Marxista politikai gazdaságtan

 Az ember abban különbözik az állatoktól, hogy ha nem talál a szükségletei kielégítésére alkalmas dolgokat a környezetében, akkor nem döglik meg és nem vándorol arrébb, hanem a társadalom korábbi tapasztalatait, tudását igénybe véve a környezetében található, a szükséglete kielégítésére nem alkalmas dolgokat átalakítja, hogy azok alkalmasak legyenek a szükséglete kielégítésére. Ezt nevezzük termelésnek.

A termelésben felhasznált társadalmi tapasztalatok, tudás egy része dolgok formájában testesül meg - ezek a termelés eszközei - például egy kalapács.

Ezzel a kalapáccsal például be lehet verni képszögeket a falba, hogy arra majd a szerelmünk fényképét akaszthassuk. Az ember máris kétféleképpen viszonyul a kalapácshoz. Egyfelől fogja és erős ütésekkel beveri a szöget. Másfelől a bevert szögre felakasztja szerelme fényképét. Az első esetben az ember a kalapácsot, mint szerszámot működtette (amit sajnos a hétköznapi nyelv megtévesztően "használatnak" nevez). A második esetben az ember "learatta" a kalapács működtetésének a hasznát - azaz használta a kalapácsot (ezért megtévesztő a hétköznapi szóhasználat)

Muszáj, hogy ezt a két dolgot ugyanaz az ember csinálja? Egyáltalán nem muszáj. Minél bonyolultabb az eszköz, minél nagyobb szakértelmet kíván a működtetése, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a két szereplő (a működtető és a használó) nem ugyanaz az ember lesz. Ez - nagyon leegyszerűsítve - a munkamegosztás.

Persze a ruháimat, az ennivalómat stb. (amik mind sajátos "termelési eszközök") egyszerre működtettem és használom (emiatt is keveri össze a hétköznapi nyelv ezt a két különböző fogalmat), ezért azok az én személyes tulajdonomat képezik. Amíg saját magamnak verem be a képszögeket, addig nyilván ez a helyzet a kalapáccsal is.

De mi van akkor, ha más valakinek verem be a szöget és ezért fizetséget kérek tőle? Semmi különös. Az illető kifizette nekem a kalapács működtetését és utána élvezi a hasznát - felakasztja a bevert szögre a szerelme arcképét. És én is hasonló helyzetben vagyok, mert működtettem a kalapácsot és az érte kapott fizetség segítségével én is kielégítettem valamilyen (itt most közelebbről meg nem határozandó) szükségletemet - ebben jelent meg számomra a kalapács haszna. Mégis érdekes dolgok történtek. A kalapács működtetése és használata megkettőződött Valójában persze nem, csak úgy látszott. Ugyanis hasonló módon megkettőződött egy másik eszköz - a fizetség, pénz - működtetése és használata is. Ténylegesen tehát csere történt. Én a kalapácsot működtetve a kalapács használatát elcseréltem a pénz használatára, amit viszont az a másik ember működtettet. A tulajdonviszonyok azonban még mindig a személyi tulajdon szintjén mozognak.

Most képzeljük el, hogy van egy harmadik ember, akinek se pénze, se kalapácsa. Ekkor én, a kalapács tulajdonosa megbeszélem a pénz tulajdonosával, hogy - mondjuk 100 forintért - be verek neki egy szöget a tulajdonomban levő kalapáccsal. Ez neki méltányosnak tűnik, ezért megköti velem a szerződést. Ezután én odamegyek a harmadik "se pénz-se kalapács" emberhez, és azt mondom neki: Jóember! akar 50 forintot keresni? Be kéne verni egy szöget. De nekem nincs kalapácsom - mondja ő. Nem baj, nekem van - mondom én. Rendben - mondja ő, és átveszi tőlem a kalapácsot és beveri a szöget. Én a szerződés szerint megkapom a 100 forintot és abból becsületesen - a köztünk levő szóbeli szerződés teljes betartásával - kifizetem a harmadik embernek az 50 forintot. A maradék 50 forintot pedig zsebre vágom. (Attól a néhány fillértől, amennyivel a kalapács a szögbeverés miatt kopott az egyszerűség kedvéért tekintsünk el.) Tehát én az 50 forintot minden ellenszolgáltatás nélkül kaptam. Ez az a pillanat, amikor a kalapács tulajdona személyi tulajdonból magántulajdonná vált!

