissé homályban marad, hogy az első mondat („Az önellátó termelésben a …”) a prekapitalista termelési viszonyokról van szó. Ott azonban, ha rabszolga vagyok, akkor engem nem megadóztatnak, hanem nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy mások számára javakat állítsak elő, és éppenséggel én, a rabszolga „ adóztatom meg a gazdámat”, amennyiben az kénytelen a tőlem kiszipolyozott javakból egy részt nekem visszaadni, hogy el ne pusztuljak. Ha már „csak” jobbágy vagyok, akkor részben továbbra is nyílt erőszakkal kényszerítenek arra, hogy más számára végezzek munkát (robot), de immár az így tőlem elvett termékből nekem nem adnak vissza semmit, ellenkezőleg, megengedik, hogy magamnak termeljek, de az így termelt termék egy részét adó formájában elveszik tőlem. Hogy most ez a fogyasztásom, avagy a jövedelmem megadóztatása volt-e, azt talán a Jó Isten sem tudná eldönteni. Egy biztos – nem a munkámat adóztatták meg.

De napjaink kapitalizmusában sem a munkát adóztatják. Ha eltekintünk az egyedi, rendkívűli (úgynevezett diszkrecionális) adónemektől, akkor az adókat a kirovásuk alapja szerint három csoportba oszthatjuk:

a)      közvetlen adók;

b)      közvetett adók;

c)      vagyonadók

A közvetlen adók közvetlenül a jövedelmet adóztatják meg. Ilyenek a munkajövedelmeket adóztató SZJA típusú adók. és a nyereség típusú jövedelmeket adóztató különböző adók.

A közvetett adók a jövedelemeket elköltésükkor adóztatják. Ilyenek az általános (ÁFA típusú) adók és a speciális (jövedéki, luxus, chips stb. típusú) adók.

Végül a vagyonadók a vagyonná felhalmozott jövedelem után fizetendők (ingatlanadó, gépjárműadó, stb.)

Mindezen adókat (egészen pontosan minden adót – a diszkrecionális adókat is) a jövedelmekből fizetik.

Ez volt a dolog mikroökonómiai része. Makroszinten minden adót a vállalatok fizetnek, hiszen a munkabér nagyságát a történelmileg, kulturálisan és egyéb módon meghatározott létfenntartási költségek határozzák meg, és e költségek fedezetére a nettó bérnek kell elegendőnek lennie. Tehát, ha az állam megadóztatja a béreket, akkor a bruttó béreket az adó mértékével meg kell emelni. Viszont az adók terhét a fogyasztók, vagyis elsősorban a bérből-fizetésből élők viselik, mivel a vállalatok az adókat, mint plusz költséget, beépítve a termékeik árába áthárítják a fogyasztókra.

Innentől kezdve a továbbiakban a cikk egész gondolatfelvetése az adók vonatkozásában mesterkélt és részben hibás.

A jövedelemadó problémája, hogy a mai termelésben az állam a gépi termelést támogatja, mert a gépi munka után járulékot és adót nem kell fizetni. A bér-járulékok és az értéktermelés folyamatában beszedett adók globálisan nézve az igazságtalan adónemek közé tartoznak. Az áruk árába bele vannak építve a fizetési járulékok is, ezzel ezek az exporttal külföldre mennek, külföld fizeti meg, illetve importtal pedig a hazai fogyasztók fizetnek más államok vállalkozóinak, így a kereskedelem csak pozitív exportmérleggel hoz hasznot egy adott ország lakói számára. A magas német szociális ellátást az fizeti meg, aki német termékeket vásárol. Fordítva a termékek árai sokszor azért is lehetnek olyan alacsonyak, mert alacsony szociális rendszerű harmadik világbeli államokból származnak. A fogyasztási adóval, ha ez minden egyéb adót kiváltana, az államok mindig a saját szociális rendszerüket finanszíroznák, és ezért globálisan igazságosabb lenne.

A munka fogalmának helyes értelmezéséből következik, hogy a „gépi munka” fogalma közgazdaságtani-filozófiai szempontból értelmezhetetlen. A gép a munka eszköze, maga a gép nem végez munkát, ugyanis a munka fentebb kifejtett fogalmának a lényege a céltudatosság, márpedig a céltudatosság csak az embert jellemzi, a munka eszközét (legyen az haszonállat, vagy gép) nem. Így tehát sem állati munkáról, sem gépi munkáról beszélni nem lehet.

