A Kommunista.neten - több, a modern pénzről szóló poszton - egy nemtelen vitában próbálták félművelt, arrogáns alakok a hozzám igen csak közelálló Phoenixbe belefojtani a szót. Jelen írásban e vitából kilépve, a nem csak kritikusan, de önkritikusan is gondolkodni képes olvasók érdeklődésére számítva a pénz, mint társadalmi kategória néhány vitatott, ám alapvető jelentőségű aspektusát kívánjuk legjobb marxista meggyőződésünkhöz híven tárgyalni.

A dolgozat - Phoenix "vitapartnerei" dühödt reakcióit kiváltó módon - nem pénzügytani, nem banküzemtani és főképpen nem számviteli módon közelíti meg a témát, hanem közgazdaságtani, azon belül pénzelméleti alapokról. Ugyanis meggyőződésünk, hogy a felsorolt megközelítések nem megalapozzák a pénzelméletet, hanem fordítva a közgazdaságtanilag hiteles pénzelmélet alapozza meg a felsorolt diszciplinákban tárgyalt pénz-kategóriát.

Természetesen minden kultúrált, nem tekintélyalapú, érvelő kritikai észrevételt nagy örömmel fogadok.

-----------------------------------------------------------------------------

A. A pénz, mint társadalmi termelési viszony

Az emberek - különösen a korábbi korok emberei - egy része csak a nemesfémekből vert érméket, lapokat, rudakat ismeri el valódi pénzként, a többi fizetési eszközt csak a "valódi" pénz - jól-rosszul funkcionáló - helyettesítőjeként fogadja el. Mások hajlanak arra, hogy a jegybankok által kibocsátott többé-kevésbé szép és bonyolult rajzolatú, speciális papírra nyomtatott bankjegyeket, esetleg a nem nemes fémekből vert kisebb névértékű érméket is pénzként fogadják el. A korszerűbb gondolkodású emberek esetleg a bankszámlák bejegyzéseit, amelyek az egyik bankszámla-tulajdonos bankszámlájáról a másik bankszámla-tulajdonos bankszámlájára utalnak át összegeket, is hajlandóak pénznek elfogadni (hallottak valamit a "bankszámla-pénzről"), sőt azokat a mágneses, elektronikus jeleket is, amelyek a bankártyák és a netbankár-alkalmazások segítségével történő fizetéséket "közvetítik".

Mi tehát valójában a pénz?

Az emberiséget az emeli ki az állatvilágból, az különbözteti meg az állatoktól, hogy egyedei a szükségleteiket nem szimplán a természethez való alkalmazkodással, hanem a természet tudatos alkalmazásával elégítik ki. A természethez való alkalmazkodás azt jelenti, hogy az állati egyed 1) a szükségletét kielégíteni képes természeti dolgokat kutatja fel, ha nem talál, akkor elvándorol, vagy elpusztul. Ezzel szemben az ember a szükséglet kielégítésre alkalmatlan természeti dolgokat (általában mások segítségével) átalakítja alkalmasakká - ezt nevezem a természet tudatos alkalmazásának.

------------

1) A sokszor az állatvilágban a társadalmiság jegyeit hordozóként emlegetett hangyáknál, termeszeknél, darazsaknál, méheknél stb. nem az egyes rovarok a faj egyedei, hanem a bolyok, kaptárak stb. Abszolút hiányzik náluk a nemek egyenjogúsága, és például egy dolgozó, vagy egy harcos (nőstény) méhből soha nem lehet méhkirálynő, de még a dolgozóból sem harcos és fordítva, vagyis nem munkamegosztásról van náluk szó, hanem szervi elkülönülésről.

--------------

Magát az alkalmatlan dolog céltudatos módon alkalmassá való átalakítását munkának nevezzük, ami mint ilyen, csak az ember sajátja ("differentia specifiká"-ja). Az ember az átalakításhoz, a munkához élő (baktériumok, növények, gombák, állatok) és holt (nyersanyagok, félkésztermékek, szerszámok, gépek, robotok) eszközöket alkalmaz, amelyek önmagukban nem végeznek munkát, csupán az emberi munka eszközei.