Valaki be lett csapva? Senki! A vevő hajlandó volt a szög beveréséért 100 forintot fizetni - számára tökéletesen mindegy volt, hogy ezt ki teszi.

De hát a harmadik ember 50 forintért is hajlandó lett volna a szöget beverni, miért nem vele kötött üzletet? Mert annak a szerencsétlennek nem volt kalapácsa - mivel verte volna be a szöget? Az üzletet tehát csak velem, a kalapács tulajdonosával lehetett megkötni.

Na jó, de miért vertem én át a melóst? Nekem az ügyfél 100 forintot fizetett a szög beveréséért, a kalapács alig kopott valamicskét, akkor én miért fizettem csak 50 forintot? Nem lett volna jobb, ha az emberünk közvetlenül a megrendelővel kötött volna üzletet? Az neki is hajlandó lett volna a szög beveréséért 100 forintot fizetni. Igen ám, de hogyan verte volna be a szöget kalapács nélkül? Tehát ő is csak velem, a kalapács tulajdonosával tudott üzletet kötni.

Mindezt a polgári jog (ami nem különbözteti meg a személyes tulajdont a magántulajdontól) azzal intézi el, hogy a kalapáccsal bevert szög értéke, a 100 forint a kalapács tulajdonosát illeti meg - miért is? Csak! A munkást a munkaereje értéke illeti meg - ez 50 forint. Tehát a kalapács tulajdonosa jogszerűen kapja meg a 100 forintot és szintén jogszerűen ebből köteles a munkásnak átadni 50 forintot. Minden tökéletesen jogszerű.

-----------------------------------------

Mi is az a kapitalizmus, aminek állítólag nincs alternatívája?

Ha nekem, mondjuk van egymillió aranydukát készpénzvagyonom, és szükségleteimre évi százezer dukátot költenék, akkor tíz év után egy huncut vasam sem lenne. Ha lenne olyan csodamalmom, amibe betéve az egymillió dukátot év végén egymillió százezer dukátot vehetnék ki belőle, akkor a százezret éppen elkölthetném a szükségleteimre, és az egymilliót visszarakhatnám a csodamalomba, hogy az jövőre is adjon nekem az egymillió felett százezret és jövő utánra is, és az utánra is … egészen az idők végezetéig. Ez a csodamalom az egymillió dukát pénzhalomból tőkét, értékesülő értéket varázsolna.

A polgári forradalom - eltörölve minden nemesi előjogot és jobbágyi biztosítékot - a nyers erőszakot a csodálatos polgári joggá szelídítette. Ennek a polgári jognak a legalapvetőbb és legfontosabb tétele - a nyílt erőszak alig burkolt kodifikációja - hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen (ez a felkent maszlag), és aki a termelő eszköz tulajdonosa (birtokosa, rendelkezője, haszonélvezője), az automatikusan az eszközzel megtermelt javak tulajdonosa is - bárki tevékenységével jöttek is létre ezek a javak (ez a polgári jog - az erőszakon kívül semmivel alá nem támasztható - lényege). Ez a jogelv a tőke csodamalmának alapja.

Az egymillióból termelési eszközöket és munkaerőt vásárol tulajdonosa. Mindennek, az eszköznek is, a munkaerőnek is megadja jogos árát, a polgári jog nem sérül, senki nem csap be senkit. Ha az egymillió dukát tulajdonosa jól választotta meg az eszközöket, ügyesen irányítja a megvásárolt munkaerőt, akkor a vállalata egymillió százezer dukát értékű éves termelést tesz lehetővé, amelyet a befektetett tőke tulajdonosa a fenti elv szerint jogszerűen vághat zsebre - a csodamalom, a kapitalizmus működik.

Az egészen nyilvánvaló, hogy ez az értéktöbblet, haszon ad értelmet a tőkebefektetésnek - így ezen erkölcsileg fennakadni nem érdemes. Hogy a tőke tulajdonosa ezt a hasznot állandóan növelni akarja szintén nem erkölcsi kategória, nem a tulajdonos kapzsiságának a következménye. Miről van szó?