 

A mai adózás, a megtizedelés mentalitása a középkortól napjainkig is fennmaradt és logikusnak tűnik, hogy akinek van attól kell elvenni. A megtermelt értékek újraelosztását a fogyasztási adónál is lehet kezelni, mert minden ember fogyaszt. A baloldal kritikája, hogy a fogyasztási adó a szegények adója, mert a gazdagok egy bizonyos értéken felül képtelenek már fogyasztani. Ez reális kritika a mostani, jövedelmi-adózási viszonyok között, de kezelhető, ha azokat a monetáris szabályzó eszközöket alkalmazzuk, melyek a tőke felhalmozását lehetetlenné teszik. A fogyasztási-adó alapú finanszírozás is lehet progresszív vagy áruspecifikus, ami az igazságosságot garantálná. Ebben a rendszerben az FNA fogyasztási alapú modellje tulajdonképpen nem plusz költség az állami háztartásban, hanem csak egy progresszív adóvisszatérítés. Bürokráciamentesen, átlátható, igazságos, mindenki számára garantált adórendszer része.

 

3. A harmadik témakört, a “finanszírozást” a fentiek figyelembevételével lehet alakítani.

 

 

A finanszírozásban kétféle megközelítés lehetséges. Az egyik mód, ha jelen gazdasági rendszerünkbe akarjuk beleilleszteni az alapjövedelmet. Másik megközelítés, ha az alapjövedelem bevezetése mellett egyéb, a gazdaságot, a pénzrendszert megváltoztató intézkedéseket is foganatosítunk. Természetesen a két alapmegközelítés között létezhetnek átmenetek is. De előbb vizsgáljunk meg néhány, a finanszírozási kifogásokkal kapcsolatos makroökonómiai lehetetlenséget: A legtöbben azt állítják, az FNA nem finanszírozható.

-      Gondoljunk csak bele, statisztikai adatok azt mutatják, hogy az elmúlt 40 évben Európában a termelékenység (az egy főre jutó reál GDP alapján) négyszer nagyobb lett. Tehát ez azt jelenti, hogy ma egy óra munkával négyszer annyi értéket teremtünk, mint 1970-ben, és vagy a munkaidőnek kellett volna a negyedére csökkenni, vagy a béreknek kellett volna megnégyszereződni.

Felvetődik mindenkiben az a gyanú, hogy akkor a megtermelt értékekből a dolgozók nem részesednek elég igazságosan, és a termelékenység növekedés nem jár együtt életszínvonal javulással, bérnövekedéssel, vagy jelentős árcsökkenéssel. Tehát elsősorban nem az állami költségvetést kellene megvizsgálni, hanem az elosztási rendszert és azokat az eszközöket, amik a megtermelt értéket elszívják a társadalomból.

-  Egy kis logikával az is megérthető, hogy ha egy gazdaság képes volt megtermelni a termékeket, akkor az ehhez szükséges pénz is jelen volt a gazdaságban. Tehát egy bizonyos volumenű GDP-hez egy bizonyos volumenű beruházás (pénz) tartozik. Mivel nem pénzt eszünk, hanem a megtermelt értékeket, pénzre cserélve vásárolunk élelmet, amit aztán elfogyasztunk, vagy ha más a javak közé tartozó dologról beszélünk, akár tulajdonról, akkor birtokba vesszük. Tehát a GDP egy részét adóként befizetjük, és a társadalomban újraosztjuk. Tehát az alapjövedelem nem pénz, hanem újraelosztási hajlandóság kérdése.

Az FNA finanszírozásáról való gondolkodás azért is időszerű, mert ezáltal megkerülhetetlenné válik az olyan, mostanra egyre gyakrabban kritizált ökonómiai fogalmak felülvizsgálata, mint a GDP, gazdasági növekedés, a versenyképesség, a fenntarthatóság, a jólét, a pénz vagy a tőke szabad áramlása. Egy működőképes megoldás valószínűleg megkövetel bizonyos mértékű nemzetközi koordinációt – vagy pedig az innovatív országok különutasságának elfogadtatását.

A) Beillesztett megoldások:

1) Az alapjövedelem finanszírozására léteznek különböző javaslatok, például a munkából származó adónemek átcsoportosítása, tőzsdei pénzforgalom és kereskedelem megadóztatása, a kirívó profit megadóztatása, a luxusadó bevezetése stb. Ezek a javaslatok az értéktermelési és a jövedelemszerzési folyamatot adóztatják meg. Ezek nem vonják kétségbe a jelenlegi termelési és fogyasztási logikát, a mai társadalmi ellentmondások mély gyökereit nem keresik, ezért a fő áramlatú politika jobban elfogadja ezeket, de az alapjövedelem európai civil szervezetei ezt többségükben elutasítják.