A sajátos emberi szükségletkielégítő folyamatot, amelynek összetevői a természeti folyamatok és az azokat uraló emberi munka és az így létrehozott javak elfogyasztása, termelésnek nevezzük. A köznyelv magát a szükségletkielégítő javak előállítását nevezi termelésnek, azonban - ahogyan arra Marx rámutatott - a javak, amiket nem fogyasztanak el, azok nem javak, csupán potenciálisan azok, így az el nem fogyasztott javak előállítása nem termelés, az csak a fogyásztás által lesz azzá. A továbbiakban előfordulhat, hogy ezen megfontolások figyelembe vételével a köznyelvi fordulatot fogjuk használni és a javak előállítását, kibocsátását fogjuk termelésnek hívni (miközben nem felejtjük, hogy ez feltételezi a "megtermelt" javak célszerű elfogyasztását is).

A termelésre egy emberi egyed egyedül nem képes. Egyrészt a természet alkalmazása hatalmas tömegű tapasztalat meglétét igényli, amit egy emberi egyed - korlátozott élettartama miatt - nem képes felhalmozni. Másrészt a sokszor igen hatalmas erejű természeti folyamatok uralására egy emberi egyed fizikailag is képtelen. Ezért a termelés csak szellemi és fizikai együttműködés, kooperáció révén lehetséges. A szellemi kooperáció igen fontos - döntő - eleme az artikulált kommunikáció, a beszéd és az írásbeliség. A termelés hatékonyságát egy bizonyos történelmileg adott fejlettségi szint felett a munkamegosztás radikálisan fokozza. A szakosodásig elmélyült munkamegosztás (ami a különböző addig egymástól viszonylag távol élő és ezért ritkán találkozó törzsek rendszeressé váló érintjkezése révén alakult ki) kitermeli a javak áruként való rendszeres cseréjét. Ennek részletei elolvashatóak a Tőke első fejezetében, illetve az általam népszerűnek vélt formában megírt "Mi a politikai gazdaságtan?" ( http://nandras1951.uw.hu/Mi_a_politikai_gazdasagtan.pdf ) című munkámban. Most csak annyit emelnék ki, hogy az "egyszerű, egyszeri, véletlen cseréből" árucsere, azaz piaci csere alakul ki, ami részben oka, részben következménye a pénz létrejöttének. Vagyis piac (tartósan) nincs pénz nélkül, (fejlett, valódi) pénz nincs piac nélkül. Marx meglátása szerint a pénznek fontos funkciói vannak. A legfontosabb szerinte - ami a pénz kialakulásának a tulajdonképpeni oka - az értékmérés

Értéknek a közgazdaságtan (politikai gazdaságtan) azt a valamit nevezi, ami az egymással elcserélt - használati értékben különböző - árukban közös, egyenlő. Többféle értékelmélet van forgalomban.

a) Szubjektív értékelmélet. Ennek látszólag két alformája van, az úgynevezett kardinális (mérhető) hasznosságon alapuló és az úgynevezett ordinális (csak rangsorolható) hasznosságon alapuló szubjektív értékelmélet. A http://nandras1951.uw.hu/Works/Kardinalis_vs_ordinalis.pdf dolgozatban bizonyítva van, hogy a kardinális elmélet logikailag hibás, tehát valójában a hasznosság nem mérhető, csupán összehasonlítható. De ha a hasznosság nem mérhető, akkor a hasznosságon alapuló szubjektív érték sem mérhető, ezért a szubjektív értékelméleti ískolák "a pénzben csak furfangos csereeszközt láttak" (Marx megjegyzése). Ez igaz mindenek előtt a neoklasszikus politikai gazdaságtan különböző irányzataira.