Ha én az árumat, amit a vállalatom termelt el akarom adni, de ugyanilyen árut egy másik tőketulajdonos is el akar adni, akkor ő az én konkurenciám. Ha a piac jól informált (és ezt az egyszerűség kedvéért általában fel szoktuk tételezni), akkor az árumnak (ami a konkurencia áruja is) kialakul egy „szokásos” ára. Ennél magasabb áron az árut senki nem tudja eladni - nem veszik meg tőle. Ám alacsonyabb áron lehet eladni - ha megéri. Mikor éri meg? Például akkor, ha a konkurencia - mondjuk - 5%-kal kevesebb költséggel állítja elő az árut, mint én, akkor még akkor is jól jár, ha - mondjuk - 3%-kal olcsóbban kínálja a portékát, mint én. Ez viszont nekem eladási nehézségeket okoz, és ezért veszélybe kerül a plussz százezer, amit oly jogosan óhajtok a szükségleteimre költeni. Tehát kényszerítve leszek, hogy én is csökkentsem a költségeimet. Ezt azonban ingyen nem tehetem meg („ingyen ebéd nincs!”), vagyis a költségcsökkentés kezdetben költségemeléssel jár. Ezt a többletköltséget ki kell valahogyan gazdálkodni. Hibás gondolat, hogy a szükségletkielégítésre szánt összegből lehet lefaragni. Egyáltalán nem biztos, hogy az elég, viszont ha nem tudom a várakozásaimnak megfelelően kielégíteni a szükségleteimet, akkor ráadásul az egész tevékenység motivációja is elesik. Vagyis az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság és képmutatás. Valójában a költségcsökkentés többletköltségének forrása csakis a folyamatosan növekvő „profit” lehet (megint tudatosan nem ragaszkodom a marxista terminológia finomságaihoz). És ezzel létre is jött az „ördögi kör”, amely indokolja a tőke profitéhségét és amelynek semmi köze a tőkés személyében rejlő emberi gyarlóságnak.

Észre kellene venni, hogy a csodamalomról szóló mesém egy szemernyit nem változna, ha a hősének nem évi százezer aranydukát lenne a szükséglete, hanem csupán tíz rézgaras. Akkor azt várná el a malmától, hogy évente az egymillió aranydukátból egymillió aranydukát plusz tíz rézgarast hozzon létre - ez már igencsak szerény kívánság - és innen a mese pontosan ugyanaz lenne, mint fentebb. A tőke profitéhségének semmi köze a tőkések személyes fogyasztásának nagyságához. Csupán annyi kell, hogy legyen egy nívó, aminek elérése motiválja a tőke tulajdonosát a vállalkozásra - hogy ez százezer aranydukát, vagy tíz rézgaras, az tök mindegy. Ismét arra lyukadtunk ki, hogy az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság, és képmutatás.

A tőkést csak eredetileg motiválta a szükségleteinek kielégítése (azok szétválasztása alapra és luxusra teljességgel értelmetlen - én egyfelől lementem a százezer aranydukátról 10 rézgarasig, másfelől viszont „azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok”), utóbb azonban a tőkerendszer logikájából következően a profit növelési kényszert már a versenyképesség megőrzése motiválja. Aki nem növeli a profitját, az lemarad a versenyben, és aki lemarad a versenyben, az mindenét elveszíti. Azt meg beláthatjuk, hogy nem lehet senkitől elvárni, hogy örömmel veszítse el mindenét.

Pont az a lényege a dolognak, hogy csak a nyárspolgárok gondolják úgy, hogy van a csúnya kapzsi, luxusban dőzsölő rossz tőkés, és a derék, a nyereségét a termelésbe visszaforgató, munkahelyeket teremtő jó tőkés. A társadalomnak, a szegény leszakadóknak a dőzsölő „rossz” tőkés ezerszer kevesebb bajt okoz, mint a nyereségét a termelésbe visszaforgató „jó” tőkés. Marx ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a kincsképző egy bolond tőkés, a tőkés egy okos kincsképző”.