Ismét jellemző eufémizmus:

Ezek a javaslatok az értéktermelési és a jövedelemszerzési folyamatot adóztatják meg. Ezek nem vonják kétségbe a jelenlegi termelési és fogyasztási logikát, a mai társadalmi ellentmondások mély gyökereit nem keresik …

Itt persze a kapitalizmusról, magáról van szó, de ha ezt leírnák a szerzők, kiderülne, hogy az ő további javaslataikról, ha némileg másképpen is, de ugyanez elmondható lenne.

2) A fogyasztás adózásából származó finanszírozás. A legismertebb a Götz Werner-féle modell. Ez egy igazságosabb, egyszerűbb adórendszer bevezetését feltételezi. Egy egyszerű adórendszerrel, ahol csak egy adónem létezik, éspedig a fogyasztási adó (áfa) az adórendszer jobban ellenőrizhető és igazságosabb lenne. Ma az állami adókvóta (a különböző adók összessége) átlagban az EU-ban 50%. Egy beillesztett megoldásban is ez a kvóta nem változna. A mai adórendszerben munkavállalóktól a rájuk eső százalékot könnyen be lehet szedni, de a nagy jövedelmek esetén a bonyolult adórendszer rengeteg kis kapura ad lehetőséget, ahol ”nagyüzemi”, de ”törvényes” adóelkerülés zajlik. Németországban az adócsalást 100-160 milliárd euróra becsülik évente. Ez az államháztartási bevételeknek majdnem a fele. Valószínűleg Magyarország esetén sem lennének jobbak a statisztikai adatok. Ezért egy igazságos és átlátható adórendszer az első feltétele az alapjövedelem finanszírozásának.

Az átlátható és igazságos adózás viszont megkövetel a fizetésekben egy adómentes részt (a minimálbér adóztatása nem igazságos). Az FNA viszont megköveteli a finanszírozást. Ez a két feladat az FNA összegében megtalálja a közös megoldást. Tehát az FNA nem lehet túl kevés, mert az adózási értelemben sem igazságos és nem felel meg a bevezetőben említett méltányos élethez való alapjog feltételének. Az FNA olyan, mint egy negatív adó, vagyis az FNA nem más, mint progresszív adóvisszatérítés.

Jelenleg a segélyek, a szociális juttatások és az őket felügyelő intézmények költségei hatalmas összegeket emésztenek fel. Ezek átgondolása már egy stabil pénzügyi alapot jelenthet a gyakorlati megvalósításhoz, hiszen ezek nagy részére nincs szükség, ha az FNA-ról, mint működő gyakorlatról beszélünk. A másik fő terület, ahonnan a fedezet előteremthető, az az adórendszer átgondolása. Jelenleg a gépi munkát munkajárulék nem sújtja. Tehát egy adott érték előállítása közben azt a területet “bünteti” az adórendszerünk, ahol több az emberi munkaerő. A gép után nem kell semmiféle járulékot fizetni, sőt az áfa-ja visszaigényelhető, miközben az emberi munkaerő sokszoros adókkal terhelt. Ennek az ellentétnek feloldására megoldás lehet, hogy az adókat átcsoportosítjuk az áfa-ra. Tehát a munkabér utáni járulékokat lecsökkentjük, vagy adott esetben meg is szüntethetjük, miközben az áfát-t növeljük. Ezzel se a termékek ára, se az adóterhek nem fognak változni. Így nem fogja az adórendszer büntetni azt a terméket jobban, amelyet emberi munkaerő állít elő. Járulékos hozadéka ennek az újszerű adórendszernek, hogy mivel lényegében egytényezős, így az ellenőrzése, beszedése végtelenül leegyszerűsödik, és nagyban megkönnyítené a jelenlegi, drága, bürokratikus és korrupt adófelügyeletet. Ennek a változtatásnak az eredményeként az emberi munkának nem kellene versenyeznie a gépi munkával, hiszen adóterhei ugyanolyanok lennének.

Mint korábban jeleztem, ez az egész gondolatmenet ott hibádzik, hogy gépi munka nem létezik. Az adók, bármilyen is a formájuk, a jövedelmekből kerülnek kifizetésre, mégpedig úgy, hogy először mindig a vállalatok fizetik ki, ám azt áthárítják a termékek áraiban a fogyasztókra.