b) az Adam Smith és David Ricardo neveivel fémjelzett klasszikus politikai gazdaságtan munkaérték-elmélete, amely szerint az érték az áruba az emberi munkával bevitt valami, ami mint ilyen szinte "az áruk homlokára van írva" (ismét Marx kifejezése) - ezért a pénz végül itt se nagyon több, mint "furfangos csereeszköz". A vulgármarxista állásponttal szemben ennek az elméletnek nem továbbfejlesztése, hanem bírálata

c) a marxi munkaérték-elmélet. Marx szerint az érték nem az áruba bevitt, belső tulajdonság, hanem az árucserében résztvevő emberek, az árutermelő társadalom társadalmi-termelési viszonya. Marx azt írja:

"Az emberek tehát nem azért vonatkoztatják egymásra munkatermékeiket mint értékeket, mert ezek a dolgok szemükben pusztán dologi burkai egyenlő fajta emberi munkának. Fordítva. Azáltal, hogy különböző fajta termékeiket a cserében mint értékeket egymással egyenlővé teszik, azáltal teszik egyenlővé különböző munkáikat mint emberi munkát. Nem tudják ezt, de csinálják.“ (MEM 23. 76. old.)

Így azután "az áruknak nincs a homlokukra írva az értékük" ezért a pénzre alapvetően, mint értékmérőre van szükség. Ám a pénz az értéket csak a forgalomban tudja megmérni, azért az értékmérés funkciójától elválaszthatatlan a forgalmieszköz funkció. A két funkció dialektikus egységében - Lucian Seve szavaival élve - az értékmérő funkció a meghatározó, a forgalmieszköz funkció a döntő. Ennek a ténynek a félreértése, hogy a (hazai) pénzügytan tankönyvek felcserélték a Marx által logikailag alaposan indokolt sorrendet, és a pénz (egyébként "marxi") funkciói felsorlását a forgalmieszköz funkcióval kezdik - amitől már csak egy lépés, hogy "a pénzben ne lássanak többet, mint furfangos csereeszközt".

Mivel az a dolog (nem feltétlenül kézzel fogható tárgy), ami ezt a két funkciót betölti, az tulajdonképpen pénz, azért a többi funkciót (amiket Marx egymás után keletkező dialektikus ellentmondások egymást követő feloldásának logikájával vezetett le - lásd a fent ajánlott irodalmat) jellemzés nélkül csupán felsorolom:

- értékmérő
- forgalmi eszköz
- kincsképző (felhalmozási eszköz)
- fizetési eszköz
- világpénz

Marx egyik legnagyobb eredménye annak bemutatása, hogy e logikai sor befejezetlensége (befejezhetetlensége) miatt szükségszerű a "bűvészmutatvány - pénz átváltozása tőkévé". Ezzel azonban itt nem foglalkozunk.

Van azonban Marxnak egy mondata, amit többször, különböző munkáiban, megismételt:

"Az arany és az ezüst nem természettől fogva pénz, de a pénz természettől fogva arany és ezüst." (MEM 13. 119. oldal, illetve MEM 23. 90. oldal)

Ez - egybevetve a szövegkörnyezetével, illetve a Grundrisse igen alapos, az arany természetét illető elemzéseivel - és persze mindenek előtt a marxi gondolkodás jellemzően történelmi jellegével - így is megfogalmazható lenne:

"Az arany és ezüst nem természeténél fogva vált pénzzé, de a pénz természeténél fogva vált arannyá és ezüstté."

Azért fogalmaztam így át, hogy világosabb legyen: Marx egyáltalán nem azt állította, hogy a pénz csak arany lehet (hiszen akkor az arany természeténél fogva lenne pénz), hanem azt, hogy a piac kifejlődésének történelmi folyamatában szükségszerűen "izzadt ki" pénzként olyan tulajdonságokkal rendelkező árut, ami a Grundrisse elemzései szerint semmi másnál nem voltak annyira együtt jelen, mint az aranynál (és némileg gyengébben az ezüstnél). Azonban nem ezek a (fizikai és társadalmi) tulajdonságok tették pénzzé az aranyat, hanem a bizalom, ami ezekben a tulajdonságokban materializálódott. Ugyanis bármilyen dolog, ami képes a felsorolt funkciókat (mindenek előtt az értékmérő és a forgalmi/fizetési eszköz funkciókat) betölteni, az pénz. Ezeket a funkciókat két hatás garantálhatja:

a) a bizalom
b) a hatalmi kényszer.

E két hatás tehát a pénz valódi "differentia specifikája". Bármi lehet pénz, ami iránt kellő bizalom nyilvánul meg, vagy amit kellően erős hatalom kényszerít annak.

B. A pénzhamisítás

A BTK szerint (2012. évi C. törvény 389.§)

"(1) Aki

a) pénzt forgalomba hozatal céljából utánoz vagy meghamisít,
...
c) hamis vagy meghamisított pénzt forgalomba hoz,

bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

A szövegben egyértelműen mindenféle jelző nélkül a „pénz” szó szerepel, mint a hamisítás potenciális tárgya. Tehát – bárki bármit is állít – itt nem a jegybank által kibocsátott bankjegyek hamisításáról van szó, hanem a pénz bármilyen formájának a hamisításáról. A fentiek alapján ezt nem is túl nehéz értelmezni. Azt írtam:

"Bármi lehet pénz, ami iránt kellő bizalom nyilvánul meg, vagy amit kellően erős hatalom kényszerít annak.”

A hamisítás tehát azt jelenti, hogy a bizalmon alapuló bármilyen pénzt az hamisít, aki a pénz szabálytalan kibocsátásával megrendíti a bizalmat, illetve hogy a hatalmi kényszeren alapuló pénz szabálytalan kibocsátásával aláássa a kényszert gyakorló hatalmát.

Illusztráljuk ezt egy történelmileg hiteles példán. Mint fentebb Marxot idéztem, „ … a pénz természettől fogva arany”, mégpedig azért, mert az arany – az adott történelmi korban – abszolút módon bírta a piaci ágensek bizalmát. Azonban hamarosan (történelmi léptékkel mérve persze) az állam (azaz a monarcha) magához ragadta a pénzkibocsátás jogát és hatalmi kényszerrel rákényszerítette a piacot, hogy csak az ő arcképével az ő kincstára által vert aranyérméket, lapokat, rudakat fogadják el pénzként.

Amikor még a piac által spontán módon „kiizzadt” arany volt a pénz, akkor a pénz hamisítása az arany más fémmel való keverését jelentette, mivel az csökkentette a bizalmat. A királyi pénzérmék esetében ez már nem feltétlenül volt hamisítás. Mármint akkor, ha a cselekményt maga a kincstár követte el a király utasítására. Ha magánszemély követte el, akkor pedig már nem azért volt hamisítás, mert megrendítette a bizalmat, hanem azért, mert aláásta a királyi hatalmat. Hogy ez így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az is büntetendő hamisításnak számított, ha valaki a legtisztább aranyból vert érmét ugyanazzal a királyi arcképpel, mint amivel a kincstár a rézzel erősen kevert érméit verte (emlékezzünk csak Jókai Mór „Szegény gazdagok” című regényében a Fatia Negra pénzverdéjére!).