Még egyszerűbben: a költségvetésnek a betervezett feladatok végrehajtásához bevételre van szüksége. Ezt az állam adók formájában szedi be. Elvileg teljesen mindegy, hogy milyen formában (a legegyszerűbb az lenne, ha a szükséges összeget elosztanák a lakosság létszámával, és mindenki egyenlő adót fizetne be – ez persze gyakorlatilag kivitelezhetetlen lenne), ám az adók a költségvetés bevételi forrása mellett gazdaságpolitikai célokat is szolgálnak. Az adók e két funkciója ellenmondásos, így különböző adópolitikai elképzelések lehetségesek – az itt kifejtettek (ha nem kevernék bele a gépi munkáról szóló ostobaságokat) egy ilyen lehetséges elképzelés. Nem célom ennek bírálata.

Fogyasztási adó esetén az FNA-nak a gazdaságra a következő élénkítő hatása lenne:

-  az export növekedne, mert az árak alacsonyabbak lennének,

-  a foglalkoztatás nőne, mert a járulék nélküli munka olcsóbb lenne,

-  nem kellene adóbevallást végezni, mert nem lenne jövedelemadó,

-  a szociális rendszer bürokráciája megszűnne,

-  a gépi munka szubvencionálása megszűnne,

-  az adóleírási kis kapuk megszűnnének,

-      feketemunka nem lenne, mivel minden bruttó jövedelem egyenlő lenne a nettó jövedelemmel,

-  a haszontalan munkahelyek megszűnnének,

-  a társadalomban és a munkahelyeken a döntésekben való részvétel megerősödne, és ezzel új dinamikát kapna az innováció és a fejlődés

Fogyasztási adó esetén a következő veszélyek állhatnak elő, amikre itt külön felhívjuk a figyelmet, és ezekre megoldásokat is javaslunk.

-  Import esetén a fogyasztási adó rárakódik az árura, ezzel egy nem fogyasztási adós államból érkező termék ára magasabb lenne. Ez inkább a magas emberi munkaértékű árukra vonatkozna elsősorban, a nyersanyagokat kevésbé érintené ez az adózás. Ez fékezné az ilyen jellegű importot, és a hazai gazdaságot ösztönözné.

-  Mivel a fogyasztási adó magas lenne, ezért ez az adócsalással foglalkozó bűnszervezetek számára új lukratív bevételt, még nem kiismert helyzetet teremtene. Viszont mivel csak ez az egy adónem létezne, ezért a terület ellenőrzése könnyebb, fókuszáltabb és hatásosabb lehetne. Ma olyan technikai lehetőségeink is lennének, amivel az ellenőrzést akár automatizálni is lehetne. Ha minden egyes termék a gyártási folyamatban egy meghamisíthatatlan kóddal, identitással jön forgalomban, akkor ennek adója egy standardizált kasszarendszeren keresztül mindig nyomon követhető lenne.

-  Az is tudjuk, hogy az el nem fogyasztott jövedelmeken fogyasztási adó nincs. Ezért olyan monetáris eszközöket kell alkalmazni, ami a pénzfelhalmozást ellehetetlenítik. Erre is vannak javaslatok, de ezt egy másik fejezetben kellene folytatni.

Már nem először történik utalás arra, hogy „olyan monetáris eszközöket kell alkalmazni, ami a pénzfelhalmozást ellehetetlenítik”. Ez megint annak az „apróságnak” a figyelmen kívűl hagyását jelzi, hogy a rendszer, amiben élünk – kapitalizmus. A „pénzfelhalmozás” tulajdonképpen tőkefelhalmozást jelent, annak ellehetetlenítése a kapitalizmus keretei között valahol a „fából vaskarika” szintjét jelenti.

B: Rendszerszintű radikális megoldások:

Természetesen nem antikapitalista, a kapitalizmust meghaladó megoldásokról lesz szó – a félreértések elkerülése végett.

A finanszírozás kiterjesztésének másik megközelítési módjával belenyúlhatunk akár a teljes gazdasági-pénzügyi rendszerbe is. Álljon itt két példa:

1. Az FNA a pénzrendszer reformjával is finanszírozható lenne. Helmut Creuz német pénzrendszerkutató statisztikai tanulmányai kimutatták, hogy a termékek árának a 30-40%-át a kamatköltségek teszik ki, ami a tőketulajdonosok munka nélkül[i] tőkejövedelmük[é]ben csapódik le. Ha egy olyan pénzrendszer lenne, amelyben nincs kamat, akkor a termékek ilyen nagyságrendben olcsóbbak is lehetnének, és maradna elég pénz az alapjövedelem finanszírozására is. Ezt a modellt müncheni finanszírozási modellnek hívják, mert egy ottani FNA munkacsoport dolgozta ki. Tehát ez egy békés és fokozatos pénzrendszerváltást garantálhatna, aminek egyik vívmánya az FNA lehetne.