Ha a törvény (a hatalmi kényszer) azt írja elő, hogy a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék (amit a biztonság kedvéért formálisan is el kell különíteni a jegybanki tartalékszámlán), akkor ezt a köztudat úgy értelmezi, hogy kereskedelmi bank a nála elhelyezett betétállományt hitelezi ki, jóllehet – csak termelési hiteleket feltételezve – a hitel egy számlajóváírást (azaz pénzteremtést) jelent, és a bank a fedezetként figyelembe vett betétállományhoz nem nyúl hozzá, csupán elméletileg terheli meg azt. Azonban mihelyt a kihitelezett számlapénz – adásvételi aktus(ok) következtében – mint új betét jelenik meg a kereskedelmi bank(hálózat)ban, akkor az ismét fedezete lehet egy újabb hitelnek (levonva belőle a kötelező tartalékot), miközben a korábbi hitelek törlesztése akár még meg sem kezdődött. Vagyis valóban több lesz a pénz – pénzteremtés történt. A kezdeti betétállomány (ami természeténél fogva csak jegybank-pénz – de egyáltalán nem feltétlenül bankjegy, azaz készpénz – lehet) és a kötelező tartalékráta ismeretében pontosan tudható az így teremthető pénzmennyiség felső korlátja (MJB/t) De nem történik pénzhamisítás, ugyanis az állam (pontosabban a Jegybank) ura a helyzetnek, előre tudja becsülni a forgalomba kerülő új pénz maximális mennyiségét, amit a kamatláb, a jegybank-pénz tömeg és a kötelező tartalékráta eszközeivel elég hatékonyan befolyásolni is tud. Tehát a pénz pénzjellegét a hatalmi kényszer hiba nélkül biztosítja.

Ha azonban a bank olyan hitelt nyújt, ami mögött nem áll már meglévő betétállomány, esetleg csak annyiban, hogy ezt a betétállományt nevezik meg, mint letétbe helyezett tartalékot (ezt sugallja az „A pénz, mint adósság” című internet-giccs, és valami ilyesmit emlegetnek egyesek, mint „endogén” pénzteremtést), akkor – mint az matematikailag kimutatható – az így teremtett pénz mennyiségének nincs felső korlátja. Valójában persze ezer és egy korlátozó tényező van (mindenek előtt a hitelkereslet nagysága), azonban ezek egyike sem áll a Jegybank ellenőrzése-irányítása alatt. Vagyis éppen a Jegybank (azaz az állam) nem tudja hatékonyan befolyásolni a pénzteremtés mértékét, vagyis nem érvényesül a teremtett pénzt legalizáló hatalmi kényszer.

Mivel a bankrendszer által teremtett pénz iránt nincs meg az aranypénzre jellemző természetes bizalom, azért ennek a pénznek szükségszerűen hatalmi kényszeren kell alapulnia, amit csak a fentebb leírt pénz-multiplikátor mechanizmus képes biztosítani. Tehát a fent említett törvénynek („a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék”) léteznie kell – és természetesen létezik is – nálunk az MNB honlapján utána lehet nézni. Márpedig, ha ilyen törvényi szabályozás létezik, akkor a fedezetlenül (azaz meglévő betéttel nem fedezetten) nyújtott hitel – pénzhamisítás a BTK 389.§-nak megfelelően.

-------------------------------------------

Javítás Enel kommentje alapján:

Márpedig, ha ilyen törvényi szabályozás létezik, akkor a fedezetlenül (azaz meglévő betéttel nem fedezetten) nyújtott hitel – készpénz-helyettesítő fizetési eszköz hamisítás a BTK 392.§-nak megfelelően.

-----------------------------------------------

Az a dajkamese, hogy a nyújtott hitel formális fedezetéül az adós folyószámláján megjelenő (látra szóló) betét szolgál, simán elbukik azon, hogy a hitelnyújtási procedúrában logikailag előbb fektetik fel a hitelfelvevő hitelszámláját, és csak utána nyitnak neki folyószámlát (illetve vezetik át a hitelösszeget a már meglévő folyószámlára). Vagyis a hitelnyújtás logikai pillanatában még nincs meg az állítólagos fedezettet nyújtó betét. Márpedig „a kereskedelmi bank csak annyi hitelt bocsáthat ki, amennyi a nála elhelyezett betétállomány mínusz a kötelező tartalék”. Amúgy aki ezt a dajkamesét elhiszi, az elhiszi azt is, hogy Münchausen báró a saját varkocsánál fogva húzta ki magát és a lovát a mocsárból. Csak annyit kérdeznék tőlük (a hiszékenyektől): ugyan mi érdeke fűződne az államnak és a Jegybankjának ahhoz, hogy a két elméleti lehetőség, az általa kontrollálható, és az általa nem kontrollálható megoldások közül az utóbbit válassza????