Természetesen ez is a kapitalizmus keretei között.

Aki ilyesmit leír, annak fogalma sincs a kamat természetéről, az a kamat alatt a régi burzsoá dajkamesét érti: a kamat a fogyasztásról való időleges lemondás jutalma, „ami a tőketulajdonosok munka nélküli tőkejövedelmében csapódik le”. A szerzők és idézett forrásuk romantikus antikapitalizmusa csak odáig terjed, hogy egy kamatmentes pénzrendszerről fantáziáljanak. Hogy az előbbinél durvábban fogalmazzak: „b*-ni és szűznek maradni”.

2. Meg kell említeni a német Wissensmanufaktur munkacsoport modelljét is. Ez egy három komponensből (pénzreform, földreform és alapjövedelem) álló társadalmi reformprogram. Ezt Andreas Popp több neves professzorral és szabad társadalmi gondolkodóval együtt dolgozta ki, és ennek lényege, hogy a “monetatív” pénzteremtést (Vollgeld)[1] és a Silvio Gesell-féle “folyékony” pénzt vezetne be, amit földreformmal kombinálna. A földet, mint az ősi kultúrákban, közvagyonnak tekintenénk, és csak bérlői jogon lehetne birtokolni. A bérlők földbérleti díjat fizetnek. Mivel a geselli folyékony pénzrendszer kamatmentes, ezért a termelésben nem rakódnak rá az árukra a kamatköltségeket. Ezzel a pénzkibocsájtással nem a kormány vagy a politika rendelkezne, hanem ezt a pénzt egy közfelügyelet alatt álló hatalmi ág, az úgynevezett monetatíva bocsájtaná ki és így a magánbankok profitmohósága nem drágítaná ennek a pénznek a használatát. Az új pénzrendszer mellett és a földbérletekből kellő mennyiségű pénz folyna be a központi költségvetésbe az alapjövedelem finanszírozására.

Silvio Gessel művének (A Természetes Gazdasági Rend etc. etc.) a bírálata messze meghaladja e munka kereteit. Itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy Gessel művében (a német eredetiben ugyanúgy, mint a magyar, az angol és az orosz fordításokban) „szabad” pénzről és „szabad” földről van szó, nem pedig a szerzők által Isten tudja, honnan előszedett „folyékony” pénzről és földről. Ez, ha mást nem is, de azt mutatja, hogy a szerzők az általuk hivatkozott szerzőket másod/harmad/sokad kézből (talán csak nem a nagyszerű Drábik úrtól?) idézik, és valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy miről is írnak.

Tehát amint felvázoltuk, az FNA-val kapcsolatos vitákban nem ártana a jogi, a szemléletváltó és a finanszírozási kérdéseket együtt tárgyalni, mert ezek véleményünk szerint nem különíthetőek el egymástól. Az FNA a mai szociális államot nem megszünteti, hanem ennek kompenzatív tulajdonságát az emancipáló irányába fordítaná.

Azt is tudjuk, hogy az FNA nem ad mindenre választ, de megvalósítása egy archimédeszi fordulópont lenne a munkáról alkotott világnézetünkben. Az FNA egy fix pont, amire támaszkodva a világunk fejlettebb szintra emelhető.

Kalózpárt, 2014 január 15.

[1] Lásd a függeléket, ami úgy marhaság, ahogy van, a modern kétszintű bankrendszer és a pénzmultiplikátor teljes meg-nem-értését mutatja, és sugárzik belőle a bűnbak-állító bankellenesség: korlátozd a kereskedelmi bankokat, és a kapitalizmus minden világok legjobbikává válik. A naív ostobák idealizmusával képzeli, hogy az általa javasolt, lényegében állami papírpénzt kibocsájtó jegybank (a Monatíve) valóban független tud maradni – no nem a tőkés államtól, hanem – a tőkés államot is irányító nagytőkétől, és így a kibocsátott papírpénz stabilizálni fogja a gazdaságot, és nem – Rákóczi rézgarasa és más hasonló állami papírpénzekhez hasonlóan – viharos inflációba fogja azt folytani. Amit mellesleg az ilyen alapokra helyezett FNA csak még jobban felpörgetne.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://marxista-polgazd.blog.hu/api/trackback/id/tr746011276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása